Az Eső Téli tárlata Zalán Tibor Az ősz rombolása alcímű „felezőszonettjével” nyílik. A lapszámban ugyancsak verse olvasható többek között Lackfi Jánosnak, Petőcz Andrásnak és Turczi Istvánnak. Novellát közöl mások mellett Bánki Éva és Darvasi László, regényrészletet Jónás Tamás, Száraz Miklós György és Kiss László, Kiss Lászlóval interjút Haász János.
Podmaniczky Szilárd írása A for kalára írójegyzetei között, Nemes Nagy Ágnes Között című verse pedig a Köpönyeg középpontjában olvasható. Utóbbi versről Vörös István írt kísérőesszét, a hommage-költemények, újraírások és válaszversek szerzői sorában megtaláljuk Filip Tamást, Simon Mártont és Závada Pétert is.
Az Olvasóban recenzált könyv például Tóth Krisztina Bálnadala és Celler Kiss Tamás A mérgezett gyalogja, utóbbiról P. Nagy István, előbbiről Toroczkay András írását olvashatjuk.
Az Eső idei utolsó lapszámát Kadosa Kiss József grafikái díszítik, a címlapon Álomfejtés című festményének részlete látható.
Az Eső teljes tartalomjegyzék ide kattintva tekinthető meg. Az Eső téli számból Podmaniczky Szilárd naplóját olvashatjátók:
Podmaniczky Szilárd
(naplórészlet)
2021. október 11. – 102,8 kg
Lámpatest, gitárok
Hideg volt, mint egy uborkában. Tudtam, hogy hosszú küzdelem lesz, olyan hosszú, hogy a végeredmény már nem fog örömet szerezni. Minden irányból fújt a szél, és valami belső dermedtség szorította egyre szűkebbre bennem a teret. Mint egy rozsdás kenyérpirító, amihez már nem gyártanak kábelt. És mindez biciklin. A feleségem megfogta az udvari világítás búráját, hogy kicseréljük az izzót, és kettéroppant a kezében. Látod, ez az idő, a változás, mondtam magamban. Ez a lámpabúra az örökkévalóságnak készült, de az anyag, szerkezete folytán, mulandó. Állandóan mozognak benne a részecskék, találkoznak az eső, a hó, a fagy részecskéivel, és addig dumálnak, hogy ez a vége. Szóval, volt egy tippünk, hogy hol vehettem én ezt a henger alakú lámpabúrát 14 évvel ezelőtt, fölpattantam a biciklire, és csuhaj. Az a hamisítatlan vidéki áruház volt, ahol mindent lehet kapni, kályhát, festéket, zsanérvasat és zöldségpárolót. Mondom a pultosnőnek a lámpa márkáját, a vízállósági bizonyítvány számát, a lámpa formáját: tessék egy szép hosszú, hengeres testet elképzelni. Azt mondja, menjek fel vele a tetőtérbe. Na, gondoltam, az is így kezdődött, amikor kolbászért küldtek a kocsmába, és végül egy ház padlásán találtam magam a kocsmárosnéval. Fölmentünk a tetőtérbe, és mutatja a lámpatesteit. Volt is köztük egy hosszú, hengeres, de méreteiben kisebb. És akkor megfordultam, hogy széjjelnézzek ebben a tágas tetőtérben. Ha angyalokat látok síruhában repkedni, talán akkor sem lepődök meg ennyire. A tetőtér túlsó oldalán elektromos gitárok lógtak a tetőről. De vagy hatvan. Olyan gitárok, amilyenen a Jimmy Page meg a Jimi Hendrix játszott, bordó berakás, faberakás, aranyozott gitártest, szólógitár, basszus, karcsú nyakú, rövid nyakú. Akkor elszállt egy helikopter az épület felett, és hallottam, ahogy a 60 gitár húrjai egyszerre megszólalnak, és felzúg a stadion, kigyúlnak a fények, és egy lángnyelven állva megszólal az a fejbőrbizsergető gitárhang, amitől a poklot is képes vagyok szétfeszíteni egyetlen hajcsattal. De ezt csak én hallottam, én, aki egy szemvillanás alatt eljutottam a jéghideg uborkából a tűzforró pokolba.
2021. október 12. – 103,1 kg
Az élet
A borok között válogattam a szupermarketben, mikor észrevettem a hátam mögött három srácot, akik körbeálltak, mint az iskolaudvaron, mikor nagyon komolyan meg kell beszélni valamit, és csak akkor szólalhatsz meg, ha őszinte vagy, és csak akkor hallgathatod meg a másikat, ha tényleg odafigyelsz, és megpróbálsz neki segíteni, azaz a barátja vagy. Reggel négykor fölkelek, hogy ideérjek ötre, mondta az egyik, beöltözök, egész egyig dolgozok, aztán hazamegyek, ebédelek, alszok fél órát, aztán megyek a másik munkahelyre, mert csak két munkából jövök ki. Most múltam 28, így élek hét éve, és semmi nem változik. Semmi. Tényleg ez az élet, tényleg így kell élni? A múltkor már annyira el voltam keseredve, hogy majdnem elsírtam magam. 28 éves vagyok. Ez nem élet. Basszák meg! De tényleg.
2021. október 13. – 103,4 kg
Felhők
Erről a napról annyit jegyeztem fel, hogy felhők. Viszont feltűnő, hogy mióta hazajöttünk a tengerről, kis ingadozásokkal növekszik a súlyom. Pontosabban a tömegem, amivel húzom a felfüggesztést vagy nyomom az alátámasztást. Pedig mindennap úsztam a tengerben, reggelente tornáztam, és nem hagytunk ki napot, hogy legalább fél órát ne vízilabdáztunk volna a sós vízben, ezek pedig nem energiatermelő folyamatok. Igaz, ittam sört, de sokszor ettem halat, túráztunk, és ezúttal a második emeleten laktunk. Két hét olyan élet, ami ahhoz kell, hogy megtisztulj, és legyen időd a felhőket nézni. Szóval, felhők. Ezt a megtisztulást így írtam le a tengerparton:
Ez az első olyan nyaralás, amikor a zabáló, piáló, szuszogva napozó tömegtől nem ver ki a víz, és a művészet csöndes világa nem válik ellentétté, a tömeg ellenségévé, mert ahogy a zöld fenyőkkel szegélyezett, vakítóan kék égre nézek, megjelenik a művészet csöndes világa, és végre bennem is oldódik a görcsös ellentét, más emberré válok, akit a zöldséges érdemesnek tart arra, hogy megtanítsa, amit vásárolok, annak itt petruska a neve. Így sétálunk én és a művészet a napfényben, a párás olajfák között, trikó nélkül cirkulál a szél a sószemcsés hasfalon.
2021. október 14. – 102,9 kg
Almafák
Eljött a nagy nap. A nagy nap, amiről előre tudtam, hogy nem fog örömet okozni. Megvettem az új kültéri lámpát, és bele egy egészen új, 1450 lumen fényerővel világító izzót. A lámpa ugyanaz a márka, ugyanaz a dizájn, gyártó, minden stimmelt, csak egy dolog nem. Az új lámpabúra és a régi aljzat menetének szélessége. Kb. 1 mm volt az eltérés. Ki kell cserélni az egészet. Tudtam, hogy nem fog örömet okozni. Fölhívtam a szerelőt, aki a ház villamosságát szerelte anno. Akkor is őt hívtuk, amikor színházba készültünk, de a fürdőszoba mennyezetvilágítása mögül büdös füst terjengett. Így nem lehet itt hagyni a lakást, színházat nézni, miközben leég a ház elektromos rendszere. Kijött a szerelő, este volt már. Leszerelte a lámpát. Egy hatalmas, szénné égett pók okozta a zárlatot. Most is jött, ahogy mindig, készségesen és mosolyogva, két segéddel, az egyik olyan magas volt, hogy létrát nem is hoztak. Amíg szerelték az udvari világítást, térült-fordult a szerelő a kertben. Hú de gyönyörű almafa, mondta, hihetetlen, ilyen szép, gömbölyű, piros termést még nem is láttam, pedig nagy almaimádó vagyok. Vegyen belőle párat, mondtam. Aztán fölfedezte a másik fát is, a jonagoldot, amin a félkilósak teremnek. A kutyafáját, mondta, de gyönyörű, ilyet sehol nem kapni. Vegyen abból is, mondtam, mire annyi alma lett a kezében, hogy már tartani sem bírta. Hozzak egy nejlonzsákot, kérdeztem. Hozhat, válaszolta, és adtam neki egy hatvanliteres zsákot. És akkor elkezdte szüretelni az almafákat. Tudja, mit, mondta, ez az alma annyira tetszik nekem, hogy elfogadom munkadíjnak is. Teleszedte a zsákot, de még mindig nézte a fákat, mintha madárfészket keresne rajtuk. Hozzak még egy zsákot? Rám nézett, mosolygott, és bólintott. Hoztam. Jó sokáig tartott a szerelés, addig ő szüretelt. Aztán egy szempillantás alatt eltűntek, mintha ott se lettek volna. Mintha csak álmodtam volna az egészet, és mire fölébredtem, rendbe jött az udvari világítás, az almafák ágai meg megkönnyültek. Ahogy besötétedett, bementem a házba, és fölkapcsoltam az udvari világítást. Jó erős fénye volt, az 1450 lumenben csak úgy ragyogtak az almafák levelei.
2021. október 16. – 102,8 kg
Csili, vörös óriás
Meghoztam a csilit a piacról. Két kiló. Ennyit nem tudok termelni, kicsi a kert. Amit én termelek, az főzéshez éppen elég, de földolgozni kevés. Már a látványa is gyönyörű, ahogy a kiterített konyharuhán száradnak a teraszon. Az édes erő, amit a testükben rejtenek, maga az életerő, ami felpaprikáz. Ez még nyelvileg is korrekt. Szól a rádió a teraszon, a Polovec táncok az Igor hercegből, a nap szikrázó ösvényeket gyújt a levegőben, a fű hajnali párája esőillatként keveredik az avar illatával. Én vagyok ilyen, vagy csodát látok? A boldogsághormon már a homlokomon gyöngyözik, a talpam otthonra talál a cipőben, a csuklóm átmelegszik a gumikesztyűtől. Tehát: feldarabolom a csilit, a magot szigorúan benne hagyom, fölszelek hozzá néhány paradicsompaprikát, az testet ad, és ellazít. Lemérem, a tömegének 20%-át sóból kimérem. A csilit robotgéppel fölaprítom, nagy tálban elkeverem a sóval, majd kis üvegekbe töltöm, hogy a tél beálltával kávéskanálnyi adagokban a tányér levesbe vessem, és úgy áradjon szét bennem a kapszaicin, ahogy egy fehér törpe emlékeiben árad szét a vörös óriás.
2021. október 17. – 102,5 kg
Tükör
A szüleim garázsában járunk. A frissen szedett almát elhelyezzük a befőttesüvegek közelében, hogy majd napos időben, a kis garázsablakon beözönlő fényben egymást nézhesse itt kis dinnye, uborka, meggybefőtt és szilvalekvár, alma és mézédes gumibarack, krumpli és datolyaszilva, miközben a mélyhűtők kórusának zümmögése megállítja az időt húsban, zöldborsóban, babban, gyalult tökben, s ez a kis pokoli időgép száguldó atomok sokaságával hozza létre a permafroszt hangulatát. Agy nem marad szárazon! És ahogy jönnék ki a garázsból, megállít egy kép. A kép, amit még nem láttam, de nem idegen. Nem, persze, mert a saját arcom az, ahogy a kevés fényben megjelenik egy ovális tükörben a csupasz falon. A tükör kerete fehér, a foncsor megkopott, feketés. Mint egy régi emlékfotó a tisztaszoba falán. Ez a tükör lógott a konyhában a kézmosó fölött. Ebben a tükörben mostam meg az arcom ébredés után, és ebben kutattam először, ki is néz vissza rám. Ez a tükör még látta a gyerekkoromat, a gyerekkorom fényét verte vissza. És most van ez az időutazó, és úgy nézek magamra benne, mint egy megkopott kézikönyvre, amiben lejárt az elméleti útmutatás, ilyen gép már nincs, fölette a rozsda, elnyelte a hiányos leltár. És akkor még nem tudom, hogy egy héttel később láncfűrészt tartok a kezemben, és friss, új szerelési útmutatást.
Egyik hét a másik után / Tutanhamon nem járt Budán.
