Van, amit ne vitassunk el Wass Alberttől

Wass Albert: Tizenhárom almafa / Elvásik a veres csillag – Erdélyi Szalon Könyvkiadó, 2021 – 480 oldal, keménytáblás kötés védőborítóval – ISBN 978-615-6016-14-0

Tekintsünk el egy kicsit attól, ami Wass Albert körül zajlik a XXI. századi kulturkampf során. Hagyjuk egy kicsit a túlhabzó indulatokat, feledkezzünk meg az aktuálpolitikai bálványképzéstől ugyanúgy, mint az ellenoldal visszavágásaitól. Nézzük inkább a műveket! Olvassunk, míg mások vitáznak!

„Tudni kell, hogy mikor az Úristen népek s országok dolgát rendezte volt a Földön, Erdélyről ügyesen megfeledkezett. Azóta is szokásban maradt, hogy megfeledkezzenek róla, valahányszor adódik.”

–így kezdődik Wass Albert Tizenhárom almafa című regénye, mely az A funtineli boszorkány mellett Wass legsikerültebb és legnépszerűbb művei közé tartozik. Nem véletlenül.

A kommandói vadőr, Tánczos Csuda Mózes

a regény központi alakja, az ő figuráján keresztül mutatja be az író, miként hat a nagypolitika a hétköznapi emberek méghétköznapibb életére. Miként zavarja össze az emberek, népek és nemzetek közötti viszonyokat a nagybetűs „Történelem”. Mózsi (némileg) idealizált figuráján keresztül azt láthatjuk, hogyan élhetők túl a legnagyobb bajok is ésszel, furfanggal, humorral és összetartással.

Az 1951-ben megírt regény kiforrott írói munka, Wass már „kívülről és távolról” szemléli a szülőföldjét, s pont annyira van távol, hogy a hazavágyás és az emlékek erős stílusteremtő erővé érjenek össze. Ugyanakkor a regényben megírt történelmi események is lezárultak, s így a tanulságok levonása során sem hibázhat a szerző. A Tizenhárom almafa

szomorú időkről szóló fergeteges történet,

mely behúzza az olvasót, s az érzelmek legszélesebb skáláját és az azonosulás lehetőségét kínálja. A regényben igazából nincs semmi „különleges”, mégis különlegessé válik a székely furfang, és a jól használt nyelvezet által.

„…én csak egyszerű, oskolázatlan székely paraszt vagyok, nem tanolt ember, mint maga. De annyit a magam buta fejivel is tudok, hogy az emberi élet rendje olyasmi, mint teszem azt a halak élete a patakban. A nagy fölfalja a kicsit, amikor teheti s a kicsi, ha okos, elbúvik előle a gaz közé. Na már most, ha én nadragulya magját szórom a patakba, attól mind megkergül, előbb a nagy, de azután a kicsi is és hamarosan mind a hasukkal fölfele úsznak a víz tetején. Hát ezt csinálják ma a világgal is. Bolondság magját vetik beléje, hogy így tegyék egyformává a nagyot a kicsivel. S meglássa, addig kísérleteznek, amíg mi valamennyien a hasunkkal felfele leszünk, akár a döglött hal.”

A Wass-életműkiadás X. kötete azért is érdekes,

mert a Tizenhárom almafa című regénnyel egy kötetben jelenhetett meg az Elvásik a veres csillag című regény, mely nem más, mint az előző történet folytatása, amit valamiért sokkal kevesebben ismernek, mint az „almafás” történetet. Itt is Tánczos Csuda Mózes a főszereplő, de itt a szovjet megszállók árnyékában létrejövő szocialista állam az, ami megnehezíti a hétköznapokat.

„Ami azelőtt a tied volt, az most a másé. Ami azelőtt jó volt, az most rossz. Ami azelőtt okosság volt, az ma lopás, s ami azelőtt lopás volt, az most törvény. S mindezt együtt úgy nevezik, hogy szocializmus. Érted már?”

Persze, Mózsi ebben a világban is feltalálja magát, s elrendezi az őt körülvevő mikrovilág sorsát úgy, ahogy annak lennie kellene, ha a fentebb nevezett Úristen odafigyelne a világnak erre a szegletére. Ahhoz képest, hogy a világnak ilyen fordulatát Wass Albert már nem láthatta közelről, sok esetben kimondottan jól beletalál a történet közepébe. (Csak miközben ezt olvassuk, ne feledkezzünk el arról, hogy a regény tanulságai tágasabbak annál, mint ahogy azt a konkrét történet mutatja. Sok olyan nemzet és nemzetiség akadt a szovjethatalom alatt kínlódó K-Európában, mely megsínylette a népboldogítási kísérletet.)

Az Elvásik a veres csillag legjobb részei talán azok, melyekben Mózes a világ működését magyarázza. Itt például a saját fiának:

„– Hány esztendős vagy, Mózsi?
– Nyócat betőtöttem – büszkélkedett a gyerek.
Hát akkor ideje, hogy megtanuljad a megmaradás titkát – vélte az apja, majd föltette a kérdést. – Amikor múlt nyáron feredni jártál le a Feketeügyre, milyen irányba úsztál, he?
A gyerek értelmetlenül bámult föl reá.
– Sze’ tán tudja jól édösapám, hogy csak arrafele lehet úszni, amerre a víz megyen – felelte sértődötten.
– S miért az? – tudakolta Mózsi.
– Mert sebes az ár sodra odalent, azért. Alányomja az embert, ha ellenébe fordul. Sze’ tudja maga ezt!
– Na látod – bólintott Mózsi csöndesen –, hát így vagyunk mink a muszkával is, meg a románnyal is. S ha már az árral kell úsznunk, azon vagyunk, hogy jókedvvel sodorjon, érted-e?
A gyerek hallgatott egy ideig s rágta a szavakat. De az arca aggodalmas volt mindég.
– Hát érteni azért nem értem – ismerte be végül.
Mózsi elmosolyodott, s megveregette a fia vállát újból.
– Mikor a patakot úsztad, rábíztad-e a sodrára egyedül, hogy hová vigyen? –kérdezte.
– Nem én – felelte a gyerek –, vitt ugyan a víz, de azért magam is mesterkedtem azon, hogy a túlsó part felé vigyen, ha valamivel lentebb is.
– No látod – figyelmeztette Mózsi –, ezt észben is tartsad ám mindég. Mi, székelyek így úszunk ebben a veszekedett világban immár jó ezer éve. S eddig még mindig partot értünk valahogy, ha jócskán lentebb is, mint szerettük volna. Maradjunk hát ennél…”

Azt gondolom, az ilyesféle apró bölcselmek ma is érvényesek, és ma sem lehet ennél pontosabban megfogalmazni. Hiszen nem csak a székelyek élnek így a világban…