Rousseau képzelt karaktergyilkosai köztünk járnak?

Jean-Jacques Rousseau: Párbeszédek / Rousseau, Jean-Jacques bírája [Rousseau juge de Jean-Jacques, Dialogues] – Typotex Kiadó, 2020 – fordította Marsó Paula – 352 oldal, kartonált kötés – ISBN 978-963-4931-08-9

Azt hiszem, az értő közönség soraiban sokkal többen vannak, akik olvastak Jean-Jacques Rousseau-ról, mint ahányan bármit is olvastak ettől a jeles szerzőtől. Pedig műveinek van/lehet mondanivalója a XXI. századi ember számára is. Főleg egy olyan műnek, amelyik korábban meg sem jelent magyarul.

Tény, hogy a Párbeszédek című munka nem egyszerű alkotás,

nehezen besorolható munka, melynek már a címben is jelölt összetettsége kihívást jelent. Hiszen a szerző, több szerepben is feltűnik a mű kapcsán, s ez már önmagában is bonyolulttá teszi a helyzetet. De lássuk, hogy

ki, kivel van, kiről beszél és miért?

A mű szerzője Jean-Jacques Rousseau (1712-1778), a felvilágosodás korának egyik jelentős írója és gondolkodója (nem mellesleg zeneszerző). Ebben a műben, mely alcíme szerint Párbeszédeket tartalmaz, a beszélgetés szereplői Jean-Jacques (Rousseau)-ról beszélgetnek, az ő nézetei, művei és életfelfogása képezi a beszélgetések tárgyát. S ha ez még nem lenne elegendő, az egyik beszélgető fél – aki a józan ész hangját hivatott képviselni – Rousseau néven neveztetik.

„Ahogy értesültem róla, nemzedékünk kiváltképp nagyra van erkölcsével. Ezt magamtól is kitalálhattam volna. Bizonyára ugyanígy büszkélkedik elfogulatlanságával, egyenességével, őszinteségével, lojalitásával. Annyira elvesztette az erénnyel kapcsolatos minden ideáját, hogy már az ellentétes bűnöket is e névvel illeti. Nagyon természetes, hogy sötét intrikák és összeesküvések résztvevőjeként, epében és keserűségben forrva, az ember elfelejti az igazi gyönyörök ízét. Aki egyszer már rákapott a kártékonykodás ízére, érzéketlenné válik minden más ízek iránt: ez a gonoszok egyik büntetése.”
(lábjegyzet a 302. oldalon)

Rousseau alapvetően sem volt könnyű ember,

gondolatai nem illeszkedtek a korhoz, amelyben élt, ráadásul nem tért ki a viták és konfliktusok elől sem. Azt már kevesen tudják, hogy élete utolsó szakaszában egyfajta üldözési mánia hatalmasodott el rajta. Ennek következtében úgy látta, hogy mindenki összefogott ellene, s a legrafináltabb eszközökkel próbálják lejáratni, hitelteleníteni és tönkretenni. Meglátása szerint ellenfelei és ellenségei a legaprólékosabb trükköket eszelték ki, s a legsokrétűbb, sokszor egymásnak ellentmondó vádakat aggatták rá. A mából olvasva nem is azért izgalmas a Dialógus, mert belepillanthatunk Jean-Jacques Rousseau tévképzeteinek tárházába, s abba is, ahogy ezek között megpróbál „rendet teremteni”, sokkal inkább azért izgalmas, mert az, amit ő látni vél, napjainkban már nem lehetetlen.

A karaktergyilkosság manapság nem ismeretlen,

sőt, ez az a tömegtájékoztatás útján végrehajtható lejárató módszer, amit mindannyian ismerhetünk. Talán nem kell konkrét személyeket nevesíteni! Hiszen naponta szembesülhetünk azzal, ahogy a legkülönbözőbb, egymásnak ellentmondó rágalmak és vádak fogalmazódnak meg olyan emberekkel (közszereplőkkel) szemben, akik a vádak ilyen özönére a józan ész szabályai szerint nem szolgálhattak rá.

Napjainkban kortünet az, ami Rousseau évszázadában még kórtünetnek számított.

S ha ezt felfedezzük, akkor egy egészen újszerű – nem feltétlenül legitim, de tanulságos – olvasatot kaphatunk. Ebben a „rendszerben” értelmezhetővé válik a Párbeszédek másik szereplője, a „Francia” is. Ő a Jean-Jacques (Rousseau) elleni vádak gyűjteménye, akit az sem zavar meg, ha felhívják figyelmét a kijelentései közötti feloldhatatlan ellentmondásokra. Ő az, akivel nincs értelme Párbeszédet folytatni, mert az értelem és a logika eszközeivel nem lehet hatni rá.

Ha a Francia alakja valakinek ismerős, az természetesen csak a véletlen műve, ahogy az is, hogy a jelen kor karaktergyilkosságai annyira hasonlítanak arra, amit Jean-Jacques Rousseau meg- és átélni vélt.