Amikor Rudolf trónörökös szabadságra ment, hullottak a madarak

Habsburg-Lotaringiai Rudolf: Tizenöt nap a Dunán – Erdélyi Szalon Könyvkiadó, 2020 – fordította Paszlavszky József – 280 oldal, keménytáblás kötés – ISBN 978-615-6016-55-3

Elsőre könnyed kis esti olvasmánynak gondolhatnánk Rudolf 1878-as dunai vadászkalandját, de megmerítkezve a szövegben, elképedve tapasztalhatjuk, hogy hány és hány izgalmas aspektusa van – lett mára! – a könyvnek.

A hétköznapi emlékezet Rudolf trónörököst leginkább öngyilkossága, és a tragikus kettőshalál köré szőtt legendák és konteók alapján tartja számon. Pedig élete harmincnál alig több évébe sok egyéb is belefért, s ezek között számos olyan dolog, amit napjainkban is nyugodtan nevezhetnénk izgalmasnak, formabontónak és előremutatónak. Rudolf trónörökös személyiségét nem könnyű összerakni, fel- és megfejteni, de ehhez is kapaszkodót adhat a Tizenöt nap a Dunán című írása, mely németül jelent meg az utazás évében. Névtelenül. Magyarul a trónörökös halála után adta ki a Királyi Magyar Természettudományi Társulat.

Rudolf trónörökös a természettudományos érdeklődése

komolyságának számos tanújelét adta. Tanulmányokat folytatott, értekezéseket írt, s esetenként még vadászszenvedélyét is megfékezte, ha madarakról volt szó. Nem csak érdeklődő amatőrként, de zoológiai és ornitológiai szempontokból felkészült vadászként indult a tizenöt napos utazásra. Kíséretéhez tartozott Alfred Brehm (1829-1884) is, akinek Az állatok világa című terjedelmes munkája az elmúlt százharminc évben újra meg újra kiadásra kerül. A Tizenöt nap a Dunán bepillantást enged a korabeli, ma már kegyetlennek tűnő tudományos vizsgálati módszerekbe is. (Az csak egy apró adalék, hogy „az udvar” nem nézte jó szemmel a protestáns Brehm és Rudolf trónörökös tudományos barátságát.)

„Elhatároztuk, hogy a gémek kolóniáját elhagyjuk és ZICHY gróf tanácsára a kárókatonáknak egy nem messze fekvő fészkelő helyét tiszteljük meg gyilkos látogatásunkkal.”

Mai szemmel néhol borzalmasnak tűnik az öldöklés,

amit a dunai madárvilágban elkövetnek az utazók. Egy mai környezetvédő, de még egy vadász is elborzadva olvashatja, ahogy – tudományos megfigyelés céljából – a különböző, éppen fiókáikat tápláló-nevelő ragadozó madarakat halomra ölik. Persze, tudható, hogy mások voltak a tudományos megfigyelés eszközei és lehetőségei, mint napjainkban. Azt is tudhatjuk, hogy ezek a fajok, akkoriban sem védettek, sem veszélyeztetettek nem voltak, mégis lehetetlen megrendülés nélkül olvasni a tetemes sikerek feletti büszke kéjelgést. (Rudolf trónörökös mentségére érdemes megjegyezni, hogy 1875-ben ő hozta a Monarchia első madárvédelmi rendeletét!) Ugyanakkor

mai szemmel varázslatos és megejtő az a természeti környezet,

melyről Rudolf trónörökös tájékoztatja olvasóit. Ma már nyoma sincs annak az érintetlen láp- és erdővilágnak, s tulajdonképpen elképzelni sem tudjuk, milyen lehetett az a buja és gazdag természeti környezet, mely a(z akkori) magyarországi Duna-szakasz partjait övezte.

„A hajón van a legpompásabb élet, a hajón esik a legkellemesebben az utazás; az ember otthon van, mindene kéznél van, gyorsan jut egyik helyről a másikra s a képek változnak előtte, mint díszítmények a színházban; mikor az ember hajón utazni, megérti, hogy vannak emberek, a kik a hajós élet iránt fanatikusan rajonganak; magam is ezek közé tartozom.”

Ráadásként pedig bepillantást nyerhetünk,

s megtudhatjuk, hogy milyen volt a trónörökös az udvari pezsgéstől távol. Szemléletes leírását kapjuk annak, hogy milyen hátteret biztosított neki a rangja, s milyen lehetőségekkel és kötelességekkel járt a „szabadságos trónörökösi lét” és az alattvalókkal való kötelező kapcsolattartás.

A Tizenöt nap a Dunán sokkal többet nyújt, mint amit elvárhatnánk tőle,

régisége nem avíttság, hanem izgalom. Ezt az érzést pedig nagyban fokozza, hogy a mai borítóba zárt fakszimile könyvtest XXI. századi szerkesztői igazítások nélkül közli ezt az eleven szöveget. Paszlavszky József (1846-1919), aki maga is zoológus volt, jól megállta a helyét fordítóként is!