Wass Albert: Kard és kasza I-II. (Krónikás írás / Szemtanúság) – Erdélyi Szalon Kiadó, 2020 – 360+440 oldal, keménytáblás kötés védőborítóval – ISBN 978-615-6016-05-8 / 978-615-6016-06-5
„– Bizony, hidd el, Miklós fiam, ez talán az egyetlen hely ma a Földön, ahol a régi szép úri élet még megmaradt! Az a semmirevaló Hitler, félek, még ezt is elrontja rendre!”
– olvastam épp, amikor a vonat lassított a következő megállónál, s mert a könyv mellett a táj is érdekelt (mindig érdekel), hát letettem a kötetet az ablak alatti asztalkára. A peronon nem volt nagy forgalom, néhány kigyúrt, tetovált fiatal várta, hogy hangoskodva feltoluljon a vonatra. A vagon ajtaját kicsapva benyomultak, s elfoglalták a közlekedőfolyosó túloldalán levő négy ülést. Persze, maszk nélkül. Szándékosan nem kerestem velük a szemkontaktust, még korábban láttam a Nagy-Magyarország meg a kereszt és kettőskereszt tetoválásokat. Kifelé bámultam, de csak megkóstolták a libernyák fejemet! Szerencsére csak verbálisan. Nem tetszett a maszkom, nem tetszett a fejem sem. Mielőtt témát váltottak volna, így szólt az egyik kopasz:
– Lecsapnám, ha nem Wassalbertet olvasna!
– aztán békésen utaztunk tovább a végállomás felé. Pedig lett volna kedvem felolvasni nekik néhány passzust Wass Albert Kard és kasza című kétköteteséből. Az első, „Krónikás írás” című kötetből talán azokat a részeket, melyek a címet magyarázzák, a másodikból meg azt, amiben a megvadult román vasgárdisták egyszerre ütik és gyilkolják a magyart és a zsidót.
- Mihez kezdjünk Wass Albert regényeivel?
- Wass Albert esete a fizika törvényeivel a XXI. században
- Soha nem beszéltek ennyit Wass Albertről…
- Szabad-e Wass Albertet olvasni?
- Szent Wass Albert, irgalmazz nékünk!
- Így szavalta saját versét az amerikai magyar költő…
A Kard és kasza egy viszonylag kései Wass-regény,
melyből erősen kihallatszik a szülőföld utáni vágyódás, s a szülőföldön történő mindenek feletti kitartás álma. Mindez úgy, hogy tudjuk, Wass Albert csak felhúzta a nyúlcipőt, amikor az élete múlott rajta. Nem úgy, mint a második kötet főhőse, aki nyilván maga Wass, csak kicsit másképpen. Ahogy az egész, majd ezer évet felölelő családtörténet is a Wass-család történetéből táplálkozik, s azért lett Wass-ból Erőss, Vasasszentgotthárdból Bölényes és Cegéből Miklósdomb, hogy az írói fantázia igazságát ne kössék a rideg vagy hiányzó tények.
A Kard és kasza regény, és nem családtörténet!
Az első kötet majd 950 év történéseit dolgozza fel, a második kötet – a maga nagyobb terjedelmével – a közvetlen, megélt tapasztalatokat és balsejtelmeket. Nem ez Wass Albert legsikerültebb regénye, de lenyűgöző az, ahogy az idővel bánik. Amit az első kötetben megcsinál „nagyban”, azt a másodikban „kicsiben”: a száguldó-hömpölygő idő fogja össze az egymástól távol eső történetmorzsákat. A szöveg csilingelve és gyors tempóban halad, mint egy hegyi patak, s ha úgy alakul, hogy akadályba/mesélnivalóba ütközik, akkor kicsit meglassul, kavarog, s ilyenkor megállva olyan terjedelemben mesél el egy-egy eseményt, amilyen terjedelemben előtte és utána évszázadok múlnak el a szövegben.
Külön csemege, hogy csak a közvetlen családnevek és a szűkebb környezet földrajzi nevei alakultak irodalmivá, így sok olyan pont lehet, ahol az olvasó kapcsolódhat a történelemhez, az erdélyi történelemhez, vagy éppen korábbi olvasmányélményihez. Például, amikor az emigráció tervéről beszélgetnek a szereplők a második kötetben:
„…Kemény János feleségének a bátyja, John Patton említett valamikor egy szigetet a görög partok mentén… képzeld csak el, egy teljes sziget! Ha jól emlékszem, hat kilométer hosszú és három kilométer széles volt az a sziget, fehér márványból épült villával, szőlő- , narancs- és olajfaültetvényekkel! Gondold csak el! Húszezer angol fontot kértek érte mindössze…”
– nem csodálkozom azon, ha valakinek felrémlenek Báró Kemény Jánosné Augusta Paton nemrégiben megjelent emlékiratai. Számos, számtalan ilyen valóságból szakított szereplője akad a Kard és kasza című regénynek. Itt írtunk arról a könyvről:
Keresem/keresném a szövegben a „náculást”,
de a legmélyebb gyanakvásom mellett sem lelem. Helyette tisztességes, jól elmesélt történetek sorából arcok, karakterek és emberséges emberek pillantanak rám, s a tapasztalat, amit Wass Albert nem nagyon szedhetett máshonnan, mint saját családtörténetéből:
„– Kétféle ember van ezen a világon, Miklós – kezdte egy idő múlva az apja lassan, mint aki minden szót megízlel előbb a nyelvén –, az egyik karddal farag világot magának, a másik meg ekével. De a karddal faragott világot egy másik kard ledöntheti, s újjáfaraghatja nagyon is gyorsan. Maradandót csupán az eke farag.”
Sokszor és sokféle módon előkerül – egymást váltva az évszázadok során – a harcos és a földműves, s az író valahogy mindig a fölműves oldalán áll. S hogy a nyolcszáz oldalból mi az, ami a fantázia szülte igazság, s mi az, ami tényeken alapuló valóság, nem kell – nem is tisztünk – szétszálazni. Talán nem is fontos. Én ebben a két kötetben nem találtam kivetnivalót, s talán, ha a jelen cikk elején emlegetett „nemzeti, keresztény, konzervatív, fehér, hetero, felsőbbrendűen magyar” kigyúrtak elolvasnák – és meg is értenék! – a regényt, akkor nem lenne rá szükségem, hogy Wass Albert megvédjen a vonaton.
A Kard és kasza című regény helyre tehetné azokat, akik ma Wass Albertre hivatkozva fényesítik rozsdává porlott kardjaik árva markolatát.
