Csoóri Sándor: Régi vérfoltok vöröslenek / kötetben meg nem jelent írások 1960-2008 – Erdélyi Szalon IAT Kiadó, 2019 – szerkesztette Balogh Júlia és Pálfy G. István – 240 oldal, keménytáblás kötés védőborítóval – ISBN 978-615-5068-60-7
Azt sem tudom, hová kapjak! A Csoóri életműkiadás ötödik kötete igazi aranybánya. A kötet első átlapozásakor még úgy gondoltam, hogy a Szokoli Tamásról szóló írást fogom kipécézni-kiemelni, mert – mindenről nem lehet beszélni, és mert – Szokoli Tamás olyan költő volt, aki megérdemelné, hogy többen ismerjék. S talán, ha Csoórira hivatkozva rántom elő a feledésből a tíz éve halott költőt, akkor többen felfigyelnek rá. De aztán, legyen bármekkora költő is Szokoli Tamás, elvetettem ezt az ötletet (vagy mégsem?), mert túlzottan személyes…
- A Csillagkapu nekem már nem a Stargate!
- A világ nehezül rám – Csoóri Sándor emlékezete
- A tűrtség és tiltottság háromdimenziós szabadsága
- A naplóíró Csoóri Sándort nem muszáj szeretni, de érteni érdemes
Akkor aztán arra gondoltam, hogy néprajzi témájú írásaival kellene kezdeni „valamit” – van abból is csokorra való a kötetben – hiszen Csoóri ott bábáskodott a Táncházmozgalom létrejötténél, s amikor a kötetben szereplő ilyes tárgyú írások születtek, akkor még nem (nem úgy) voltak a szekértáborok, mint a rendszerváltás után. Csoóri fontos tanúja és szereplője a népi kultúra ellenkultúraként történő felemelkedésének.
„…Az utolsó esztendőkben divatba jött a népdal. Amit elsirattunk és eltemettünk, lerúgta magáról a földet, a szemfedőt, kitört a kötelező keretekből, s a nótacsokrok felhőit arrébb fújta. A Röpülj páva már egy országot befogadó hangversenyteremben zajlott. És sikerét nem csupán a versenyszerűség izgalma fokozta, de a fölismerés ereje is: íme, ily értékeink vannak. Ősi hangok szólaltak meg közvetlen közelünkből.”
– írta Csoóri 1970-ben az Élet és irodalom hasábjain, s gondolatfutamai, melyekben az aggódás és féltés együtt dobban a reménnyel, mára fényesen beigazolódtak: a népdal újjáéledése nem csak pillanatnyi divathóbort volt, hanem korszakokon és politikai rendszereken is átívelő önmagunkra találás… s mint ilyen, talán szükségszerűen fontosabb is, mint az álságos és képmutató, politikailag csiholt nemzetieschkedés.
Aztán, a Csoóri életmű ötödik kötete kapcsán olyan gondolat is felhorgadt bennem, hogy az egymásassal össze nem függő világszilánkok segítségével kellene megmutatni, hogy Csoóri Sándor mennyivel színesebb volt annál, mint amit a mai korszellem szívesen vesz. Csoóri legalább annyira jó prózaíró és publicista volt, mint amennyire jó költő. Izgalmas finomságokat talált meg tollával, és míg a kor s a korszak változása nem rakott rá féket, addig féktelen is volt. Mert lehetett.
Mégis, hossza latolgatás után arra jutottam, hogy ez az írás nem kezdődhet mással, mint Che Guevara megidézésével. Jó belátom, ezt a kezdés dolgot már elbuktam, de akkor is!
„Che Guevarát láttam lóháton átkocogni a Margit hídon. Egyedül ment, átizzadt katonaingben, semmi fölhajtás körülötte, semmi csődület. Autók villamosok sehol. én a sziget bejáratánál vártam valakire, amikor a lovasban őt ismertem föl. Fejbiccentéssel köszöntem neki, ő visszabólintott, de mintha mindketten illegalitásban élnénk Budapesten, úgy viselkedtünk, mint akik sosem látták egymást…”
– idézi fel álmát Csoóri Sándor az írás (A század nagy romantikusa Che Guevara) elején, hogy aztán elmesélje, hogy ő miféle figurának látja a „legvonzóbb kubai forradalmárt”. Megrendítő és szép írás, mely a forradalmat s a forradalmárt állítja előtérbe, az embert, aki nem kényelmesedett bele a hatalomba. Az Embert.
Az írás 1991-ben jelent meg az Európai Utas 4. számában. Tehát nem akkor, amikor kötelező lett volna Che Guevarát dicsérni, s nem is akkor, amikor újra trendivé lett a forradalmár figurája. 1991-ben Che szempontjából szélcsend volt.
„…Én láttalak és irigyeltelek:
vonult előtted a nyár, mint a tankhadosztály.
Vászon katonazubbonyodban
a szabadság verítékezett
s a jövő izzadság-szaga csapott
orromba akkor,
erősebb volt, mint a narancskerteké.”
– írta Csoóri másutt és máskor a Che Guevara búcsúztatása című versben.
Ma, 2019-ben ezt az írást már nem tehetné az asztalra egy magát jobboldalinak és nemzetinek állító betűvető. Vagy ha mégis, akkor megkezdődne egy olyan sárdobálás – és, ha csak sár! – amiből nem lehet jól kijönni. Che Guevara neve ma bélyeg, amivel a balos fiatalokat – köztük a megboldogult II. János Pál pápát – távolítják el a konzervatív(?) nemzettől és a keresztény(?) nemzetből azok, akik ki akarják sajátítani legféltettebb kincseinket.
