Tóth Krisztina: Fehér farkas – Magvető Kiadó, 2019 – 132 oldal, keménytáblás kötés – ISBN 978-963-1438-54-3
Tóth Krisztina az elmúlt években már többször bizonyította, hogy nem riad vissza a banalitástól, nem ijeszti meg a hétköznapiság. Mert a hétköznapiság nem létezik! Ha elég közelről nézzük, s ha megfelelően fókuszálunk, akkor „minden napiság” mögött ott van – ott lehet! – az egyedi, a megismételhetetlen, a katarzisos-katartikus… vagy „csak” a katarzis közeli.
A FEHÉR FARKAS tizenhat novellája – eltekintve a Borjú és a Tükör című írásoktól – olyan környezetben játszódik, amit mind ismerhetünk, olyan kulisszák között és olyan élethelyzetek körül, amelyek, ha nem is sajátjaink, de ismerősek. Mert a minket körülvevő világból vétettek. Így nincsen szükség arra se, hogy ezeket a történeteket bárki kiszínezze vagy feltupírozza.
A téma az utcán hever,
meg a liftben, feldúlt gyerekszobában, az eladó panellakások lepusztult tereiben, pincék sötétjében, ahol meglett, nős férfi öleli-csókolja az albérlő fiút… Olyan helyeken – az előbbieken túl főleg a szereplők lelkében-szívében-gondolataiban – zajlanak az események, ahová külső szemlélő pillantása nem nagyon eshet „csak úgy”. Ehhez oda kell figyelni az apró részletekre, azokra, amelyek felett elsiklunk, amikor bármire azt mondjuk, hogy uncsi, sablonos, megszokott vagy elcsépelt. Tóth Krisztina tudja, hogy a leglaposabbnak tűnő történetek mögött is ott a feszültség, ami egy-egy történet közepébe helyezheti a nem-hősöket: a saját történetében mindenki főszereplő lehet. Csak meg kell találni a nézőpontot, ahonnan látszanak az apró részletek, ahonnan belátható a banalitás borzalma és szépsége is. Mert gyakran fel- és megcsillan a szépség, még akkor is, ha az koszlott, szakadt, lelakott vagy kicsit csámpás. Még akkor is, ha…
- Tóth Krisztina lerázta a mesebeli bilincseket
- Engem ne nyalogasson ez a gusztustalan dög, hallja?!
- Tóth Krisztina – Pogány Judit: A mégegyszer-út
- Ebben a kicsi porfészekben lassan mindenki fél – Tóth Krisztina, Salamon András és Csányi Vilmos a menekültkérdésről
- Életveszélyes fenyegetéseket kapott Tóth Krisztina a pitbullosoktól
Tóth Krisztina mesterévé vált annak, hogy takarékos mozdulatokkal, néhány pontosan elkapott apró részlettel, „filigrán tollal” dolgozva, háromdimenzióssá domborítsa szereplőit. Nem próbál hossza leírásokkal „operálni”, inkább csak pontokat ad meg, amiket aztán az olvasó összeköt(het). Persze, ott, ahol szükséges, nem riad vissza a „dolgok” nevén nevezésétől sem:
„Ákos újabb és újabb határidőket szab a válás bejelentésére, én pedig végtelenül unom Anna beszámolóit. Miközben én továbbra is magányosan alszom el, az alkalmi szexre pedig képtelen vagyok rászánni magam, a legjobb barátnőm valami irányíthatatlan, imbolygó révületben sodródik egyre beljebb ebbe a sötét kapcsolatba. Értesülök Ákos farkának hihetetlen vastagságáról, aztán arról, hogy rávette Annát az anális közösülésre, ami nem is olyan rossz, sőt. Kapcsolatuk szinte a legalizálódás felé tart, a férfi gyakran megvárja Annát a bolt előtt. Egyszer még baráti társaságba is elviszi, igaz, a társaság csak férfiakból áll, de mégis.”
(Hírhozó)
Ami ennél is érdekesebb, hogy a „magas labdákat nem csapja le”, a történetek zöme úgy ér véget, hogy a „vég” csak az olvasó lelkében-szívében-gondolataiban bomlik ki a maga teljességében. Nincs túlmagyarázás, nincs szájbarágás. Tóth Krisztina az olvasót – és erre lenne máskor/máshol is igény – felnőttnek tekintetik.
Az utolsó pontnál nem a történet ér véget, hanem a novella…
… az író elvégezte a feladatát, s novella végére érve az olvasó is megkapja a magáét (mármint a feladatát), hiszen ezeket az írásokat nem lehet „csak úgy” elengedni. Pontosabban a szövegek nem engedik el az olvasót, akinek még dolga van velük. Talán a Hírhozó az egyetlen olyan történet, mely lezártság érzetét kelti, hiszen ott minden megtörtént, mindenki befutotta a neki kijelölt pályát.
S hogy mi marad a FEHÉR FARKAS elolvasása után? Talán valamiféle meghatározatlan nyugalom, hiszen az itt ábrázolt világ a maga sokszínűségében legalább annyira ígéretes, mint amennyire rettentő, s bár senki nem mondja, hogy nem az események sodorják az embert, mégis, van az úgy, hogy az események reményt hagynak maguk után (Nyári gumi), vagy csak elindítanak olyasmit, ami jó (Sárga flakon). Ami jó lehet.
A kötet novellái nem hosszúak, érdemes mindegyiknél – némelyiknél? – megállni és elidőzni egy kicsit, hátha létezik az a bizonyos üzenet…
