+ Irodalom

Engem ne nyalogasson ez a gusztustalan dög, hallja?!

A címben szereplő mondat valószínűleg pont így hangzott el, s ha mégsem, akkor is így hangzott volna. A Párducpompából megértheti az utókor, hogy nekünk milyen világban kellet élnünk.

Tóth Krisztina: Párducpompa – Magvető Könyvkiadó, 2017 – 208 oldal, kemény kötés védőborítóval – ISBN 978-63-14-3521-4

A Párducpompából megértheti az utókor, hogy nekünk milyen világban kellet élnünk, s azt is felfoghatja, hogy hiába lenne empatikus velünk, hiszen ezt a világot – mely a létezhetők legjobbika – mi magunk tettük ilyenné. Sőt, mi magunk vagyunk (az utókor számára: voltunk).

A kihalóban lévő tárcanovella sokak szerint a magas irodalom „alsó széle” (katonaviseltek számára: alsó széle, közepe, hármas irányzékkal)… Mégis ez az a forma, amiben Tóth Krisztina láthatóan ki tudja bontakoztatni a különös-hétköznapi egyszerű történetekben rejlő lehetőséget. A tárcanovella rossz esetben a pillanatra reagál, jó esetben pedig megragadja az egyediségben rejlő általánost. Márpedig a Párducpompa – jó eset. Jók, figyelmet érdemlők voltak ezek a novellák már akkor is, amikor a Vasárnapi Hírek hasábjain belefutott az olvasó. Ott is helyükön voltak, „éltek”… ahogy most kötetté összeállva, egymást erősítve, egy nagyobb kép elemeiként is képesek kapcsolatba lépni az olvasóval.

A férfi felébredt, és a takaró alól kilógó lábfejét vizsgálgatta. Kisfiú korában az anyja mindig zoknit adott rá éjszakára. Hirtelen eszébe jutottak a régi balatoni nyaralások, az elvakart szúnyogcsípések, és megdöbbenve nézte a saját testét: mint aki átaludta az életet, és egyszerre csak öregen ébred

– olvashatjuk az Öreg kutya című tárcanovella elején, és ez a mondat (is) mintha többet akarna attól, akinek bele akad a szeme. Az átaludt élet nem csak ennek a figurának a jellemzője, de az ötven történetben sokan vannak, akik mintha átaludták volna az életüket. És ez még nem is akkora csoda! De az, ahogy ez a gondolat – jó/rossz esetben – az olvasóba fészkeli magát, na, az bizony feszélyező érzés. A Párducpompa történetei rólunk szólnak, körülöttünk játszódnak, s ha nem is én vagyok (vagy nem is te vagy) a hasnyálmirigyrákot hajónak képzelő férfi, a trolin az idegen kioktató vénasszony, a fodrásznő, a prérikutya külsejű asszony, attól még felismered őket. Hiszen nyugdíjas pedagógusként követelik maguknak a helyet a buszon-metrón-villamoson, vagy előtted állnak a sorban a postán, ott vannak a plázában és a kapualjban. Veled élnek, egy levegőt szívnak veled, s azt rád is köhögik. Ismered őket, s ha nem is személy/név szerint, de felismered őket a Párducpompában.

Tóth Krisztina észreveszi helyetted az aprónak tűnő, de mindent meghatározó dolgokat. Nem elmagyarázza, „csak” megmutatja a világot. Azt a világot, ami az övé, a tiéd és az enyém is. Azt, amelyben élnünk adatott. És ez a megmutatás-felvillantás gyakran fontosabb, hasznosabb (lehet), mint egy több száz oldalas, adatokkal és grafikonokkal telezsúfolt szociológiai felmérés.

A Párducpompa – és ez könyveknél igazán ritka – nem eltávolít a valóságtól, hanem közelebb hozza azt. És még nem is fáj…


– Fogja be a pofáját! Nem magát nyalta meg az a szaros dög!
Egy negyven körüli, csinos nő a másik oldalról megelégeli a jelenetet, és megjegyzi:
– Maga fogja be! Örüljön, hogy még egyáltalán megnyalja valaki, szerencsétlen.
A térdnadrágosban benne reked a levegő…

***

A címlapképen PÁRDUCPOMPA a 75-ös troli vonalán III.
(Szokodi Bea fotója, forrás: facebook)

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top