Január 15-én első ízben csendül fel magyar zenészek előadásában Georg Friedrich Haas: In vain című műve a Müpában. A darabot 2017-ben a 21. század legnagyobb hatású alkotásának választották neves zenekritikusok szavazatai alapján. A körülbelül egyórás komolyzenei művet a Budapest Sound Collective játssza Dubóczky Gergely vezényletével, miközben a Müpa hangversenyterme olykor teljesen elsötétül, ezzel is fokozva az előadás hatását. A rendhagyó hangverseny az Átlátszó Hang Újzenei Fesztiválon lesz. A 2014-ben indult kezdeményezéshez egyre több koncerthelyszín, szervező és zenekar csatlakozott az évek során. Horváth Balázzsal, a fesztivál egyik ötletgazdájával és kurátorával beszélgettünk a január 4-20. között zajló rendezvénysorozatról, az újzenéről, valamint a müpás koncertről.
– Mi volt a célotok, amikor Gryllus Samuval megálmodtátok a fesztivált?
2013-ban született egy elképzelésem, hogy járjuk körbe a férfi-nő kapcsolatot vokális darabokkal, pontosabban saját műveinkkel. Ebben a témában Gryllus Samunak volt egy férfiénekesre írott mono-operája, a Blaubarts, nekem meg egy női énekesre, Herczku Ágnes számára komponált dalciklusom. Mindkét darabnak ugyanaz a hangszeres apparátusa, ezért is, és a téma végett is adta magát az ötlet, hogy közös koncerten szólaljanak meg. Ezenkívül szerettem volna egy koncertet a Modern Art Orchestrával, ahol a mi műveink mellett más, alapvetően nem jazz-zeneszerzők darabjait játszották volna. Aztán valahogy szép lassan kialakult, hogy a koncertek köré egy pár napos fesztivál épüljön. Az említett darabok közül az én művem (a címe Férfiszemmel / Női szemmel) nyitotta az első fesztivált 2014-ben a Zeneakadémián, a többi pedig 2015-ben tudott megvalósulni. Azóta a négynapos rendezvény több mint két hetes lett. A fesztivál célja – ahogy a neve is mutatja – egyrészt átláthatóvá tenni az újzenét, a darabok működését. Ehhez azt találtuk ki, hogy a koncertek előtt vagy a koncerten a darabok között interaktív gyakorlatokat végzünk a közönséggel. Ezeket Samu vezeti a Sound Painting (Hangfestés) nevű, irányított „improvizációs” jelnyelv segítségével. Ilyenkor a közönség énekel, beszél, a testét használva hoz létre hangokat, miközben aktív részvétel mellett közelítheti meg az adott kompozíciókat. A fesztivál másik központi szála a vizualitás és a zene kapcsolata. A kezdetektől fogva törekszünk arra, hogy minél több olyan zenét mutassunk be, ami az úgynevezett „hangszeres színház” műfajába tartozik. Ez elsősorban Mauricio Kagel (argentín születésű, Németországban élt zeneszerző) nevéhez kötődik. Az ő Con voce című ikonikus darabja is a fesztivál első évében hangzott el.
– Hogyan definiálnád az újzenét és miként lehet közelebb hozni a közönséghez?
A mára kissé szitokszóként használt kortárszene kifejezést kerülni akartuk, annál is inkább, mert ez az elnevezés nagyjából az elmúlt 20-30 év minden műfajú zenéjét jelenti számunkra. Az „újzene” viszont jellegében, útkeresésében, szemléletében is sajátos. Adott esetben lehet „újzene” az is, amit régen írtak (ld. az idei nyitókoncertünk első számát, ami egy kb. 1200 éves Gagaku zene volt). A kérdés második felének válasza előtt hadd fűzzem hozzá, hogy tapasztalataim szerint nem csak az új, de a régi zenét is értelmezni, magyarázni kell. Nem igaz, hogy a régebbi zenék maguktól szépek és csak „úgy hallgatni kell” őket. Pontosítok: lehet, de többet ad, ha az ember jobban a mélyére lát, tudja is, mit hall, ért bizonyos összefüggéseket, tud néhány háttérinformációt. Biztos sokféle módszer van a zene és a közönség közelítéséhez. Mi a fentebb említett beavatókat, soundpaintinget, interaktív információátadást tartjuk célravezetőnek.
fotó: Felvégi Andrea
– Az Átlátszó Hang Újzenei Fesztivál évről évre újabb helyszínekkel bővül. Mondhatjuk, hogy az elmúlt években a hazai szervezők meglátták a fantáziát az újzenében?
Ez sok szempontból Gryllus Samu érdeme. Ő van kapcsolatban helyszínekkel, győz meg koncertrendezőket, támogatókat a fesztivál fontosságáról. Soha nem az újzene ügye az, amivel ilyenkor megpróbáljuk meggyőzni a társszervezőket, hanem az egyes esemény különlegessége, ereje, energiája. Egyébként érdeklődés talán mindig volt az újzene iránt. Ami hiányzott, az inkább az aktív és izgalmas megjelenési forma, amit mi szeretnénk megadni a közönségünknek.
– A fesztiválnak létezik egyfajta pedagógiai célzata is: az érdeklődők többféle interaktív beavató foglalkozásra jelentkezhetnek, tavaly elindult az Új-Zene-Oktatás című sorozat, az In vain-koncertet egy műismertető beszélgetés előzi meg. Mennyire nyitott erre a lehetőségre a közönség, különösen zenetanárok és a fiatalok?
Akik eljönnek a beavató foglalkozásainkra, mindig úgy reagálnak, hogy az nagyon hasznos volt, többet tudtak meg a zenékről, és aktívabban hallgatták a műveket. Másrészt ez egyfajta szertartás is, beavatódnak, egy belsőbb körbe lépnek, aminek, természetesen, nem csak mi, zenészek lehetünk a tagjai. Az első fesztiválon volt egy olyan darab, Bujdosó Márton műve, ami után a közönség háromszor tapsolta vissza a szerzőt a színpadra. Ez azért nem gyakori jelenség. Én ezt a darab erejének és az elhangzása előtti beavató hatékonyságának tudom be. Remélhetőleg ilyen hatékony lesz a Müpa-beli Haas-mű elé tervezett beavatónk is. A tanárok egyébként sokfélék, ahogy mi, emberek általában. Nálunk a fő cél az, hogy a szemléletet tudjuk irányítani, és megértetni, hogy az eszközök bővítésével a repertoár és az ismeret is gazdagodhat. De nyitottság szerencsére mindig mindenkiben van. És ebben nem látok generációs különbséget, legalábbis az Átlátszó Hangon nem.
– „Nem egyszerű feladat egy ilyen fesztivál megszervezése, mégis muszáj csinálni, különben Magyarország leradírozza magát a kortárszenei térképről” – mondtad egy 2015-ös interjúban. Javult valamennyit azóta a hazai kortárszene helyzete?
Ha nem is látványosan, de igen. Nem csak nekünk vannak sikeres megjelenéseink, hanem ott van a Dubóczky Gergely vezette Budapest Sound Collective, mely szintén jelentős közönséget mozgat meg speciális programjaival, vagy a Studio5 nevű zeneszerzői formáció, melynek folyamatosan bővül a közönsége, precízen tervezett programokkal és koncepcióval építi fel a műsortervét. De említhetném a CentriFUGA zeneszerzői körét is, akik intellektuálisan igen bizsergető munkáikat a FUGA Építészeti Központból kiindulva most már több helyszínen és egyre többféle közönségnek mutatják be. De persze a helyzet nem változik gyorsan. A magyar zene külföldön való megjelenése még igencsak lassan halad, de ennek sok oka van az említetten kívül.
– 2017-ben a Classic Voice olasz komolyzenei lap a 21. század legnagyobb hatású alkotásának választotta az In vain-t. Hogyan jellemeznéd Georg Friedrich Haas zenei világát azok számára, akik még sosem hallottak az osztrák zeneszerzőről?
Letaglózó hangzású, dús és szép. Szándékosan vagyok ennyire szubjektív, mert amikor a darabot élőben hallottam, engem teljesen maga alá gyűrt. Percekig nem tudtam felocsúdni a darab után, és a tapsból azt szűrtem le, hogy ezzel nem voltam egyedül. De hogy objektívebb legyek: koncepciójában egyszerű, de kidolgozottságában végletekig cizellált. Miközben igen gyorsan villódzó és lassan úszó felületek váltakoznak, az egész mű olyan, mint egy hatalmas tömb, ami alig változik. A darab végére érve azonban egy univerzum áll előttünk.
– Az In vain lassan 20 éves, de magyar zenészek eddig egyszer sem adták elő. Zeneszerzőként hogy látod, mi lehet ennek az oka?
A magyarországi bemutatóra 2006-ban került sor. A Klangforum Wien akkor is egy nagyobb koncert és folyamatos turnéztatás keretében adta elő a művet. Vagyis a válasz egyszerű: igen nehéz mind logisztikailag, mind anyagilag, mind zeneileg egy ekkora apparátusú és időtartamú mű előadása. A körülbelül egyórás darabot 24 zenész játssza, és az előadás közben a fénnyel is játszik a szerző.
– Az előadás egyik különlegessége, hogy a partitúra szerint többször is elsötétül a hangversenyterem. Mennyire okoz ez nehézséget a zenészek számára?
Erről nincs személyes tapasztalatom, de a feladat nagyon speciális, és eléggé szokatlan. Ezért – bár ez a darabnak időben „csak” a 8-10%-át teszi ki, de – valószínűleg ez lesz az egyik legtöbb gyakorlást igénylő része a próbáknak.
– Milyen koncertélményre számíthatnak január 15-én azok, akik egyébként kevésbé jártasak a komolyzenében?
Remélem, hogy sokkoló és letaglózó – pozitív értelemben. Aki eljön meghallgatni, nyugodtan adja át magát a hangzásnak, ne ijedjen meg tőle, és bátran legyenek vizuális asszociációi.
