Szegedi Csaba: Világ-nézet / A képről mint a sík küzdelméről a térrel – Typotex Kiadó, 2018 – 228 oldal, kartonált kötés, ISBN 978-963-4930-17-4
Szegedi Csaba könyve, a Világ-nézet a képről beszél, de a világról szól.
2007-ben, amikor a „New York, New London, New Paintings” című kiállítás kapcsán interjút készítettem Szegedi Csabával, eszembe sem jutott, hogy az akkor lejegyzett mondatok több mint egy évtizeddel később felderengenek bennem, egy új és izgalmas kötet kapcsán.
„Most készítem DLA-munkámat, és a témám a térábrázolás és térlátás, ezzel kapcsolatban kezdtem a furcsa perspektívákkal foglalkozni, és ehhez volt fantasztikus lehetőség New York. A városnak olyan különleges urbanisztikai-építészeti struktúrája van, ahol a három dimenzió koordinátái nagyon szépen és dinamikusan kibomlanak. Profán megfelelője a gótikus katedrálisok szakrális terének: Ott van a főhajó tengelye, mint oltár felé húzó erő, aztán ott a kereszthajó, és a kettő metszéspontjában magasodik a kupolatér, ami fölfelé, a Mennyek felé tör. Mint Manhattan-ben a Street-ek, az Avenue-k és a felhőkarcolók függőlegesei.”
– mesélte akkor a Velencei-tó melletti otthonában, és talán neki sem fordult még meg a fejében, hogy ezen a nyomvonalon elindulva olyan ismeretterjesztő kötetet fog írni, ami nem csak a szakma iránt érdeklődők számára érdekes. A festészetről, az ő festészetéről beszélgettünk, csupa olyasmiről, ami most a könyvben nem (nem csak / nem elsősorban) Szegedi Csaba festészetéről szól, hanem sokkal inkább a látásról és a nézésről:
„Szeretek az ábrázoló-felismerhető és az absztrakt festészet határmezsgyéjén egyensúlyozni. Szerintem a festészet legfontosabb alkotóelemei azok, amiket csak a festészet fogalmazhat meg, olyasmik, mint a szín, a forma, a vizuális struktúrák, arányok, ritmusok, kontrasztok, amiket más média nyelvén nem lehet kifejezni. Ilyen értelemben szeretnék absztrakt festő lenni, ezt tartom a legmagasabb szintű festészetnek, ami leginkább megközelíti a zenét. Egy kobaltkék egy umbra sötétbarna mellett olyasfajta élményt nyújt, amit nem lehet másként kifejezni: nem lehet leírni, nem lehet elénekelni, nem lehet eltáncolni… látni kell. De, mert egy ábrázoló hagyományból növünk ki, mindannyian a görög-mediterrán kultúrából érkező európai-nyugati kultúrkörnek vagyunk részei és részesei, ezért nagyon erős a látható valósághoz való kötődésünk. A kép még mindig nem vetkőzhette le egészen az ábrázolási kötelezettségeit. A klasszikus avantgárdnak számomra az volt a lényege, hogy a fotográfia feltalálása után a festészet végre megszabadulhatott ábrázolási és térillúziós kötelezettségeitől. Az avantgárdban megszűnt a képnek az „átnézek az ablakon” című reneszánsz paradigmája, és egy új, a síkot, a képet magát hangsúlyozó paradigma született. A kép ma már lehet kép, és az avantgárd legnagyobb érdeme, hogy ezt a forradalmat végrehajtotta. De ma már túl vagyunk az avantgárdon, a modernizmuson, sőt a posztmodernen is, egyesek szerint már a művészettörténeten is túl vagyunk… Persze, ez utóbbival érdemes lenne vitázni…”
- Az önélveboncolás sosem tétnélküli!
- Zsidó gengszterek miatt érdemes olvasni!
- Az igazán nagy mesterektől tanulni nem jó üzlet
- A homofóbia evolúciós rejtély
Furcsa így utólag észrevenni, hogy ebben az egyetlen bekezdésben milyen sok – a könyv szempontjából releváns – téma szóba került 2007-ben. S így talán még élvezetesebb elmerülni a Világ-nézet című kötetben, mely minden nyitott és kíváncsi ember számára fontos mozzanatokat tartalmaz, hiszen az alapoktól építkezik. Szóba kerül a látás, és annak szervi háttere – lebontva egészen a ragadozó és préda látásának különbözőségeiig. És megalapozottan esik szó látásunk nem-szervi, hanem „antropológiai összetevőjéről”, arról a kulturális közegről, melyben látni tanultunk. Hiszen – és ezt nem olyan nehéz belátni, mint amilyennek elsőre tűnik – látásunk jelentős mértékben a minket felnevelő és magában tartó kultúra terméke. Beleértve ebbe a térábrázolás változó módozatait is.
„A térlátás és a térábrázolás úgy viszonyul egymáshoz, mint gondolat és szó, amennyiben a gondolatot a beszéd kifejezni egészen sohasem képes. A gondolatot idéző, akár egészen jól megközelítő, ahhoz hasonló dolgokat meglehet fogalmazni, de az ideát a maga teljességében kifejezni nemigen sikerülhet.”
Szerencsére Szegedi Csaba könyve nem is arra tesz kísérletet, hogy az ábrázolt teret látott térnek füllentse, hanem a kettő közötti – nem elhanyagolható – különbséget igyekszik megragadni, s bár a gondolat nyilván itt is több mint a leírt szavak összessége, a Világ-nézet című kötet ezzel együtt is jó közelítés. Olyasmi, amivel érdemes elbíbelődni, mert általa – és nincs ebben semmi fellengzősség! – önmagunkról is tanulhatunk.
