Kemény Jánosné Augusta Paton: Önéletrajzi emlékezések – Szépmíves Könyvek, 2018 – fordította Nagy Imola – 248 oldal, keménytáblás kötés védőborítóval – ISBN 978-615-566-266-9
Megint egy emlékirat, s megint olyan, aminek eddigi lappangása egészen meghökkentő. Tényleg, amíg ilyen kincsek rejtőznek a fiókokban, addig nem állíthatunk olyasmit, hogy a múlt feldolgozása legalább nagyjából megtörtént. Augusta Paton emlékirata most először jelenik meg teljes terjedelmében magyarul. Pedig nem csak kulturális és történelmi szempontból, de – az első rész esetében mindenképpen – irodalmi szempontból is jelentős munka. S a szerző is olyan „csodabogár”, amilyen viszonylag ritkán terem a Kárpát-medencében.
- Döbbenetes sorok 1945 nyaráról
- Hogy megértsük végre a trianoni döntést…
- Milyen ember volt valójában Károlyi Mihály?
Augusta Paton édesapja skót volt, édesanyja görög, s így gyermekeik a görög szigetvilágban születtek, s itt kezdték életüket, hogy aztán különböző kalandos és bonyolult utakon a világ más-más tájaira vetődjenek. Az emlékirat első fele, mely harmadik személyben, Szévasztiként mesél a szerzőről, annak gyermek és ifjúkoráról, javarészt a mediterráneumban játszódik, s boldog gyermekkor emlékeit festi szinte romantikus szépségű emlékirattá, melyben természetesen jut hely a gondoknak is, főleg, miután el kell hagyni a szülőföldet… Az így kibontakozó kép sok elemében szinte-tragikus, mégsem fájdalmas, hiszen ezek az évek – beleértve a görög édesanya hirtelen halálát is – az életre készülés évei. Augusta Paton azon emberek közé tartozik, akik a nehézségektől nem összeroppannak, hanem megerősödnek. A visszaemlékezés, mely a görög szigetektől Franciaországba, Dániába ésNagy Britanniába vezetik az olvasót, nem hagynak kétséget, hogy a fiatal lánynak nem hullott minden az ölébe. Nem csak az anyagi lehetőségek szűkösségével, de a család széthullásával és a rokonok szándékaival is meg kellett küzdenie, miközben a kontinens az első világháborút és annak következményeit nyögte. Augusta Paton, kislányként, Franciaországban találkozik először magyarokkal, az erdélyi gróf Béldi Györggyel (1878-1939) és feleségével, Szilvássy Margittal (1884-1970), s bár a Paton és a Béldi család már ekkor összebarátkozott, senki nem sejthette, hogy ez a barátság hosszú évekkel később meghatározza majd az ifjú Augusta jövőjét. A nyiladozó elméjű leány első magyar/erdélyi tárgyú olvasmánya Jókai Mór könyve, az Erdély aranykora volt, angol nyelven: Midst the Wild Carpathians.
Az emlékirat első része önmagában is érdekes, itt-ott megható, másutt szórakoztató olvasmány, mely a humort sem nélkülözi, jelentősége mégis abban rejlik, hogy – minden egzotikumával együtt is – megalapozza a következő részt, mely már főleg a Trianon utáni Erdélyben játszódik, ahol egy lerobbant motornak hála, a hősnőnk összeismerkedik későbbi férjével, báró Kemény Jánossal, a marosvécsi kastély urával, aki a Romániához csatolt Erdély meghatározó alakja. Kulturális szempontból mindenképpen.
„A magyarok legnagyobb része angol érzelmű. Ugyanolyan életszeretők, és felismerik a jó lovat, de mindig a rosszra tesznek! A németek mellé álltak, és a bécsi döntés következtében visszakapták Erdély felét. Jánosnak igaza volt, hogy ez nem időtálló megoldás…”
A visszaemlékezésben helyt kapnak az Erdélyi Helikon rendezvényei, amelyeken az eleinte magyarul még csak törve beszélő fiatalasszonynak háziasszonyként kellett helytállnia. Olyan emlékek tudója, amelyek máshol nem maradtak fenn. Például, amikor az írók Galonyára kirándultak vonattal, s ott is éjszakáztak tűz mellet, az erdőben:
„A tábortűz színpadi megvilágításhoz hasonlított, és kádár Imre, aki az írás mellett díszlettervezéssel is foglalkozott, úgy gondolta, hogy szórakoztatásra van szükségünk. megkérte Berde Máriát, aki flanel-pizsamában volt, hogy adjon elő valamit Dsida Jenővel. Mária magas volt és kövér, Jenő alacsony és sovány. Nagyon komikusan és sajátosan mutattak együtt. Bármit mondott Mária, arra Jenő rögtön versben válaszolt…”
De legalább ennyire érdekes a második világháború utáni idők leírása, az, ahogy az eleinte nagy remények, lassan semmivé foszlanak, s a kulturális pezsgés és a jobbító szándék helyét átveszi a túlélésért/megmaradásért folytatott küzdelem. Tudjuk, tudhatjuk, hogy nehéz és embert próbáló idők voltak ezek, s most első kézből szerezhetünk tapasztalatot az akkori történésekről. ráadásul egy olyan szemtanú elmeséléséből, aki egy „többszörösen másfajta értékrendben” szocializálódott.
„Bármi történjék is az életben, tovább kell menni. Az ember bármit képes elviselni, ha életben akar maradni. megnyitották az iskolákat, és a gyerekeknek folytatniuk kellett tanulmányaikat. János még nem volt itthon, így egyedül kellett intéznem a dolgokat, úgy, ahogy tudtam. Volt egy jó kézkrém receptem, amit el tudtam készíteni és el tudtam adni. Klió a sörgyárban dolgozott, mellette süteményeket sütött eladásra. Örültem, amikor megtaláltam a gyermekek biciklijét a pincében, ott, ahová eldugtam. Azonnal eladtam őket. Anyósom eladta János írógépét, ami pedig János legféltettebb kincse volt. nagyon nehezteltem rá emiatt.”
A könyv utolsó néhány oldalán egy 1977-78-as párizsi utazás naplójának töredéke található. Megrendítő, ahogy az akkor már idős özvegyasszony, a marosvécsi kastély egykori úrnője a legapróbb gesztusoknak és ajándékoknak mennyire örül. Talán ez a szinte gyermeki hála pontosabb képet fest az akkori romániai viszonyokról, mint amit direkt módon meg lehetne fogalmazni.
