Kétszáz éve született, akit maga Kossuth nevezett ki árulónak

Görgey: Görgey – Szépmíves Könyvek, 2018 – 256 oldal, keménytáblás kötés védőborítóval – ISBN 978-615-566-263-8

A Szépmíves Könyvek között is különlegesnek számít a most megjelent Görgey-emlékkötet, mely – lévén a szerző/szerkesztő Görgey Gábor, a megidézett hős pedig Görgey Artúr – legalább annyira szubjektív, mint amennyire fontos. Hiszen Görgey Artúr kapcsán még ma is óriási kavarodás van a fejekben. Az 1849-es fegyverletétel megítélése ma sem egyértelmű, s a közvéleményt nem a tények, hanem a legendák, a kikoptathatatlan politikai lózungok határozzák meg. (Én magam egészen biztos vagyok, hogy általános iskolás koromban még az áruló Görgey-t állították elém, s csak középiskolában árnyaltatott némileg a kép, hogy aztán később, a magam gyér szakállára keresgélve nézzek utána annak, ami addig nem volt – nem is lehetett – világos.)

„…mivel nálunk történelmi tradíció, hogy egyszerűsítő címkézéssel kerülik meg a problémákat, ne csodálkozz, ha sokan belegörcsölnek abba, hogy tiltakozzanak. Vagy éppen abba, hogy nem tiltakoznak.”

Persze, Görgey Artúr tette le a fegyvert, hiszen – például Kossuth Lajos addigra (nőnek öltözve) megpattant az országból. De volt-e már választása? És ha nem, akkor micsoda fegyelem, figyelem és éleslátás kellett ahhoz, hogy olyan fegyverletételt „hozzon össze”, ami nem a Habsburgok, hanem az oroszok előtt történt! S mi a távlata ennek az egyetlen gyászos napnak? Hol vannak a megítéléshez szükséges előzmények? Nem csak a politikaiak, de a személyesek! És milyenek voltak a következmények? Nem csak az ország, de – az első világháborút is megélő – Görgey Artúr számára!

Görgeyt maga Kossuth Lajos tette bűnbakká, „nevezte ki” árulónak, közvetlenül a szabadságharc bukása után. Görgey pedig nem tiltakozott, elfogadta, hallgatólag magára vállalta ezt a csöppet sem hálás szerepet, mely aztán egész, hosszú élete során elkísérte. Nem lett öngyilkos, amikor az aradiakat kivégezték, és nem tiltakozott a tisztességgel elvégezett munkáért rá mért büntetés – és az ebből következő megvetés – miatt. Pedig, ha valaki tudta, hogy mit tett és miért, az maga Görgey. Aki úgy vállalta magára a bűnbak szerepét, ahogy elvállalta korábban a „szálak elvarrásának” – önmagában is – lehetetlenül nagy terhét. Világos.

Milyen emberi tartás, milyen nem szavakban megnyilvánuló hazaszeretet kell ahhoz, hogy valaki „egy nemezt önbecsülésének fenntartása érdekében” ilyen méltósággal viselje a megbélyegzést és megaláztatást?! Ki az, aki „Nem pöröltem, – / Félreálltam, letöröltem.” alázatával képes leélni egy hosszú életet?

A könyv által a Szépmíves Könyvek és a kései utód Görgey Gábor szolgáltat újra igazságot a szabadságharc egyik legnagyobb hősének, akinek hősiességében csak apró szeletet jelent a számos győztes csata. Görgey Artúrnak egy életen keresztül kellett hősnek lennie. A kötet, a benne található drámával, a fotókkal, a festmények és relikviák történetével – és a grafológiai jelentéssel! – sokkal többet képes megmutatni, mint a száraz adatok. Ráadásul, aktualitása is vitathatatlan, hiszen a politika – ami Görgeynek nem kenyere – ma sem más. A hazaszeretet ma is sokak számára inkább jelszó, hangzatos és látványos „izé”, amivel embertömegeket lehet moccantani… miközben az igazi hősök csendben teszik a dolgukat. Persze, politikára, politikusra is szükség van, de azért az mégsem rendben lévő, hogy mennyivel több a Kossuth utca az országban, mint a Görgey utca. A különbség szignifikáns, és – bármennyit sóhajtozunk – ez a különbség bennünk van. Talán, ha ez változna, nem lenne hiábavaló a Görgeyhez hasonlók áldozata.

„…a Kossuth-Görgey párosban történelmünk ismétlődő alapdrámája ölt testet. Itt két történelmi archetípus csap össze: a nemzeti erények ajnározója, a lelkesítő lángelme és a kellemetlen igazmondó, aki öncsalásnak meri nevezni az illúziókat. Ha ez a két őstípus egyszer őszinte szövetséget kötne! Az lehetne az aranykor!”