A történelmi múltjukra és hagyományaikra büszke városok – és okkal-joggal ezek közé tartozik Kőszeg is – jó esetben megpróbálják bemutatni, vonzóvá és gyümölcsözővé tenni kincseiket. Közben akarva-akaratlanul is tanítanak minket. A kérdés csak az, hogy mire.
Kőszegen például van egy látványos városmakett, mely többet elárul a jelenről, mint a múltról. Persze, csak annak, aki tudja, hogy mit kell nézni (és mit kellene látni). A Kőszegi Lapok című helytörténeti folyóirat (letölthető a múzeum honlapjáról) példamutató módon, közérthetően, a tényekre koncentrálva tájékoztatja olvasóit. Az alábbi írás szerzői B. Benkhard Lilla, Mentényi Klára, Pap Ildikó Katalin, a „Milyen volt valójában a középkori Kőszeg?” témájával foglalkozó lapszámban jelent meg.
SOHASEM VOLT VÁROS A KŐSZEGI MAKETTEN
2012-ben a Jurisics tér felújításának befejezéseként, az egykori jezsuita – piarista – bencés gimnázium környékén frissen rendezett területre egy városmakett került. Magyarországon és Európában járva mostanában szinte minden városban találunk hasonló maketteket. Céljuk mindenekelőtt az, hogy tapintással a látássérültek számára is lehetővé tegyék egy-egy fontos terület (óváros, belváros, tér) vagy híres műemlék épület megismerését. Általában a mai állapotot igyekeznek bemutatni, időnként, elsősorban egyedi emlékek esetében azonban – valamely korszakot érzékeltetni kívánó – rekonstrukció szintén előfordul. Részletezettségük különböző, némelyek erősen elnagyoltak, szinte csupán épülettömböket ábrázolnak, mások konkrétabb formákat, tagozatokat jelenítenek meg. Szinte minden esetben nemes anyagból, leginkább bronzból készülnek azért, hogy jó érzés legyen hozzájuk érni, felületük kéz alá simuljon.
A kőszegi makett sok mindenben különbözik tőlük. Mindenekelőtt sérülékeny – a bronznál összehasonlíthatatlanul gyatrább, persze olcsóbb anyagból –, gipszből vagy műanyagból készült, amelyet a látszat kedvéért bronz árnyalatú festékkel vontak be. Ha jól megnézzük, egy-egy kisebb szakaszon, a lepergő festék alól kiütközik eredeti fehér színe. Mi lesz vele, ha sokan simogatják?
Tartalmával azonban még nagyobb a baj, a városmakett alapján ugyanis lehetetlen képet alkotni akár a jelenlegi belvárosról, akár annak bármely, valóban létező korszakáról. A látássérültet éppúgy becsapja, mint a látót. Hozzáértők tiltakozása következtében szerencsére újabban lekerült róla a Braille-írással megismételt eredeti felirat, miszerint a kőszegi várat és belvárost mutatja az 1532. évi török ostrom előtt, ez azonban nem csökkenti zavarosságát és történeti hamisságát.
Olyan térkép vagy leírás, amely a városszerkezetnek ezt a korai korszakát mutatja, sajnos nem maradt fenn. Ásatások és falkutatások eredményei tájékoztatnak kisebb-nagyobb területekről. Óriási öröm, hogy a török pusztítást követően létrejött épületállomány nagy része tovább él a később átalakított lakóházakban, szerencsés esetben, felújítás előtt ezeket megismerhetjük. A város múltját régóta kutató levéltárosok, történészek, régészek, művészettörténészek, stb. hosszú idő óta próbálnak írott források és helyszíni épületmaradványok elemzésével rájönni, miképpen alakulhatott ki és át a középkori Kőszeg.
Ebben biztosan nem volt helye a jelenleg déli kapuként szolgáló, 1932-ből származó Hősök tornyának, s pláne nem azonos megjelenésű, kopírozott északi párjának. A középkori déli kapuról egyébként 1880-as lebontását megelőző fénykép is rendelkezésre áll/állhatott volna. Ami a várat illeti, a makett nem ábrázolja az északi palotaszárny udvarra néző, létező 13. század végi, festett emeleti homlokzatát, helyén csúcsíves ablaksorral tagolt, földszintes tömeg jelenik meg. Hiányzik a 15. század végén építeni kezdett, de 1532-re már biztosan befejezett lovagterem is, ellenben állnak a török ostrom utáni, kerek tornyok az egykorú külső falszorosokkal. A Katalin-kápolna melletti temetőben fura mód római kori szarkofágok és sírkő imitációk láthatók, illetve tapinthatók. A temető kerítésfalának valódi vonalát, amely a Szent Jakab-templom alá is benyúlik, a makett készítésének idejére a régész ugyan már feltárta, de senki sem volt kíváncsi arra, hol húzódott. Kérdés, hogy a templom északi oldalán mutatkozó, robosztus, négyszárnyú épület vajon a tudvalevőleg 1289-ben elpusztult ferences kolostor akar-e lenni, vagy az 1675-ig álló középkori plébánia, róla viszont egyértelműen tudjuk, hogy mellette további lakóházak is álltak. Az egykori piactér (Jurisics tér) páratlan oldalán húzódó telkek valamiért egymástól elkülönülő házikókra bomlanak, esetleg a hátsó szakaszok újkori beépítéseit vetítették vissza a középkorba? A szemközti oldalon nem túl finom, de biztos kézzel formálta meg alkotója a jól ismert, létező épületeket, a 16. század második feléből származó Jurisics tér 14. ároktetős homlokzatát, a szomszédos barokk plébániával és a reneszánsz városházával. Ily formán egyikük sem állhatott 1532 előtt. Nem is érdemes tovább sorolni a súlyos hibákat. Két dolgot azonban, fontosságuk miatt mégiscsak meg kell említeni. Az erődítményként szolgáló városfalakon, még ha közvetlenül a vizesárkok fölé helyezték is őket, nem tátonghattak akkora lyukak (csatorna ekkor még nincs!), hogy két ellenség egyszerre beférjen rajtuk. Ugyanezért nem lehetett a vár melletti, nyugati várárok végén az éppen ide eső, mai Diáksétány kapujára hajazó átjáró sem. Hatalmas félreértés továbbá, hogy a középkori városok szűk telkeit és utcáit lombos fakoronák foglalták el annyira, hogy közlekedni sem igen lehetett tőlük. Az udvarokban présházak, raktárak, fatárolók, pajták, istállók, ólak és füstölők voltak, közöttük szekér közlekedett; nem a hűsölésre helyezték a hangsúlyt, hanem a gazdálkodásra.
Ne gondoljuk, hogy ez már olyan régen volt, nem is lehet pontosan tudni, ráadásul úgyis mindegy. Nem csupán a dicső múltba vesző, homályos és érdektelen részletekről, rég halott emberek házairól szól ez a történet, hanem saját magunkról, hiszen nemsokára dédelgetett jelenünk lesz a múlt, aminek pontos ismeretével és megőrzésével mindnyájan felelősséggel tartozunk önmagunk, utódaink és közösségünk számára. Mondhatni, a valóság kötelez.
Nem a makett ötletét, hanem megvalósításának módját kifogásoljuk. Súlyos véteknek számít, hogy nem csupán a Kőszegre látogató turistákat, látókat és gyengén látókat csapják be vele, hanem az ott élőket is. Mindez elkerülhető lett volna, ha a feladat – hozzá nem értő – elméleti és gyakorlati résztvevői nem sajnálják a fáradságot ahhoz, hogy megkeressék és együttműködjenek a városban élő és dolgozó szakemberekkel. Kár!
