Fried István: A huszadik század koronatanúja – Szépmíves Könyvek, 2018 – 368 oldal, keménytáblás kötés védőborítóval – ISBN 978-615-5662-57-7
Márai Sándor vitathatatlanul az egyik legjelentősebb XX. századi magyar szerző, akinek életét – hajlamaitól függetlenül – a történelem csavarta regényessé. Lehetett volna ő „az ember, aki rosszkor volt rossz helyen”, de mégsem lett, hiszen képes volt érdemben reflektálni az őt körülvevő világ változásaira, s ezek a reflexiót – legyen szó versről, prózáról vagy akár kihagyott naplójegyzetekről – biztos értékrend mentén életművé tudtak szerveződni. Azzal, hogy a szerző halála és a rendszerváltás után be- és visszakerültek a magyar és az európai szellemi vérkeringésbe, újra működni és hatni kezdtek. (Például Szczepan Twardoch sziléziai író, a Morfium című regény szerzője – a lengyelül megjelent Márai-művek alapján – fontos viszonyítási pontnak tarja Márai Sándort.)
Magyarországon a ’90-es évek elején hatalmas kultusz volt kibontakozóban, amit az olvasói rácsodálkozáson túl a politika is támogatott: szükségük volt a polgárra, a polgár definíciójára, figurájára és készségeire. Aztán – legalábbis én erről vagyok erősen meggyőződve – rájöttek, hogy a Márai-féle polgár világra nyitott, haladó konzervativizmusa nem illeszthető az egyre kifejlettebb politikai populizmushoz. (Márai nem változott az elmúlt években, de azok, akik használni akarták, annál többet…) Így történhetett meg, hogy a megerőszakolhatatlan életművet elengedték, s visszakerült oda, ahol helye és szerepe van: a kulturális közegbe.
Márai Sándor művei a fentebb leírtaktól függetlenül sorra-rendre megjelentek, s ma már akkora „készlettel” állunk szemben, ami alapot teremt az értékeléshez, viszont – éppen a teljességre törekvés és a bőség miatt – lehetetlenné is teszi azt a „művelt átlagolvasó” számára.
Ebben a helyzetben lehet igazán fontos Fried István műve, hiszen nem csak az élet és a művek összefésülését és értő feltárását végzi el az A huszadik század koronatanúja című kötetben, de elhelyezi az írót a tágabb szellemi horizonton is. Fried István érdekes megállapítása szerint esetenként a deklaráltan önéletrajzi írásoknál többet árulnak el a szépirodalmi művek, vagy éppen az újságok számára írt cikkek (melyek gyakran másod- és harmadközlésekben is megjelentek az ország különböző lapjaiban – így lettek a kulturális diskurzus megkerülhetetlen elemeivé.)
De Fried István tanulmánykötete még ennél is több, hiszen nem csak Márai műveinek életrajzi szerepét tárja fel, de bemutatja a Márai Sándort ért szellemi hatásokat – vagy az emigráció éveiben ezek fájó hiányát – is. És pontosan dokumentálja Márai poszthumusz „tevékenységét” is. Fried István írhatná Márairól azt, amit Márai írt Kosztolányiról:
„Ez a költő él, halottan is. nem úgy él, mint a régi holt, örök életű nagy költők, kik gondolataikat áttolták az emberiség öntudatának vérkeringésébe, művük felszívódott az emberi szellem örökké megújuló szövetébe. Másképpen él, valóságosabban, kortársiasabban. Úgy él, mintha itt tartózkodnék a szomszéd házban, s kaján-okos mosolyával olvasná azt, amit új könyvéről írunk. Úgy él, mint valóságos kortárs, aki van, alkot, részt vesz a küzdelmeinkben és gondjainkban, aggódik mindenért, ami nekünk, az élőknek oly fontos, a magyarságért, a betűért, tiszta magyar irályért, az európai gondolkozás függetlenségéért és bátorságáért…”
