+ Irodalom

Lehet-e Márait és polgárságát re-rehabilitálni?

A rendszerváltás után Márai életműve berobban a köztudatba, s nagy volt körülötte a felhajtás, aztán, ahogy kopott a polgár szóról a patina, úgy telepedett rá a korábban felvert por. Pedig…

Fried István: A huszadik század koronatanúja – Szépmíves Könyvek, 2018 – 368 oldal, keménytáblás kötés védőborítóval – ISBN 978-615-5662-57-7

Márai Sándor vitathatatlanul az egyik legjelentősebb XX. századi magyar szerző, akinek életét – hajlamaitól függetlenül – a történelem csavarta regényessé. Lehetett volna ő „az ember, aki rosszkor volt rossz helyen”, de mégsem lett, hiszen képes volt érdemben reflektálni az őt körülvevő világ változásaira, s ezek a reflexiót – legyen szó versről, prózáról vagy akár kihagyott naplójegyzetekről – biztos értékrend mentén életművé tudtak szerveződni. Azzal, hogy a szerző halála és a rendszerváltás után be- és visszakerültek a magyar és az európai szellemi vérkeringésbe, újra működni és hatni kezdtek. (Például Szczepan Twardoch sziléziai író, a Morfium című regény szerzője – a lengyelül megjelent Márai-művek alapján – fontos viszonyítási pontnak tarja Márai Sándort.)

Magyarországon a ’90-es évek elején hatalmas kultusz volt kibontakozóban, amit az olvasói rácsodálkozáson túl a politika is támogatott: szükségük volt a polgárra, a polgár definíciójára, figurájára és készségeire. Aztán – legalábbis én erről vagyok erősen meggyőződve – rájöttek, hogy a Márai-féle polgár világra nyitott, haladó konzervativizmusa nem illeszthető az egyre kifejlettebb politikai populizmushoz. (Márai nem változott az elmúlt években, de azok, akik használni akarták, annál többet…) Így történhetett meg, hogy a megerőszakolhatatlan életművet elengedték, s visszakerült oda, ahol helye és szerepe van: a kulturális közegbe.

Márai Sándor művei a fentebb leírtaktól függetlenül sorra-rendre megjelentek, s ma már akkora „készlettel” állunk szemben, ami alapot teremt az értékeléshez, viszont – éppen a teljességre törekvés és a bőség miatt – lehetetlenné is teszi azt a „művelt átlagolvasó” számára.

Ebben a helyzetben lehet igazán fontos Fried István műve, hiszen nem csak az élet és a művek összefésülését és értő feltárását végzi el az A huszadik század koronatanúja című kötetben, de elhelyezi az írót a tágabb szellemi horizonton is. Fried István érdekes megállapítása szerint esetenként a deklaráltan önéletrajzi írásoknál többet árulnak el a szépirodalmi művek, vagy éppen az újságok számára írt cikkek (melyek gyakran másod- és harmadközlésekben is megjelentek az ország különböző lapjaiban – így lettek a kulturális diskurzus megkerülhetetlen elemeivé.)

De Fried István tanulmánykötete még ennél is több, hiszen nem csak Márai műveinek életrajzi szerepét tárja fel, de bemutatja a Márai Sándort ért szellemi hatásokat – vagy az emigráció éveiben ezek fájó hiányát – is. És pontosan dokumentálja Márai poszthumusz „tevékenységét” is. Fried István írhatná Márairól azt, amit Márai írt Kosztolányiról:

„Ez a költő él, halottan is. nem úgy él, mint a régi holt, örök életű nagy költők, kik gondolataikat áttolták az emberiség öntudatának vérkeringésébe, művük felszívódott az emberi szellem örökké megújuló szövetébe. Másképpen él, valóságosabban, kortársiasabban. Úgy él, mintha itt tartózkodnék a szomszéd házban, s kaján-okos mosolyával olvasná azt, amit új könyvéről írunk. Úgy él, mint valóságos kortárs, aki van, alkot, részt vesz a küzdelmeinkben és gondjainkban, aggódik mindenért, ami nekünk, az élőknek oly fontos, a magyarságért, a betűért, tiszta magyar irályért, az európai gondolkozás függetlenségéért és bátorságáért…”

Hát nem ezért aggódunk mi is 2018-ban?

Lehet-e Márait és polgárságát re-rehabilitálni?
1 hozzászólás

1 hozzászólás

  1. Mahir Kara szerint:

    Hiába, Magyarországon a polgárságot is úgy kell kinevezni, mint ezer fundamen¬umtalan kulturális intézményt: nincs polgárságunk. Ez az ország penészes, feudális, tarthatatlan romlottságát talán legjobban polgárságának szörnyű, silány gyávasága mutatja. Egy zagyva, kevés polgárság, amelynek élelmesei sietnek felkapaszkodni az uralkodó osztály pódiumára. Mely a polgári címet szégyelli.
    Büszke polgársága csak olyan társadalmaknak van, hol a polgárság forradalmat csinált, s véres kézzel dobálta ki kastélyaik ablakán elnyomóit. A magyar polgárság csinált talpnyalást, üzletet, kalábriászt, (=hazárdjáték) de forradalmat soha, s ezért nincs!
    A MAGYAR urak baromsága. A magyar urak ezer éven keresztül mindig szem előtt tartották, hogy hatalmuk csak addig biztos, amíg nincs magyar etnikumú polgárság. Nem szabad követniük a nyugati népek példáját, ahol minden társadalomban volt viszonylag erős, saját etnikumú polgársága. Azt egyetlen királyunk nem engedte meg, hogy a városok polgárai magyarok legyenek, mert azok végül még autonómiát is követelnének. Ezért, ha éppen iparosra, kereskedőre volt szükségük, azokat idegenekből verbuválták, azoknak, szükség esetén, még olyan előjogokat is adtak, amelyekre a magyar nép fia nem számíthatott. A XIX. század elejétől jelentkező kereskedő- és iparos hiányt enyhítendő, uraink örömmel fogadták a Galíciából, Ukrajnából ide igyekvő zsidókat.
    Végül a középosztály tényleges magyar része: a lefelé és felfelé bukottak két rétegéből tevődött össze: az első típus az úr betyár, minden szociális igazság, kultúra, könyv művészet ösztönös ellensége, a születési kivételezettség és kiváltságosság vadagyarú emberbaromja. A második típus az ezercsalafintaságú ravasz haszonvadász, szolgál minden űrt és érdeket, elnyom minden gondolatot és munkát, lesz bármily párt vagy érdekszövetség ágense, lesz idegen érdekek zászlója, poroszlója, vagy vérebe: csakhogy a maga vagyonát és hatalmi helyzetét emelje. A harmadik típus: talán a leghitványabb, aki nem vállal soha semmilyen felelősséget, kezdeményezést, nem kockáztat semmilyen melléállást, aki mindenszínű és semmi színű, barátja minden sikernek, és elszökője minden tragédiának.
    A középosztály felfelé bukott magyar elemeinek, minden lépésüket előre, minden deka több kenyerüket az¬zal kellett és kell megfizetniük: hogy buzgón megmutassák az uralkodó érdekszövetségnek, mindenképpen al¬kalmasak az álláshoz jutásra, az előléptetésre… A fentebbi lelki sajátosságból szükségszerűen következik a ma¬gyar középosztály egy másik általános vonása: antidemokratikus, demokráciaellenes… egyszerűen, a jól nevelt házi kutya úrkutyasága, mely fogat vicsorít a kevésbé pártfogolt és „be nem érkezett vértestvérei ellen!… a folyto¬nos szolgaságban Annyira úri emberré csonkult, hogy képtelen emberré egészségesedni.
    (És ez az a „polgári középosztály” amelyet az új politikai kurzus szerint újjá kell teremteni?)

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top