Szakítós / novellák életek, könnyek – Menő Könyvek, 2018 – szerzők: Almási Kitti, Balázsy Panna, Bencze Blanka, Berg Judit, Dragomán György, Erdős Zsuzsa, Garaczi László, Háy János, Horányi Hanna Zelma, Kalapos Éva Veronika, Karafiáth Orsolya, Király Anikó, Lakatos Levente, Makai Máté, Mészöly Ágnes, Molnár T. Eszter, Nagy Ildikó Noémi, Szabó T. Anna, Tasnádi István, Totth Benedek – borító: Weiler Péter – 380 oldal, kartonált kötés – ISBN 978-963-403-476-6
„Szerettem volna méltóképpen elbúcsúzni tőle, mert nem tudtam úgy gondolni rá, mint aki meghalt.
Úgy gondoltam rá, mint aki elment. És ezzel az érzéssel az is együtt járt, hogy elhagyott.
Szükségem volt a lezárásra, mert így csak lebegtem a semmiben. A semmi persze megihletett, de túl nagy ár volt ez néhány lírai sorért.” (Lakatos Levente: Egyszer biztosan elmúlik)
A Menő Könyvek, Az első című antológiával elkötelezte magát: a kamaszokat komolyan véve olyan szövegeket adnak közre, melyek tényleg segítenek/segíthetnek a világban útjukat kereső kamaszoknak (meg persze a szüleinek is). Mert lássuk be, kamasznak lenni szar (bocsánat!). Még akkor is így van ez, ha az adott kamasz – a világhoz képest – teljesen normális. A világ kitárul, de nem maradhat el az útkeresés, a lázadás, az esetlen csetlés-botlás, a különbözni és hasonlítani vágyás. Elszakadni, önállósodni és közben valahová – lehetőleg máshová – tartozni…
Ha mindez nem elég, akkor még ott vannak a kialakulatlanság miatt (is) izgalmas párkapcsolati próbálkozások, a Nagy Szerelmek, melyek „csak vele”, „örökre” szólnak (Javarészt erről szólt Az első.) De a dolgok soha nem mennek simán, a kapcsolattal együtt jár a szakítás. A szakítás pedig mindenképpen veszteség, akkor is, ha elhagyó, akkor is, ha elhagyott.
Egyáltalán, lehet tisztességesen, a károkat minimalizálva szakítani?
Nem. Vagy ha mégis, akkor honnan tudhatná(n)k, hogy miként kell azt? Ki mikor és hol szokott beszélni a nagy gyerekekkel (kezdő felnőttekkel) erről? És mert ma már a házasság sincs kőbe vésve, ki az, aki a válását példamutatóan, a gyerekei számára (jó) mintát adva tudta „elvégezni”.
„Lekési a matekóra felét, de ki nem szarja le a szögfüggvényeket, amikor élete egyik legnehezebb lépésére készül? Pontosan tudta, hogy ha most nem zárja le ezt az egészet, akkor hosszú évekre beleragad a helyzetbe. Úgy jár, ahogy az anyja járt az apjával, nekiáll ő is mentségeket gyártani, megmagyarázni, miért érdemli meg, hogy hisztis tyúknak nevezzék, és úgy bánjanak vele, mint egy idiótával. És egyre nehezebb lesz még egyszer felállni.” (Mészöly Ágnes: Egészpályás indítás)
A Szakítós nem egy életvezetési tanácsadókönyv – azokkal tényleg tele a padlás, és legtöbb esetben a papírért is kár, amire nyomtatták. A Szakítós egy novellagyűjtemény, mely nyugodtan tekinthető irodalmi formába öntött tapasztalatátadásnak. A novellák – a szerzők sokféleségének megfelelően – helyzetek és hangulatok sokaságába kalauzolja az olvasót. Ráadásul nem is mindig kamaszokról, és nem is mindig párkapcsolatról esik szó. Szakítani lehet baráttal, csapattal, gyerekkorral, szülőfölddel… Közös a történetekben a veszteség át-, meg- és túlélése, és a ráébredés arra, hogy valami, ami fontos volt, véget ért. Visszavonhatatlanul. Ilyenkor persze jön a világvége, a világfájdalom, a keserűség és a kilátástalanság. Durva, kemény, szívet és elmét gúzsba kötő érzések, melyekből – és ezt a szenvedő is tudja – mielőbb ki kellene keveredni.
De hogyan?
Dragomán György kivételesen szellemes, a Szakítósban kicsit talán kakukktojásos történetcsokrától (Soha többé) eltekintve minden íróban felbuzgott az együttérzés. Persze, általában nem lehet tudni, hogy ki az, aki saját élményt dolgozott fel, és ki az, aki hozott/talált anyagból dolgozik, de ez összességében nem is fontos. Mondjuk Tasnádi István elárulja, hogy kapta a sztorit.
„Az az igazság, hogy az első csók sokkal nagyobbat ütött ezzel a lánnyal, mint az első szex. Az a csók olyan volt, mintha a szívemnél fogva tartottak volna és emeltek volna, a pingpongasztalon néztem a naplementét, hajtogattam a nevét, és be voltam zsongva és kész voltam. Boldog voltam. Most meg az volt, hogy reggel felkeltünk, nem is nagyon néztünk egymásra, totál kussban felöltöztünk, olyan volt, mintha másnapos lettem volna, pedig nem is ittam, szégyenkeztem, de azt se tudtam, miért. Tami még evett valamit a konyhában, aztán hallottam, hogy kattan a bejárati ajtó. Akkor nem is szakítottunk. Csak úgy vége lett.” (Tasnádi István: Szűzapa)
Az biztos, hogy a rendszerváltás magasságában én tudtam volna mit kezdeni egy ilyen antológiával, de akkoriban nem volt. Még hasonló sem. Most már van, és ha a híre eljut a mai kamaszokhoz, akkor magától is terjedni fog, mert a Szakítósban felvetett probléma hozzánk tartozik. Mindig.
„Szakítani jó. Kilépsz az ismeretlenbe, és keserves küzdelem után rátalálsz a saját szabadságodra. Csak úgy tudod megismerni magadat, ha szenvedsz. Csak úgy tudod megismerni a világot, ha kívülről is látod, ha megtanulsz megfigyelni és megérteni. Ha valami túl kényelmes, túl ismerős, az gyanús – ne hidd el, hogy bármit vagy bárkit tökéletesen megismerhetsz.” (Szabó T. Anna: Szakítás és megismerés)
