Hogyan magyarázzuk el bárkinek, hogy megkönnyebbültünk, amikor fél év londoni élet után Berlinbe érkeztünk? Lehet, hogy a kezdet volt rossz, amikor egy buzgó ifjú hölgy az útleveledet lapozgatva egyre ingerültebben kiabált veled. Lehet, hogy nem jó helyen laktunk. Lehet, hogy a hagyományos, munka utáni ivászatokon sokszor végighallgatott meglehetősen fölényes kioktatásokba untunk bele. Azonban senki és semmi nem tudta fékezni jókedvünket, örömünket, hogy egy teljes évet Európában tölthetünk. Londonban untuk az üres szóvirágokat, a műmosolyt, s néha szerettem volna megkérdezni, emlékszik-e még valaki arra, hogy a brit gyarmatbirodalom elég régen megszűnt…
Aztán jött Berlin, s te nevetve megdicsértél, mert először Londonban voltunk, s aztán Berlinben, nem pedig fordítva.
Nem tudtunk betelni a gyönyörű épületekkel, a régi és új kreatív merészséggel megalkotott városképpel. Ámultunk az esti, belülről kivilágított Potsdamer téri hatalmas építészeti remekműveken. Az első hetekben minden üzletben gratuláltam a berlinieknek, hogy ezt a csodát megteremtették. Felidéztem sok évtizeddel korábbi Alexander Platzot, ahol barátaimmal együtt hangosan nevettünk a bennünket fényképező Stasi-ügynökökön, akik a fogcsikorgató hidegben Trabantok mögött lapultak. Bennünket fényképeztek.
Eszembe jutott, hogy mennyire irigyeltek bennünket az állásukat elvesztett keletnémet barátaink. Vonaton jöttünk-mentünk, csempésztük tanulmányaikat, szerveztük budapesti kiállításaikat, koncertjeiket.
Mi szabadabbak voltunk, mint ők, nekünk nem kellett a földalattin vagy éppen egy buszon mindenkinek megmutatni a bérletünket, de Budapesten veteránt sem láttunk, aki igazolványát felmutatva követelte az ülőhelyet magának.
Láttunk orvosi receptre felírt banánért sorban állókat. Megbíztunk keletnémet barátainkban és csak a kilencvenes években derült ki, hogy ez hiba volt. Neves író barátom, Dalos Gyuri találta meg a Stasi levéltárában a rólam (is) szóló jelentések egyikét.
Mindketten megdöbbenve olvastuk a buzgó jelentő, egykori barátnőm beszámolóját, akit egyébként támogattunk, segítettünk és meggyőződésünk volt, hogy keletnémet ellenzéki értelmiségi, holott csak nyugat-berlini rokonait akarta rendszeresen meglátogatni, ezért ajánlotta fel szolgálatait a Stasi-nak. Önként. Azt már nem tudjuk meg soha, hogy örömmel tette-e mindezt. Ma mindenesetre sikeres “üzletasszony”.
Miközben a weimari időszak olasz kávéházában lenyűgözve bámultuk veled a pincérek elegáns mozdulatait s ráláttunk a hírhedt Checkpoint Charlie-ra ahol a kettévágott Berlin ellenőrző pontjainak egyike volt, azon gondolkoztam, hogy alig két évtized alatt a szürke, miazmás és bizony nyomasztó kelet-berlini térfél lassan de biztosan magához tért, színekkel gazdagodva, s büszkén “viselte” megújulását.
Nekünk London, a hatalom fővárosa, Berlin pedig a méltóságé.
Koncertek és operák, minden nap szinte követhetetlen kulturális programözön, te ezt az első naptól dicsérted, s ma is nagyon élvezed.
Vendégként egy szemesztert taníthattam az egyik híres berlini egyetemen, s az óráimon kezdődött el az illúzióim egy részének elvesztése. Japánban évekig meggyőződésem volt, hogy a felsőoktatás egésze nagyon sok kívánni valót hagy maga után, s bár én sokat tettem azért, hogy a diákok presztizskérdést csináljanak abból, hogy legalább egy tantárgyamat felvegyék, tudtam, hogy ez a saját munkahelyemen (is) kivétel, nem pedig a szabály.
Álmodoztam Tokióban a tanszéki szobámban arról, hogy majd Európában mennyivel könnyebb lesz tanítani, hiszen a diákok érdeklődők, nyíltak. Kritikus szemléletüknek köszönhetően minden óra igazi szellemi felfedezések sora lesz.
Nem így és nem ez történt.
A diákok tekintete már az első órán épp ennek az ellenkezőjét sugallta.
Unottan, enerváltan s oly fáradtan ültek az órán, mintha komoly fizikai vagy szellemi munka után érkeztek volna az órámra.
Fél órát késtek többen, fél órával korábban mentek el többen, s én lassan ismertem csak fel, hogy tehetek bármit, a diákoknak utált kötelességük minden óra. Kényszer.
A német egyetemek többsége állami tulajdonban van, az is, ahol vendégtanárként tanítottam. Alkotmányos joga mindenkinek az ingyenes oktatás, az állami oktatási intézmények mindegyike ingyenes.
Ez nagyszerű, csakhogy. A tananyag kiválasztása is ennek megfelelően kell hogy történjen, sőt egy szombat délelőtti múzeumlátogatás esetén is arra kell figyelni, hogy a diákok számára ez anyagilag ne jelentsen komoly terhet.
Csaknem fél órát vett igénybe, amíg rábeszéltem őket, hogy menjünk el a charlottenburgi kastélyba, ahol Nagy Frigyes, Brandenburg királyának köszönhetően rengeteg kínai és japán porcelán tárgy látható. Korai globalizációról tanultunk, arról, hogy a kelet-ázsiai tárgyak, eszmék és intézmények hogyan hatottak a tizennyolcadik század európai szokásaira, eszméire és intézményeire.
Azon a szombat reggelen megleptek a saját diákjaim, mert éppen kétszer annyian jöttek el a kastély múzeumát megnézni, mint amennyien az órámra jártak.
Nem ismertem rá a diákjaimra. Mosolyogtak, fáradtságnak nyoma sem volt az arcukon, felszabadultan jöttek velem a kastélyba, s egyikőjüknek sem akarózott hazamennie, miután vége lett ennek az órának. Még meghallgattak, hogy Nagy Frigyes éppen a kínai és a japán porcelán drágasága miatt alapította a Meisseni Porcelángyárat, ahol évekig csak a korábban importált darabokat másolták a mesterek. Frigyes alapította a KPM-et is (Königliche Porzellan Manufaktur) vagyis a Királyi Porcelán Manufaktúrát.
A következő héten minden diák pontosan jött el az órára és senki nem ment el korábban. A félév végén mindenki értékelte a tárgy egészét, az én munkámat, s nem igazán értettem, miért dicséri mindenki, hiszen az órákra rendszeresen senki sem készült.
Nehezen búcsúztunk el egymástól.
Két év telt el, amikor egy koncert után összetalálkoztam az órámra járó egyik diákkal. Egyfelé mentünk haza, kiderült hogy nagyon közel lakunk egymáshoz. A diákok, így ő sem tudhatta, hogy én Berlinben maradtam. A fiatalember elpirulva nagy nehezen kinyögte a metrón, hogy szégyelli magát, mert sokáig nem vette komolyan az óráinkat, s csak az utolsó néhány hétben döbbent rá, hogy mennyire sokat adott neki. Utólag sajnálta, hogy mindig elkésett, s csaknem mindig korábban elment. Megnyugtattam, hogy a legfontosabb az, hogy ezt felismerte. A többi lényegtelen.
Nem volt sajnos ennél több tapasztalatom arról, milyen valójában a német felsőoktatás. Annyit értettem meg egyetlen szemeszter után, hogy azon a tanszéken, ahol én taníthattam, a tanárok többsége a számomra Japánban jól ismert autoriter módszerekkel oktatott, így sikeresen elérték, hogy a diákok épp úgy unták és utálták az órákat, mint a tanárok.
E tanszék az elmúlt években, hála a tanszékvezető fáradhatatlan tevékenységének, elnyerte a Kiváló Tanszék és Oktatási Központ címet, elnyerte az EU oktatási pályázatainak egyikét, s ennek köszönhetően sikerült egy Kelet-Ázsia kart és doktorképző iskolát létrehoznia.
Én azonban 2011 nyarán eldöntöttem, hogy nem veszek többé részt sem az oktatásban, sem pedig a kutatásban. A döntés nehezen született, de ma sem bántam meg. Felismertem, hogy ha valahol még tanítani szeretnék, az csak egy magyarországi egyetem lenne, az anyanyelvemen, mert ez lenne számomra a legnagyobb elismerés.
Mivel emigránsként erre valószínűleg már nem lesz (ahogy eddig sem volt) lehetőségem, inkább írok, s abban bízom, hogy az írásaim talán szélesebb körhöz jutnak el, mint egy szemináriumi csoport. Holott a diákjaimnak köszönhetem a tudásomat, s még sokféle készségemet és képességemet. Ők nagyon hiányoznak, ideértve a későket, a korábban távozókat, a fáradt tekintetűeket és az unottakat is.
Ferber Katalin
