+ Irodalom

The Hug of the Panda – Péterfy Gergely kínai útinaplója 9.

…a kaja-pia iránti extatikus érdeklődés már az ókori Kínában is központi helyet foglalt el.

2017. december 2., szombat

Felébredni is káprázatos ebben a szállodában. Bár a felhőkarcolók nappal már korántsem annyira szexik, mint az éjszakai sminkben, így is varázslatos a látvány; illetve nem is önmagában a felhőkarcolóké, hanem a régi és az új Shanghai váltakozásáé. Az egy-két emeletes házakból álló platánfás utcák fölé emelkedő üveg- és acélóriásoké. Éva nem aludt valami jól, rosszat álmodott, valami pallón kellett volna átmennie, és nem volt kapaszkodó; kérdem, lezuhant-e, mondja nem, felébredt. És nem is tudott visszaaludni. A világért be nem vallaná, hogy mélységiszonya olyan fokú, hogy az a tudat, hogy a felhőkarcolók között lebeg a szobánk, rettegéssel tölti el.

reggeli a szállodában

De a reggelire már megvigasztalódik, igaz, itt már csak a negyediken vagyunk, ez már egész kezelhető perspektíva. Gyorsan befalom a reggelit, 10-ig, a Mr. Hunter által kijelölt találkozóig van még másfél óra, lemegyek az utcára (Évának még meg kell írnia valamit és a szállodában marad), és boldogan csatangolok a 15 fokos tavaszban a környéken. Rengeteg az eklektikus, szecessziós és art deco épület, tegnap még Buenos Aires volt a referencia, mára inkább Nagyvárad. Nagyvárad, ha kikötőváros lenne egy gazdaságilag fejlett régió ütőerén. A fő ok persze nyilván Hugyecz László: az ő épületei, az ő szeszessziója és art decoja határozza meg e felhőkarcolók előtti Shanghai hangulatát: a szállodánk mellett nem messze meg is találom az egyik, még korai, húszas évek-beli villáját, a Csen-házat, ahol most a shanghai írószövetség székel. Hugyecz élettörténete tényleg kész regény, az első világháborús hadifogoly hamis útlevéllel Szibériából Kínába szökik, beáll egy amerikai építészirodához, önállósodik, 47-ig felépíti fél Shanghait, aztán menekülnie kell a komcsik elől, Svájcba megy, aztán Rómába hívják Szent Péter sírját kutatni, aztán Los Angeles, ahol földrengés nyeli el a házát, újat épít, azt is földrengés dönti össze, ahol aztán ő is meghal. A történet tudja a mítoszok logikáját, a véletlenből és szükségszerűségből leitmotívokkal összesodronyozott szekvenciák hátborzongató gondolatritmusát. Úgyhogy megilletődötten tapogatom az épület falait. A kertben karcsú szökőkút nimfával, a klasszikus oszlopok és a kertben susogó pálmk és magnóliák leginkább a francia Riviérát idézik. Tovább megyek az utcán, beránt egy piac forgalma, kétségbeejtő mennyiségben kínálják a tengeri lényeket, zöldségeket, húsokat és az ezerféle tésztát.  Veszek egy medvehagymával töltött levelestészta-szerű lepénykét. Legszívesebben persze pár tucat kagylót vennék, de a szállodai szobánkban nem nagyon tudnék vele mit kezdeni, max a vízforralóban tudnám megfőzni őket. De erről inkább lemondok. Most érzem a legjobban magam: a hideg Pekingben már kezdett beszorítani, most legszívesebben letáboroznék itt Évukával néhány évre ebben a varázslatos atmoszférájú városban, amely egyszerre hozza a legjobb gyerekkori idegenország-benyomásaimat: az első adriai utat 73-ban, a tengerszagot, a halpiacot Rovinjban; nagyanyám amerikai útjainak fotóit a felhőkarcolókkal; a francia filmek – anyám kedvencei – Riviéra-hangulatát és Nagyvárad szecesszióját, amelyet nagyapám olyan lelkesen mutogatott. Mióta megérkeztünk, egyre gyakrabban jut szembe anyám, mintha velem utazna, és velem élvezné a várost.

Nagyvárad? Kolozsvár? Buenos Aires? – bármelyik lehetne

Visszamegyek a szállodához, épp időben, már beállt a kisbusz, amely Lu Xun shanghai házához készül transzportálni minket. Lu Xunt Min nagyon megszerettette velem, benne van az a svung, ami Kazinczyban annyira megfogott, úgyhogy boldogan megyek végig itt is az élettörténet felmondó hagiográfiai tárlaton, amely a pekingihez képest egyébként nem túl sok újjal szolgált, sőt, bizonyos tekintetben óvatosabb és megszépítőbb is, például Lu Xun apjának sikkasztási történetét és bebörtönzését sokkal szerényebben adja elő. De itt is van azért két szíven ütő tárgy: az egyik az előrehaladott tüdőrák röntgenképe, a másik a halotti maszk, amely mellett külön felirat hívja fel a figyelmet, mennyi szemöldök- és bajúszszőrt sikerült kitépni a maszkkészítőnek.

Lu Xun tüdőrákjának röntgenképével

Az emlékház a Lu Xun parkban áll, amely ebben a délelőtti órában ugyanazt a látványt nyújtja, mint az összes park korábban: boldog nyugdíjasok óvodája. A hatalmas örökzöldek és platánok alatt kisebb nagyobb csoportokban táncolnak, énekelnek, játszanak, trombitálnak, tamburáznak és tajcsiznak, sőt, van aki karikés ostort pattogtat és olyan is, aki kardozik. Meg aki felmosófa-szerű óriás ecsettel az utcakő kockáiba ír vízzel verset. A járókelők olvasgatják, aztán beletaposva tovább mennek. Boldog, felszabadult, színes sokaság. Lu Xun mellől elmaradhatatlan Petőfi, a nagy kedvenc, itt is áll egy mellszobra, amivel lefotózkodunk.

Lu Xun sírja a park másik végén áll, a mester ülőszobra mögötti kőfal rejti, mellett egy-egy kenotáfium a feleségének és a fiának, akik máshol vannak eltemetve. A sír mellett aggastyánok tornagyakorlatai zajlanak, a mester sírját öreg magnóliafák árnyékolják.

friss kagylók egy shanghai-i piacon

pogány életöröm – gigászi zöldségek egy shanghai-i piacon

A Central Plazához sétálunk át egy csodálatos városnegyeden. A főútra keskeny utcácskák futnak ki, ezekből nyílnak a két-három emeletes, sovány házak. Az udvarokon és az utcákon intenzív, déli élet folyik, száradó ruhák lengenek, kis boltokban és műhelyekben megy a tevés-vevés. A célpont persze megint Lu Xun, aki csakugyan nem szűkölködik emlékházakban: most, ahová megyünk, már a harmadik, ha jól számolom. Dolgozószoba, íróasztal, hálószoba, emeleten gyerekszoba; az egész fájdalmas és nyomasztó, túl sokat éltem irodalmi halottkultuszban odahaza ahhoz, hogy ne fogjon el egy idő után minden ilyen helyen a menekülhetnék. Szerencsére már vár is ránk az utcán a kisbusz és visz ebédelni a Nemzeti Színház közelébe, a Central Plazába. Az emeleten hatalmas étteremben, több száz asztal mellett zajlik az önfeledt életélvezet: olyan ételeket hoznak ki az asztalokhoz, amelyeket még nem is láttam – ez nem csoda, később megtudjuk a Shanghai Írószövetségben, hogy Kínában a közismert és külön nevet viselő ételek száma kb 3.000, az ismert, de különféle neveken emlegetett, nem kanonizált ételeké 30.000, és akkor még ott van a kínai háztartásokban főzött mindenféle házi kreatív cucc, aminek aztán végképp se szeri, se száma. Mert igaz, ami igaz, minden létező dolgot megesznek,  talán a követ kivéve, de most már ebben sem vagyok teljesen biztos. Az asztalunkra remek csiga, óriásgarnéla, kagyló, kacsasültek, különféle saláták érkeznek, és egy különleges zöldség, ami édeskés és lágy húsú, levelei meg, mint az óriásmentának – de a nevét nem sikerül kiszednünk senkiből. Hátha majd otthon.

3000 éves bronzedény a Shanghai National Museumban

Indulunk tovább, a következő célpont a Nemzeti Múzeum, ahol két órát bolyongunk a több ezer éves bronzedények és boroskancsók között, amelyek ékesen bizonyítják, hogy a kaja-pia iránti extatikus érdeklődés már az ókori Kínában is központi helyet foglalt el. Különös megfigyelni, hogy az a formanyelv, amely a kínai művészetet, formavilágot meghatározza, milyen korán kialakult, és mennyire változatlan formában maradt fenn évezredeken át; a súlyos, excentrikus bronzedényekről bármikor hajlamos lennék elhinni, hogy épp csak az imént hagyták el egy hallucinogéneket kedvelő pekingi dizájner műhelyét.

A selyemfestményekkel nem nagyon tudunk mit kezdeni, ahogy a kínai nemzetiségek népviseletét bemutató emelettel sem; csak Nurduran, a lelkes török patrióta van fellelkesedve, mert egy csomó türk nép ruháit megtalálta, amelyek szerint pont olyanok, amilyenekben odahaza náluk Anatóliában az öregek járnak. Csillogó szemmel érdeklődik, hogy mi megtaláltuk-e valamely nemzetségben őseink ruházatát, de ki kell ábrándítanunk.  Nagy szomorúság, hogy a kerámiákat őrző termek átalakítás miatt zárva vannak, mert arra tényleg megint nagyon kíváncsi lettem volna; a pénztörténeti kiállatás egyikünket sem érdekel, ezért már csak a jádefaragások tárlata van hátra, amit már kissé kifáradt esztétikai befogadóizmokkal járunk végig. Beáll a szokásos múzeumsokk, a túlzott mennyiségű befogadott információ összezavar és elbizonytalanít. Elég lett volna egyszerre a bronztárlat fele.

bevásárlóutca Shanghaiban

De nincs pihenés, irány a következő célpont, a – hát jobb szó híján – bazár. Igazi turistacélpont, ami túlságosan egyikünket sem érdekel, de hát ez egy ilyen musthave programpont, és ha már ott vagyunk, engedelmesen mászkálunk a példátlan nyüzsgésben, és elégedetten állapítjuk meg, hogy Pekingben, a Pearl Marketben mindent összehasonlíthatatlanul olcsóbban szereztünk be, mint amennyi itt a legalsó alku. De annyira megviselt mindannyiunkat a múzeumi látványorgia, hogy itt már nem nagyon akarózik nézelődni se. Úgyhogy megváltásnak érezzünk, amikor végre megint felmászhatunk a buszunkra, amely a vacsorához visz. A lakoma megint fejedelmi, megint túlzabálom magam báránysülttel és sűrű, édes lótusszal, meg még tíz-húsz ezzel-azzal, amiket kihoznak. A vacsora végeztével azt hisszük, mehetünk végre haza, de nem, újabb célpont, már az éjszakában. A legélénkebben Jerry berzenkedik, sugdossa a fülembe, hogy szóljunk Mr. Hunternek, hogy ma már bennünket semmi nem érdekel, de mire összeszednénk magunkat, hogy megtegyünk egy ilyen modortalan gesztust, már meg is érkezünk a célba. A Huangpu partján megyünk ki a sétányra, ahonnan a legfejedelmibb látványt nyújtják a szemközti parton sorakozó felhőkarcolók és a folyó vizén cammogó kivilágított sétahajók. A dolog totálisan utópisztikus, nehéz elhinni, hogy amit a szem néz, csakugyan ott van. Ezt a töméntelen gazdagságot, amit ebbe a városba beleöltek, azt a pompát, amit itt létrehoztak, a bennem csörömpölő protestáns prédikátor ősök, már messziről hallom, ahogy morálisan megsemmisítik dörgedelmeikkel; a görög filozófusok a mértéktartásra figyelmeztetnek, a zsidó próféták a közeli pusztulást jövendölik, szóval mondja odabenn mindenki a magáét, mint egy veszélyesen liberális bolondokházában. Én meg csak állok a ledborításukkal ezernyi színben pulzáló, fényeiket és mintázatukat váltogató mesebeli űrlények előtt, és tátom a  számat. Amit Hugyecz elindított itt a maga excentrikus art decojával, pompás cunamivá nőtte ki magát.

vízzel írt versek a köveken

The Hug of the Panda – Péterfy Gergely kínai útinaplója 9.
Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top