+ Design

Keletkezés és elmúlás szükségszerű találkozása egy különös térben

Valaha a pedagógia jelképe volt a porló kréta. Felír, hangoztat, ismétel, töröl! Ugyanaz a tudás felíratik és eltöröltetik, újra és újra… – írja Káplán Géza. A Néző című László Zsuzsi-kiállításról. Jurányi Ház.

Krétakor és szabad akarat

Írta: Káplán Géza

A nyelv frázisai mögött szakadékok nyílnak, s e szakadékokat bejárva nem lehet elégedett a turista: itt a vége, beállt a nyugodalom… Készülődhet az újabb, fárasztó kalandra. Miről is beszélünk imígyen szólva: „Spongyát rá!” Nem valamiféle bűnös vagy épp ártatlan tett eltörléséről, ó, nem; egy kétséges hitelességű rendszergazda szól ekként, megkönnyebbülten és örvendezve, egy hiteltelennek nyilvánított rendszergazdához: megbocsátok. Ennyi volt? – kérdezhetné a megfigyelő a megfigyeltektől. Verbális haláltánc a hatalom kulisszái között? Ennyi, de senki nem veszít semmit, mert a szólamok, a táncosok helyet cserélhetnek. Köszönöm, akkor inkább képekkel élek! Körükben nincs vétek és nincs bocsánat, nincs morálvágta és énhalál, csak az azonosság és eltérés jól elrendezett dialógusa…

Adott a Jurányi Házban egy terem, ahol a fekete falakra krétával kell a művésznek képeket „felraknia”; ez az „előírás”, azaz: a figyelemreméltóan korszerű (és kortalan) koncept. Lehetetlen – és lehetséges. Lehetetlen, mert a működés célszerűsége ellentmond a működés okszerűségének; és lehetséges, mert van szabad akarat. Legalábbis lennie kell, hogy jeladás és eltöröltetés ne csak a kultikus fény: a fehér, a fehér, a fehér uralmát tartsa fenn váltakozó áramként, de a csodálatosan szorgalmas „félvezető”, a személyiség konstruálja létezővé a léttelen kultuszt – a pillanatnyi jelenben.

Joseph Beuys a tengerpart homokjába rótta jeleit ugyanazzal az elszántsággal, amellyel a mindenkori gyermek bármi porlandó anyaggal ugróiskolát, várat, virágot, miegyebet bűvöl a flaszterre, házfalra, miegyébre; eltekintve attól a nyilvánvaló borzalomtól, hogy mind e játékos csoda rögvest egy mástermészetű játék: a teljes, hatalmi mágia áldozatává válik. Az idő, az életidő választaná el egymástól a kétféle cselekvőt? Aligha! A tanultságból eredő, önkéntes lemondás? Inkább! De, mint mindig, az azonosság felhőfénye tanulságos: a szabad ég alatt szabadságba taszított lények univerzális énjüket működtetik végleges otthonuk reménye nélkül; tisztán, mértékkel mondva: átláthatóan.

László Zsuzsi „időszaki” kiállítása megidézi e krétakor önfeledtségét, s könnyedén kimondhatnánk, mert a hely szelleméből következik: szükségszerű alkalmazkodással. Ám látnunk adatott munkásságát az elmúlt évtizedben, s így bízvást állíthatjuk: egyáltalán nem újszerű az a rebbenékeny, mégis oly meggondolt képvilág, amely itt az újdonságra éhes retinákra vár. Az ő köznapi és művészi énje alig észrevehetően elkülönül: nyílt és elfogulatlan magatartás az élettényekkel szemben, ugyanakkor túlzóan aggályos minőségigény a Művet illetően. S a közönség többnyire fáradt és hitetlen; jó esetben meglepetésének ad hangot: ez komoly? De most komolyan, ennyire? Mert a mű, persze, megejtően barátságos, ha megteremtéséből az alkotó előzékenyen kivonja saját kétségeit; kivonja, amennyire erejéből telik, de a látványban mégis megmutatkozik mint feszültségfaktor; s ettől az artisztikumon túlmutató, drámai jelenlét.

Bóna Toma fotója

„A pétisóról kell gondolkodnom” tágította e címmel egy installációját Erdély Miklós. Elképzelhetjük László Zsuzsi lelkiállapotát a kolosszális palatáblák előtt: „a semmiről kell gondolkodnom”, aktuálisan; s a múlt mit sem számít, mert újra és folyvást: jelen van. S ez a jelen a tudat háborúsága s a mélytudat békéje; összefogódzkodva valamiféle meta-ábrándban – s a fizikai cselekvés lehetőségében. És, akkor, bár remeghet a kéz, egyértelmű – és sokértelmű! – minden mozdulat, mely minimumát határtalanná növelve jelet „támaszt” semmijéből, a sokismeretlenes sötétből. És, akkor, nem kérdés: miért a vonal, most és mindig; nem a „határoló”, de a testetlen, meglétét csak jelzésként elszenvedő alig valami, ami gondolat volt nemrég, némi felérzése a meglétnek. Felfénylés – eltűnés: kataklizma… Újjászületés. Ahogy az anyag, rejtettségéből kitérve, megnyilvánul a fizikus ádázan figyelő készülékének felületén, majd visszaalakul rejtettségébe, úgy jelenik meg a képzőművész tudatában az „élő világegyetem” dehumán és valamiképpen mégiscsak humán alakzata. És, akkor, már koherens a forma. Legyen az egy önnön nagyszerűségétől meghajló, bókjába dermedt hasáb, egy tékozló végtelenjét végesbe rendező élvgubanc, egy négyzetből megnyilvánuló organizmus, egy, a felső és alsó ég válaszvonalára felcsipeszelt fejtársulás; és arcok, kötözöttek; és függelem…

A figyelemgazdaság termékei. Nem látszol, úgymond, ha nem nézlek (ki) magamnak; magadból; a magam képére, hasonlatosságára. Létezel, mert látnom adatott… Pillantásnyi súly – Isten előkelően lehunyta szemét. Nem az art brut rendkívüli közvetlensége idéződik e képlényekben, s nem Egon Schiele pszichologizálása és rögeszmés erotikája, mint a közönségből némelyek alítják: alighanem valami szigorúbb, mégis önfeledtebb játék veti felszínre a formát s a tartamot; a se több se kevesebb, de épp elégséges teremtményeket. Talán mégis Joseph Beuys legenigmatikusabb rajzai említhetők funkcionális ősképként, nem a hasonlóság, hanem a rendszertani azonosság okán. Mert mit is tekinthetünk abszolútumnak a képzőművészetben? Korszakfüggő! – mindenesetre egyre inkább a belső működés lehető alakiságát…

Gulyás Dóra fotója

Elszórtan, sárga színnel felrakva konkrétumok vegyülnek az absztrakciók közé: húsdaráló, flamingók, téglatestek. Vajon pusztán referenciák, pedagógiai mankók: miből is absztraháltunk? Ugyan! – ahhoz túlságosan sokkoló és egyben távolságtartó a jelenlétük. Inkább a jószolgálat alanyai: mentsük a mű bárkájába egy-egy jelenség közvetlenül megfogalmazott ideáját, mondja László Zsuzsi e gesztusával a köznek. Vannak! – s ez is tanulság; ilyetén létük pedig: maga a tanulság.

Valaha a pedagógia jelképe volt a porló kréta. Felír, hangoztat, ismétel, töröl! Ugyanaz a tudás felíratik és eltöröltetik, újra és újra… S az a bizonyos spongya jótékony eszköz, lehetővé teszi a folyamatos munkát, inspirálja a rendszerfüggetlen mű létrejöttét – a kiismerhetetlenül szabados rendszerben. Tehát nem helyrehozhatatlan az idő, nincs végső eltöröltetés, mert az ismeret megmarad, az akarat megmarad, amíg a Krétakor kitart – akár egyetlenegy lélekben…

(Szia Zsuzsi! A Néző most, átmenetileg, én voltam. Géza)

***

Spongyát rá! – László Zsuzsi A néző c. kiállításának záróeseménye a Jurányi Galériában
A nyomokat eltűnteti az Éneklő Akadémia – Káplán Géza, Klencsár Gábor, Lékai Sándor
2018. január 13. 19.00

A címlapkép Soóky Sarolta
fotójának felhasználásával készült.

Keletkezés és elmúlás szükségszerű találkozása egy különös térben
Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top