2017. 11. 08.
A nap szédült intézkedésben telik. Már hajnalban arra ébredek, hogy az agyam pergeti a napi teendőket. Még a városba is be kell mennem aláírni az irodában egy szerződést, gyógyszertár, fatelep, a szekuritis cég, meg kell írni a levelet a jogásznak, a kínai kiadónak, a Vasárnapi Híreknek, meg ez, meg az, ezer minden. Meg a csomagolás, és egyáltalán, valami lelki felkészülés. Mert teljesen felkészületlen vagyok, és ez az az állapot, aminél semmit sem gyűlölök jobban. Nem tanultam kínait, pedig akartam, legalább pár mondatot a „nyihao”-n meg a „szieszie”-n kívül, ami még a nyári utazáson ragadt rám. Nem olvastam utána a Lu Xun Irodalmi Akadémiának, akik meghívtak minket, nem néztem utána, mi van a kortárs kínai irodalomban (hülye kérdés, mi lenne a helyzet egy 110 Magyarországnyi ország irodalmában, mintha csak úgy „meg lehetne tudni” egy kis guglizással), nem olvastam utána útitársaimnak, csak úgy szőr mentén megnéztem az életrajzokat, kik lesznek még rajtunk kívül, török költőnő, spanyol író-filozófus, horvát világjáró, lengyel avantgarde összművész… – szóval össze vagyok zavarodva. Az elmúlt két hétben még a regényhez sem fértem hozzá, a Vígszínháznak írtam a darabot Majgull Axelsson regényéből, minden napra jutott valami elintéznivaló, olyan vagyok, mintha egy jeges lejtőn mennék felfelé (vagy lefelé) csúszós cipőben.
De mindenek előtt a tetőfedő, aki már tegnap is ígérte, hogy jön, de kétszer is elhalasztotta, hányra ér ide, míg végül nem jött, én meg vártam rá egész nap. De most legalább tényleg itt van. Kimászik a tetőre és már csóválja is a fejét. Ajaj, uram, ajaj… És jön a szokásos, hogy ő eltörné a kezét annak, aki ezt csinálta, és nem akar elkeseríteni, de ez nagyon drága lesz. Végül kiegyezünk egy kisebb javításban, amit majd a következő hetek során eszközöl valamikor. Már most látom, hogy amint decemberben hazajövök, kell keresnem egy másik tetőfedőt – de hát van olyan is, igaz, nagyon ritkán, hogy kellemesen csalódik az ember. Kilenckor elindulok Pestre, letudom az irodát, aztán gyógyszertár, pénzváltás, telefon a szekuritis cégnek. Veszek még egy kupac instant kávét, mert a nyáron majd megdöglöttem, mire iható kávét tudtam szerezni Pekingben – ha teás lennék, ebből a szempontból Kína maga volna a mennyország, de így, hogy kávés vagyok, ha nem is a pokol, de minimum a purgatórium. Hazafele felveszem Emmát Szentendrén – szegénynek lenne még egy órája, de ráparancsolok, hogy kérezkedjen el – aztán vissza Kisorosziba. Évuka már javában pakol, fel vagyok készülve, hogy tiszta ideg lesz, de meglepően nyugodt. Lemérjük a bőröndöket, darabonként alig léptük át a 20 kilót, plusz a kézibőröndök meg nekem a hátizsák és Évukának az elmaradhatatlan ridikül.
Apám fél négyre jön értünk, senki más nem ért rá a családból, az összes vezetőképes gyerek vagy külföldön van, vagy nem ér rá. Juli hajóúton a Földközi-tengeren, Misi Berlinben, Zsombor nyakig munkában, Emmának meg majd csak év végén lesz jogsija. Simon (13) nyilván boldogan kivezetne a reptérre (eleget csapatunk a terepjáróval a réten meg a Dunaparton ahhoz, hogy tudjon vezetni), de hát azért mégis… Apám Jimnyjébe alig férnek be az iszonyatos méretű csomagok, Évuka bepréselődik a hátsó ülésre, még egy búcsúpillantást vetünk a házra, és elindulunk. Apám út közben a Kisküküllő-menti temetők sírköveinek motívumkincséről mesél, ebből készül most egy nagy tanulmánnyal. Ezernyi fényképe és rajza van ezekről a sírkövekről, egész gyerekkoromban jártam vele a mágikus, eldugott kis falvak temetőit, segítettem kiásni a földbe süppedni készülő köveket. Amiket akkor nem fotózott le, mára már eltűntek.
Ezzel a lelki munícióval indulok Kínába.
A reptérre jó hamar kiérünk, még nincs kiírva, melyik pultnál kell majd becsekkolni, de észreveszek egy nagy csapat kínait a 70-es környékén, rögtön mondom Évának, hogy álljunk be oda. És tényleg, fél óra múlva már hosszú sor kígyózik mögöttünk, úgyhogy megveregethetjük saját vállunkat, az indulást tekintve rutinos világutazókként vizsgázunk. Aztán két óra üldögélés, megiszom egy sört meg néhány ampullát a dutyfreeben vett Underbergből. Ha utazás, Underberg, ez már nagyon régi reflex nálam. Úgyhogy már derűs hangulatban kászálódom föl a gépre. A szárny fölött ülünk, Évuka az ablakhoz kuckózik, én abban reménykedem, hogy majd a folyosón ki tudom nyújtani a lábam. A mobilt még repülőmódban sem lehet bekapcsolva tartani, pedig rámentettem egy csomó anyagot, úgyhogy olvasgatom a Der Spiegel Trump-számát, amíg el nem álmosodom. De hiába vagyok álmos, elaludni még nem tudok, felveszem a fülhallgatót és a szemcsés kis képernyőn megnézek egy fél epizódot valamelyik Pókebemberből francia szinkronnal, kínai felirattal. Páratlan élmény, mindenkinek csak ajánlani tudom. Valahol az Ural fölött ébredek elgémberedve, kitekeredve. Felkászálódom, sétálgatok. Előtúrok még egy kis ampulla Underberget, megiszom, csak úgy, az Ural fölött, aztán visszaalszom. Otthoni idő szerint hajnalban, helyi idő szerint már fényes délelőtt ébredek: valahol az Észak-Tibet fölött repülünk, alattunk végtelen elterülő ürességben havas hegycsúcsok, sehol egy város, sehol egy út. Évuka mellettem félálomban mered valami kínai akciófilmre, szemével int, hogy oké, megvan. Kínlódok még kicsit, olvasgatok, filmet nézek, aztán hozzák a kaját. Ereszkedés közben még megszunnyadok. Felébredek arra, hogy rossz a lelkiismeretem, nem készültem, itt állok eszköztelenül, jaj, de utálom ezt. Próbálom magamnak magyarázni, hogy de hát úgysem tudtam volna megtanulni most kínaiul, meg egyáltalán, vagy végigolvasni egy szekérderéknyi weboldalt, de a felettes énemmel szemben tehetetlen vagyok. De már mindegy is, mert megérkezünk.
Egy gyakornoklány vár a Lu Xun akadémiától, már messziről kiszúr minket, lelkesen lobogtatja a papírját. Böhöm nagy Volkswagen, sofőr, ami a csövön kifér. Egy fél órát autókázunk az épülő toronyházak között, Évuka elszunyókál, de mire belelendülne, már meg is érkezünk. Wu Xinwei kisasszony és egy másik lány vár minket, akinek a kínai nevét nem sikerült megjegyeznem, csak hogy annyit kért, nevezzük csak Christine-nek (ez általános, hogy nyugatiakkal való érintkezéshez használnak valamilyen angolszász becenevet, a wechat – kínai facebook – nickjük is általában ez.) A szobánk barátságos és elegáns, csak éppen kurva hideg van, Évukán már látom is a pánik első jeleit. Minden esetre ígéretet kapunk, hogy hamarosan meleg lesz. Kiosztunk a két lánynak két kis Unicumot – hoztunk egy tucatnyit elajándékozni – aztán én megpróbálkozom a zuhanyzással, de húsz perc múlva is hideg víz folyik. Felhívom Wu kisasszonyt, hogy mit tegyek, egy perc múlva meg is jelenik, és azt javasolja, engedjük ki a csapot, csak ide ér a melegvíz. És lám, neki már egy perc múlva engedelmeskedik is a csap. Nem árulom el neki, hogy ehhez azért kellhetett az is, hogy én kieresztettem már egy fél Dunányit. Miközben én engedem magamra a meleg vizet, odakint az udvaron – mint később megtudom – irodalmi találkozó zajlik, online írók gyülekeznek. Wu kisasszony később elmagyarázza, hogy iszonyú gazdag emberekről van szó, a folytatásos online regényekért rajonganak a kínai tinik, de milliószámra, a kis jüanjaikból meg, amit a részekért fizetnek, az írók degeszre keresik magukat.
Évuka annyira fázik, hogy azt mondja, ő nem is zuhanyozik, inkább felvesz még magára ezt azt. Ezt is három takaróval a fején mondja, elég halkan is beszél, az ajkai lilák és nem nagyon forog a nyelve. Javasolom, hogy igyon egy kis Unicumot, de visszautasít. Aztán erőt vesz magán, és kipakol a bőröndökből, ettől egészen kimelegszik. Én közben beállítom a telefonokon-laptopokon a VPN-t, ami, ígéretéhez híven tényleg működik, beesik egy rakat email meg fb-üzenet. Vacsoráig még van két óra, elmegyünk felfedezni a környéket. A zöldségesnél fél tucat olyan gyümölcsöt látunk, aminek még a nevét se tudjuk, kipróbálom a duriánt (ennek részletesebb leírása itt található). Aztán nem bírok a felfedezőkedvemmel és egy sarki streetfoodosnál veszek valami korianderes omlettbe tekert ropogós izét, állati finom, később megguglizom, jianbing a neve. Épp hogy visszaérünk a csavargásból, már kezdődik is a vacsora, úgyhogy sikerül degeszre ennem magam. Mikor visszaérünk a szobába, kiderül, hogy a fűtés még mindig nem akart elindulni, újra telefonálok, Wu kisasszony előkeríti a fűtésért felelős szakembert, aki perceken belül be is kopog, körbejár, aggodalmas arccal megtapogatja a jéghideg fűtőtesteket, és megállapítja, hogy csakugyan hidegek. Int, hogy indul intézkedni, fél óráig kopácsolás zeng végig a csöveken, szörcsögés, bugyogás és sziszegés, aztán egyszerre – csodák csodája – pattogva-szuszogva elkezd áramlani a fűtőtestekben a meleg víz. Hajnalban arra ébredek, hogy Évuka oldalba taszít, hogy intézkedjek, mert megfullad, olyan meleg van.
