+ Képzőművészet

A művésznő, akitől Duchamp valószínűleg ellopta a világhírűvé vált piszoárt

A korát száz évvel megelőző „protofeminista” bárónőt ma már az első performanszművészek között tartják számon. Kora műkritikusai azonban nem ismerték el, hírnevet sem szerzett, pedig valószínűsíthető, hogy Duchamp emblematikus piszoárja valójában az ő munkája.

Két lábon járó, dadaista élő szobor borzolta a New York-i nyárspolgárok idegeit az 1920-as évek elején. A bizarr jelenésnek neve is volt: Elsa von Freytag-Loringhoven (1874-1927), aki hol madárkalitkába zárt, csiripelő kanárival a nyakában vonult végig az utcán, hol tortákat hordott kalapként, hol pedig skót szoknyában, zöld spárgával összekötözött, paradicsomos konzervdobozból készített melltartót viselve masírozott a járókelők között. A korát száz évvel megelőző „protofeminista” bárónőt ma már az első performanszművészek között tartják számon. Kora műkritikusai azonban nem ismerték el, hírnevet sem szerzett, pedig valószínűsíthető, hogy Duchamp emblematikus piszoárja valójában az ő munkája.

Ha a korábbi cikkünkben bemutatott Beatrice Wood a dadaizmus anyja volt, akkor az 1874-ben Németországban (ma Lengyelország) Elsa Hildegard Plötz néven született művésznőt a dadaizmus nagyanyjaként emlegethetjük. A Németországból Olaszországba, majd onnan Amerikába áttelepült költő, performer, szobrász, festő, múzsa önmaga vált dadaista művészeti alkotássá, valóságos lélegző szoborrá. Gyakran az utcáról összeszedett szemétből, talált tárgyakból készített szobrokat, jelmezeket, asszamblázsokat, amelyek nagy része elveszett.

elsa-von-freytag-loringhoven

Limbswish (1918) című művét gyakran övként öltötte magára. Forrás: WikiArt

Cinóbervörösre festette vagy éppen kopaszra nyírta a haját, kiskanál, olykor pedig matchbox lógott a füléből, száját feketére rúzsozta, arcán bélyegzőket viselt sminkként. Műszempillát papagájtollból és sündisznótüskékből készített, egyedi melltartót pedig zuhanykarikákból vagy konzervdobozból. Tette mindezt száz évvel ezelőtt egy olyan korban, amikor extravagáns külsejével nemhogy elismeréseket zsebelhetett volna be, hanem sokkal inkább a romlott erkölcsű nő címkéjét aggatták rá. Számtalanszor letartóztatták bolti lopásért, nyilvános meztelenkedésért vagy azért, mert férfi ruhában, szájában cigarettával sétált végig az Ötödik sugárúton. A New York-i avantgárd körökben ugyan ismert volt, ám a nagyközönség nem tudott róla.

Ahogy jó barátja, egykori szeretője, Marcel Duchamp mondta róla:

Ő nem egy futurista, hanem ő maga a jövő.

(„She is not a futurist, she is herself the future.” – angolul nyilvánvalóan sokkal frappánsabban hangzik.)

Elsa von Freytag-Loringhoven

Elsa a maga készítette jelmezekben. Forrás: tumblr

És valóban ő maga vált a jövővé, de csaknem száz évet kellett várni verses kötete publikálására, (Body Sweats: The Uncensored Writings of Elsa von Freytag-Loringhoven, 2011, MIT Press) nevét pedig csupán napjainkban kezdik megismerni, noha művei – legyen szó ready made-jeiről, szobrairól, asszamblázsairól, jelmezeiről vagy verseiről – kétségtelenül zseniálisak.

BARONESS ELSA VS DUCHAMP

Csaknem harmincöt évvel ezelőtt, 1983-ban látott először napvilágot a hír, hogy Duchamp „A kút” (avagy A forrás/Fürdőszobák Buddhája) című piszoárja, amely a konceptuális művészet szimbólumává vált, valójában Elsa von Freytag-Loringhoven műve.

Az állítást számos művészettörténész, többek között egy 1917. április 11-én kelt, Duchamp nővérének írt levelére alapozza:

“Az egyik nőnemű barátom, Richard Mutt álnéven küldött nekem egy porcelánból készült piszoárt, szoborként definiálva azt.”

– olvasható a levélben, amely két nappal azután íródott, hogy a New York-i Független Művészek Társasága (Society of Independent Artists) által rendezett kiállítás zsűrije visszautasította Duchamp R. Mutt néven beküldött piszoárját.

Elsa von Freytag-Loringhoven

Elsa von Freytag-Loringhoven, God (1917) Fotó: Morton Schamberg és a Fountain
Forrás: Wikipedia

Az ominózus levelet 1983-ban publikálták először az Archives of American Art Journal-ban, ám addig nem került nyilvánosságra, sőt, azután is megpróbálták figyelmen kívül hagyni létezését. A tények ellenére a művészeti világ, az akadémikusok és a művészettörténészek a mai napig Duchamp műveként tartják számon “A forrást”, eddig dollármilliókat beleölve a vizelde 17 (a szám vitatott) másolatának elkészítésébe, amelynek többsége a világ híres múzeumaiban díszeleg Londontól Párizsig.

DUCHAMP-OT HAZUGSÁGA TETTE VILÁGHÍRŰVÉ?

Duchamp elmondása szerint, amely Arturo Schwarz olasz művészettörténész a The Complete Works of Marcel Duchamp című könyvében is megjelent 1979-ben, Walter Arensberggel és Joseph Stella-val tett bevásárlókörútja során szerezte be az Ötödik sugárút J. L. Mott Iron Works nevű boltjából a piszoárt, amelyet a műtermébe vitt, és R. Mutt néven szignózott. Később ezt a darabot küldte be a kiállításra, „A kút” címen. A beküldött műveket elbíráló bizottságnak egyébként maga Duchamp is tagja volt, csakúgy, mint Arensberg, aki szerint a piszoár műtárgynak minősült, hiszen egy művész választotta ki. A zsűri mégis elutasította a művet, így Duchamp és Arensberg lemondott.

Elsa von Freytag-Loringhoven

Önarckép 1910 vagy 1920.

Számos Duchamp-kutató, művészettörténész, köztük William Camfield, Rhonda Roland Shearer, Julian Spalding, Glyn Thompson, valamint a művésznő életrajzírója, a kanadai irodalomtörténész Irene Gammel is azt állítja, hogy az azóta a konceptuális művészet szimbólumává vált darab beküldésének története egyszerűen hazugság. Duchamp ugyanis nem vásárolhatta meg a vizeldét a J. L. Mott Iron Works-ből, hiszen akkoriban nem árulták azt a típusú modellt. Ráadásul a beküldött mű cím nélkül érkezett a bizottsághoz, csak később kapta „A kút” címet Alfred Stieglitz fotóművésztől.

Még Duchamp jó barátja, életrajzírója, Calvin Tomkins is úgy vélte, Duchamp-nak semmi oka nem volt arra, hogy nővéréhez írott levelében hazudjon a piszoárról.

Irene Gammel 2002-ben publikált Baroness Elsa című hiánypótló könyvében, amellett, hogy jól körüljárva bemutatja a művésznő munkásságát, azt is kifejti, miért valószínűsíthető, hogy „A kút” Elsa von Freytag-Loringhoven műve.

A HÁBORÚ GERMÁN ISTENNŐJE

Irene Gammel kutatásai szerint a piszoár szimbolikus jelentőséggel bírt a művésznő számára: egyrészt bántalmazó, agresszív apja gyakran gúnyt űzött édesanyjából, akit egyetlen szenvedélyétől, a zongorázástól is eltiltott. Édesanyja, Ida így a vallásba és romantikus regények olvasásába menekült. Esténként azt mondta lányainak, hogy lefekvés előtt imádkozni olyan fontos, mint előtte kimenni pisilni – amin az ateista apa csak nevetett. (Édesanyját szifilisszel fertőzte meg Elsa apja. Ida emiatt öngyilkosságot követett el, egy pszichiátriai intézményben halt meg.) A vizelde így egyfajta szimbolikus kiáltvány az agresszív, elnyomó apa ellen. Másrészt a piszoárt gyakran állítják párhuzamba, mintegy a párjaként emlegetve a művésznő Isten (God) névre keresztelt szobrával. A mű egy fejjel lefele fordított, U alakú csőcsatlakozás, amelyet egy piszoárba is be lehet szerelni. Egyes értelmezések szerint a csődarab fallikus szimbólum, olyan, mint egy lekonyult pénisz, amely a patriarchális társadalom impotenciáját hivatott ábrázolni. Elsa egyébként gipszből is készített egy péniszt, amelyet hóna alá csapva rótta New York utcáit.

Elsa von Freytag-Loringhoven

Elsa von Freytag-Loringhoven: Dada portrait of Berenice Abbott (1926)

A szobor Duchamp portréjaként is felfogható: a bárónő ugyanis imádta a szójátékokat, Duchamp-nak a M’ars becenevet adta, ami körülbelül annyit tesz, a fenekem („my arse”) és Mars, a háború istene. Önnönmagát pedig „m’ars teutonic”-ként emlegette, a háború női, germán isteneként, aki „pompás német hátsóval” rendelkezik. Ha pedig Isten maga Duchamp, akkor a vizelde akár önarcképként is értelmezhető, amelyet ha a megfordítunk, olyan, mint egy női méh: képes Duchamp spermájának befogadására.

AZ R. MUTT ALÁÍRÁS LEHETSÉGES MEGFEJTÉSEI

Elsa nem adott címet a vizeldének, de R. Mutt néven írta alá, az aláírás pedig egyáltalán nem hasonlít Duchamp-éra, sokkal inkább Elsa kézírására. Irene Gammel szerint az R. Mutt egyben egy szójáték is, ami annyit tesz, Urmutter, vagyis németül Földanya. (Elsa müncheni szimbolista barátai a Földanya-kultusz hívei voltak 1900-ban.) Az R. Mutt ugyanakkor utalhat a német „armut” szóra is, amely szegénységet jelent, szimbolizálva az amerikai kultúra szegénységét, amely ellen a bárónő gyakran lázadt. Ráadásul kedvenc káromkodása a „shitmutt” szó volt. A vizeldével Elsa egyúttal hadat üzent az éppen zajló első világháború ellen, imádkozva anyaföldjéért, Németországért. (Az Amerikai Egyesült Államok 1917. április 6-án üzent hadat Németországnak.)

Elsa von Freytag-Loringhoven

Elsa bárónő és Duchamp-ról készített portéja (Portrait of Marcel Duchamp, 1919)

Az eredeti, ma már nem létező műről Alfred Stieglitz készített fotót, amely Arensberg, Blind Man 2 című magazinjában jelent meg. Glyn Thompson művészettörténész szerint az sem véletlen, hogy Stieglitz az amerikai modernista festő, Marsden Hartley Warriors (Harcosok) című festménye előtt fényképezte le a piszoárt. A Warriors című képet ugyanis Hartley a német katonai haderő dicsőítésének szánta. Azzal, hogy a német származású, Amerikában letelepedett Stieglitz a vizeldét és a festményt együtt fotózta le, arra következtethetünk, tisztában volt vele, hogy a bárónőtől származott a piszoár ötlete, amely hazája, Németország melletti állásfoglalását is szimbolizálja.

Elsa von Freytag-Loringhoven

Elsa von Freytag-Loringhoven és Claude McKay jamaikai író, költő. (1922)
Forrás: Wikipedia

Gammel egyébként nem állítja azt, amit sok művészettörténész, hogy a piszoár biztosan Elsa műve, hanem úgy fogalmaz: „Elsa is szerepet játszott a piszoár ötletének létrehozásában.” Ám végül nagy valószínűséggel Duchamp volt az, aki megtette az utolsó lépést, és beküldte a kiállításra a szobrot. (A művet egyébként Elsa egyik barátnője, Louise Norton, a költő Allen Norton feleségének címéről adták fel.) Duchamp-ról ugyanakkor tudjuk, hogy 1912-ben abbahagyta a festést, 1917-re pedig elfordult a vizuális művészetektől, sakkmesterként akart karriert befutni. Ready made-jei nélkülöztek mindenfajta esztétikai, művészeti szándékot, sokkal inkább rejtvényeknek szánta őket, egyiket sem állították ki galériában. Később azonban mégis úgy kívánta az érdeke, hogy a saját műveként tálalja azt. Duchamp ugyanis újfent a művészetből akart megélni: mindkét bátyja híres művész volt, ő maga viszont sikertelen, 1933-ra letett sakkmesteri álmairól is. Csak néhány festménye maradt meg korábbról, a legtöbb ready made-je pedig akkoriban egyáltalán nem számított művészetnek, ráadásul alig maradt fenn belőlük néhány darab. Nevét sokáig nem kapcsolták a piszoárhoz, ismeretlen szerző műveként tartották számon. Amikor Duchamp 1950-ben azzal állt elő, hogy a darab az ő műve, Elsa nem lehetett jelen és cáfolhatta meg az állításokat, hiszen 1927-ben meghalt. Ráadásul addigra az eredeti piszoárt lefényképező, a titkot feltehetően ismerő Alfred Stieglitz sem élt már.

Miért is vallotta volna be Duchamp, hogy a mű, amellyel beírta nevét a művészettörténetbe, és amely a modern művészet szimbólumává vált, valójában lopott?

ELSA OLYAN VOLT, MINTHA JÉZUST ÉS SHAKESPEARE-T EGYESÍTETTÉK VOLNA EGY SZEMÉLYBEN”

Elsa bárónő – aki a bárói címet 1913-ban kötött, harmadik házassága révén szerezte, hozzáment egy elszegényedett báróhoz, Leopold Karl Friedrich Freytag-Loringhovenhez – személyisége nemcsak Duchamp-ra hatott inspirálóan, hanem számos más művészre is, köztük Man Ray-re, Ernest Hemingway-re és a fotóművész Berenice Abbottra. Utóbbi szerint a bárónő személyisége úgy hatott környezetére, mintha egyenesen Jézus Krisztust és Shakespeare-t egyesítették volna egy személyben. Duchamp „Rrose Sélavy”-nek nevezett női alteregóját – akinek személyiségét egy bunda és smink kíséretében, 1920 és 1941 között olykor magára öltötte – is a bárónő inspirálta, csakúgy mint jó néhány festményét. Tény, hogy szoros barátság fűzte őket egymáshoz, 1916-ban egy műteremben alkottak, Elsa pedig még egy dadaista rövidfilmben is szerepelt, amelyet Duchamp Man Ray-jel közösen forgatott, “The Baroness Shaves Her Pubic Hair” címmel. (Magyarul annyit tesz, a bárónő leborotválja szeméremszőrzetét.)

Elsa von Freytag-Loringhoven

forrás: pinterest

Ám amíg Duchamp ünnepelt „sztárművész” lett a piszoárnak köszönhetően, addig Elsa élete végéig nyomorgott, utolsó, Párizsban töltött hónapjaiban pedig állítólag az elméje is megbomlott, igazi hírnévre soha nem tett szert. 1927-ben, gázmérgezésben halt meg: egyesek szerint öngyilkosságot követett el, élettársa, ügynöke, Djuna Barnes írónő szerint viszont valamelyik féltékeny szeretője nyithatta rá a gázcsapokat, mert szerinte Elsa soha nem ölte volna meg szeretett házi kedvenceit, kutyáit és patkányait.

A művésznő, akitől Duchamp valószínűleg ellopta a világhírűvé vált piszoárt
1 hozzászólás

1 hozzászólás

  1. Bordács Andrea

    2018-05-05 - 23:07

    Ez így több ponton zavaros. Eleve nem utasították vissza a művet, mert nem is került a zsűri elé. R. Mutt a szanitergyáros neve volt. A Forrás tekintetében maga a piszoár mint tárgy mellékes. Az teljesen értelmetlen, hogy ismeretlen művésznek tulajdonították, hisz akkor miből gondolnák egy hétköznapi használati tárgyról, hogy az műtárgy. Mivel a tárgynak nincs eredeti kézjegye, ilyen értelemben szerzősége sincs, mivel egy ready made. Csak magának a gondolatnak van szerzősége, a hétköznapi tárgy mint műtárgy, a ready made viszont Ducamp találmánya. Ráadásul Elsa von Freytag-Loringhoven egészen más értelemben, más asszociációkkal tekintett a piszoárra, mint ahogy a művészettörténetben érdekessé vált.

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top