+ Képzőművészet

A dadaizmus anyja ismerte a hosszú élet titkát

Noha a dadaista mozgalom egyik jelentős, vezető figurája volt, nevét gyakran a mai napig elfelejtik megemlíteni, ha a mozgalom úttörőiről esik szó. Nem könnyítette meg ismertté válását az sem, hogy egy marginalizált művészeti területen dolgozott, ráadásul női alkotóként.

Noha Beatrice Wood a New York-i dadaisták vezető figurája volt, nevét gyakran a mai napig kifelejtik a mozgalom úttörőinek listájáról. Sokkal inkább Marcel Duchamp szeretőjeként emlékeznek rá, pedig a szerelmi kapcsolat a 105 évesen elhunyt művésznő életútjából egy viszonylag rövid epizódot tett csak ki. Ismertté válását az sem könnyítette meg, hogy női alkotóként, és a művészeti ágak között sokáig mostohagyereknek számító kerámia területén dolgozott, szokatlan formai nyelvet használva.

Sokan azt gondolják a kerámiafiguráimról, hogy szörnyűek. Talán igazuk van, fogalmam sincs. De szándékosan tartottam meg őket ilyen „mesterkélten primitívnek”. Hiszen ha technikailag is fejlesztettem volna őket, most teljesen másként néznének ki.

– mondta saját munkáiról a dadaizmus szülőanyjaként („Mama of Dada”) emlegetett, eredetileg festőnek készülő Beatrice Wood (1893-1998), aki klasszikus értelemben valóban csak rövid ideig képezte magát, és később a kerámiakészítést sem hagyományos módon tanulta.

PÁRIZS, NEW YORK, DUCHAMP, AVAGY A VÉLETLENEK SZEREPE

A San Franciscóban tehetős, értelmiségi családba született művésznő 19 évesen érkezett Franciaországba, hogy festészetet tanuljon a híres Julien Akadémián. Az intézményesített keretek között való rajzolást azonban annyira unalmasnak találta, hogy a szülei által felfogadott kísérőnője elől megszökött, és egy padlásszobában barikádozta el magát a festményeivel, amíg édesanyja érte nem ment.

Beatrice Wood: Önarckép (1954), valamint egy akvarell 1990-ből
Forrás: pinterest.com

Amikor pedig Beatrice kijelentette, hogy a festészet helyett inkább színészetet tanulna, édesanyja beleegyezett, és beíratta őt színészeti és táncórákra. Az első világháború kitörésekor azonban szülei visszavitték őt New Yorkba, ahol több mint hatvan szerepben, főként naivaként láthatta őt a közönség a French National Repertory Theatre színpadán. Hogy családja jó hírnevét megőrizze, Mademoiselle Patricia néven lépett fel – New York-i pályafutását ugyanis a legkevésbé sem támogatta az addig igencsak megértőnek bizonyuló édesanya.

pinterest.com

Egy szerencsés véletlennek köszönhette művészeti karrierje beindulását: mialatt színésznőként kereste a kenyerét, egyik barátja mesélt neki egy francia férfiról, aki éppen akkor törött lábbal feküdt egy New York-i klinikán, és nagyon örülne, ha cseveghetne valakivel. A franciául anyanyelvi szinten beszélő Beatrice kapva kapott az alkalmon, és meglátogatta a beteget, a később világhírűvé vált zeneszerzőt, Edgard Varèse-t. A legközelebbi kórházi látogatás alkalmával a zeneszerző bemutatta őt jó barátjának, aki bizony nem más volt, mint maga Marcel Duchamp.

Forrás: Facebook

A két fiatal azonnal egymásba szeretett, onnantól kezdve pedig elválaszthatatlanok voltak: Duchamp például annyira díjazta Beatrice írását, amelyben a férfi munkáin élcelődik, mondván bárki képes modern, kortárs művészeti darabot alkotni, hogy elintézte, publikálják azt egy művészeti magazinban, egyúttal meghívta a fiatal nőt, hogy rajzoljon és fessen kedvére az ő műtermében.

Beatrie Wood, Marcel Duchamp, Francis Picabia (1917. június 21, Coney Island)

Duchamp bátorította Beatrice művészeti ambícióit, bevezetve őt a New York-i dadaisták – többek között Francis Picabia, Mina Loy, Man Ray, Charles Demuth, Joseph Stella, Charles Sheeler, Edgard Varése – társaságába. Legjobb barátjának, a francia diplomata, író, műgyűjtő Henri-Pierre Rochénak is bemutatta, akibe Beatrice fülig szerelmes lett, a későbbiekben egy párt is alkottak.

Hármasban alapították meg a The Blind Man (A vak ember) című, avantgárd folyóiratot is. Hármójuk meglehetősen szokatlan, a társadalmi normáktól eltérő barátságát a francia rendező, Francois Truffaut a Jules et Jim (Jules és Jim) című filmjében örökítette meg, amelyet 1962-ben mutattak be nagy sikerrel. (Beatrice Wood ihlette a Titanic női főszereplőjének (Rose) karakterét is. A 11 Oscar-díjat elnyerő film bemutatóján a betegeskedő Beatrice már nem tudott részt venni, így a film rendezője, James Cameron látogatta őt meg otthonában. Wood néhány napra rá meghalt.)

A BOTRÁNYT OKOZÓ NŐI TORZÓ

Beatrice Wood a New York-i Független Művészek Társasága (Society of Independent Artists) 1917-es kiállításán állított ki először: első, a nagyközönség előtt bemutatott dadaista szobrával – amely egy meztelen női torzót ábrázolt egy valódi szappanból készült kis szívvel a vagina fölött – nagy port kavart, a kritikusok támadták. Jó barátja, Duchamp azonban még nagyobb botrányt okozott az azóta emblematikussá vált A kút (1917) (ismert A forrás vagy a Fürdőszobák Buddhája néven is) című ready made-jével, amelyet kitiltottak a kiállításról. A konceptuális művészet szimbólumává vált darabot sok művészettörténész Elsa von Freytag-Loringhoven dadaista művésznő munkájaként tartja számon.

Az állítást a művészettörténészek, többek között egy 1917. április 11-én kelt, Duchamp nővérének írt levelére alapozzák:

“Az egyik nőnemű barátom, Richard Mutt álnéven küldött nekem egy porcelánból készült piszoárt, szoborként definiálva azt.”

– olvasható a levélben, amely két nappal azután íródott, hogy a New York-i Független Művészek Társasága (Society of Independent Artists) által rendezett kiállítás zsűrije visszautasította Duchamp R. Mutt néven beküldött piszoárját.

Beatrice Wood: Un peut (peu) d’eau dans du savon (1917) mellette Elsa von Freytag-Loringhoven vagy Marchel Duchamp: A kút (1917) című munkája. Forrás: tumblr.com, wikipedia.com

Noha Duchamp és Wood útjai 1918-ban elváltak, amikor Wood ismét színházi ambícióit akarta megvalósítani Montréalban – különleges, szoros barátságuk azonban életük végig megmaradt.

Montréal sem váltotta valóra álmait. Férjhez ment Paul Renson színházi menedzserhez, ám állítása szerint nem volt szerelmes, ráadásul a férfiról kiderült, már házas, felesége Belgiumban várja. (A művésznő gyakran emlegette, hogy ugyan hét férfiba volt igazán szerelmes, de velük nem házasodott össze, és két férfival kötött házasságot, akikbe sosem volt szerelmes.)

Beatrice Wood: Rogozian has a headache (1922)
Forrás: Smithsonian American Art Museum

Visszatért New Yorkba, ahol beleszeretett a brit színész-rendezőbe, Reginald Pole-ba. A férfi mutatta be a Teozófiai Társaság tagjának, Dr. Annie Besant-nak, valamint a híres indai filozófus, teozófus, spirituális vezető, Jiddu Krishnamurtinak. Pole végül elhagyta őt egy másik nőért, amit Beatrice nagyon nehezen dolgozott fel, a Krishnamurtival való barátsága viszont egy életre szólt. Az indiai filozófus akkoriban Los Angeles közelében, a híres hippi városban, Ojaiban élt, így Beatrice odaköltözött. A közelben telepedett le Duchamp-mal közös jó barátja, gyűjtője, Arensberg is. (Walter Conrad Arensberg amerikai műgyűjtő, kritikus, író szoros barátságot ápolt Duchamp-mal, ő vásárolta meg Duchamp legtöbb munkáját, de Beatrice Wood műveit is gyűjtötte.)

VÉLETLENÜL LETTEM KERAMIKUS”

A kerámiával csakis azért kezdett el foglalkozni, mert nem talált megfelelő teáskannát egy Hollandiában vásárolt, barokk desszertes tányérkészletéhez. Gondolt egyet, és ő maga készítette el a darabot. Annyira ráérzett az alkotás ízére, hogy beiratkozott a Hollywood High School kerámia tanfolyamára, ahol találkozott mesterivel, Gertrud és Otto Natzlerrel. Nem sajátította el a hagyományos technikát, inkább a saját útját járta, szenvedélyesen kísérletezve a különböző anyagokkal és formákkal. Hamarosan kis kézműves boltot nyitott Los Angeles híres utcáján, a Sunset Boulvardon.

Sohasem akartam keramikus lenni, teljesen véletlenül történt. (…) Pénz nélkül maradtam, így hát elkezdtem eladogatni a munkáimat, végül keramikus lettem – állította a művésznő.

Később nagyobb áruházaktól is kapott megrendeléseket, műveit pedig kiállították többek között Los Angelesben, a New York-i Metropolitan Művészeti Múzeumban, sőt Japánban is. Kétszer kapott meghívást Indiába, az American State Departmenttől, az ott tett több hetes körutak pedig állítása szerint élete végéig inspirálták.

SOHA NEM ENGEDTE VOLNA, HOGY EGY FÉRFI IRÁNYÍTSA AZ ÉLETÉT”

Jóllehet Wood soha nem nevezte magát feministának, kétségkívül feminista volt, aki „soha nem engedte volna, hogy egy férfi irányítsa az életét: például saját maga fizette a számláit a kezdetektől fogva, egészen élete végéig.” – mondta róla a dadaista mozgalom szakértőjének tartott, New York-i galériás, Francis M. Naumann, aki jó barátságot ápolt a művésznővel.

Career Woman (1990)
Forrás: coolhunting.com

Az önálló, független és magabiztos nő eszményképét jelképezi az egyik legjelentősebb feminista művének tartott Career Woman (1990) című szobor, amely három meztelen nőt ábrázol, amint egy eszméletlenül fekvő, öltönyös férfin álldogálnak vigyorogva. A Not Married (1965) című munkája egy magányosan üldögélő nőt mutat be, macskájával az ölében, a Men and their Wives (1996) címet viselő kerámián pedig házaspárokat látunk, ahol viszont az egyik hölgy (aki feltehetőleg maga az alkotó) két férfivel az oldalán, édeshármasban ücsörög.

Noha a dadaista mozgalom egyik jelentős, vezető figurája volt, nevét gyakran a mai napig elfelejtik megemlíteni, ha a mozgalom úttörőiről esik szó. Nem könnyítette meg ismertté válását az sem, hogy egy marginalizált művészeti területen dolgozott, ráadásul női alkotóként.

A róla készült dokumentumfilm (Beatrice Wood: The Mama of Dada) leforgatásával egészen a 100. születésnapjáig vártak.

Men with their wives (1996)
Forrás: www.francisnaumann.com

Hihetetlen energiáit jelzi, hogy a művésznő 104 éves korában még aktívan alkotott, és kilencven éves is elmúlt, amikor híres író barátnője, Anais Nin biztatására megírta önéletrajzi ihletésű, I shocked myself (1985) című könyvét, amelyet még két kötet követett. (Első könyve The Angel Who Wore Black Tights címmel jelent meg 1982-ben.)

Az élete utolsó negyven évében csakis kizárólag indiai szárit viselő, a meditáció fontosságát hirdető, húst és alkoholt sosem fogyasztó, nem dohányzó művésznőt gyakran kérdezték a körülötte élők, vajon mi fiatalságának titka.

Művészeti könyvek, a csokoládé és a fiatal férfiak

– felelte titokzatosan.

Wood kérésére hamvai egy részét az Ojai-völgybe szórták szét, másik részét pedig belekeverték három, Nancy Martinez művész által készített kerámia edény bevonatába.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top