„Contergan-bébik”. Így emlegetik ma azokat, akik az 1950-es évek végén a XX. század egyik legnagyobb gyógyszerbotrányának áldozatai lettek Németországban. Édesanyjuk a terhesség alatt gyanútlanul beszedte a Contergan nevű nyugtatót, amelyről később kiderült, hogy fejlődési rendellenességet okoz. Így a hildesheimi Quasthoff házaspárnak is szembe kellett néznie a fájdalmas ténnyel, hogy az orvostudomány tévedése miatt kisfiuk, Thomas, a több tízezer „Contergan-bébi” egyike, valószínűleg soha nem élhet majd teljes életet. Hiszen mihez is kezdhetne valaki karok nélkül, vállából kinövő kézzel, deformált alsótesttel és 131 centiméterres testmagassággal…?
A Quasthoff szülők azonban harcba szálltak koruk kirekesztő hozzáállásával. Komoly küzdelem árán elérték, hogy Thomas kikerülhessen a súlyosan fogyatékos gyerekeknek fenntartott nevelőintézetből. Számukra egyértelmű volt, hogy a fiút ugyanaz a bánásmód és ugyanazon körülmények illetik meg, mint bárki mást – játsszon, tanuljon, vegye ki a részét a mindennapi tevékenységekből. Az apukának ráadásul az is feltűnt, hogy Thomas gyönyörűen énekel. Környezete nagy megrökönyödésére hamarosan már zeneiskolát keresett a fiúnak. A Hannoveri Zeneművészeti Főiskolán elismerték ugyan, hogy Thomas hangja tényleg páratlan, a komoly követelményekre hivatkozva mégis visszautasították a felvételi kérelmét – nem akadt ugyanis olyan hangszer, amin képes lett volna játszani.
Ma már maga Thomas Quasthoff is úgy látja, hogy hosszú távon előnyére vált ez a kemény és igazságtalan elutasítás. Édesapja ugyanis nem adta fel a harcot, és a hannoveri rádióba is elvitte őt. Sebastian Petschko, a kamarazenei és dalos részleg akkori vezetője eredetileg csak öt percet adott volna Thomasnak, de a döbbenetes tehetség annyira lenyűgözte, hogy végül másfél órán keresztül hallgatta. Közbenjárásával a fiú megkezdhette tanulmányait Charlotte Lehmann és Erst Huber-Contwig magántanítványaként.
Így sokkal gyorsabban és hatékonyabban tudtam fejlődni, mintha felvettek volna a zeneiskolába
– emlékszik vissza a művész. Megpróbálkozott a polgári életvitellel, jogot hallgatott és egy marketinges cégnél dolgozott, de közben sem hagyta ott a színpadot. Énekelt klasszikus zenét, jazzt, játszott kabarészínházban, lemezeket vett fel és rádiózott (ugyanannál az NDR-nél, ahol felfedezték). Na meg sorra nyerte a díjakat és kapta az újabb és újabb felkéréseket.
A nagy áttörés 1988-ban következett, amikor bariton kategóriában megnyerte az ARD (NSZK Regionális Közszolgálati Médiumainak Munkaközössége) nemzetközi versenyét. Ám hiába az óriási ismertség és népszerűség, még így is hat évet várt, amíg meg merte tenni élete nagy lépését.
Teljes testi fogyatékkal élve különösen vigyázni kell arra, hogy az életed be legyen biztosítva. Az ARD-verseny előtt azt sem tudtam, végig tudom-e csinálni ezt az egészet. De aztán egyszer csak vettem egy nagy levegőt, felmondtam az állásaimat és magam mögött hagytam a polgári életet.
Emellett a fővárosba is felköltözött, amelynek kulturális pezsgése, nyitottsága és sokszínűsége azonnal lenyűgözte. Feleségével és lányával a mai napig Berlinben él.
A főállású zenei karrier mellett Thomas Quasthoff azért mégis megtartott egy polgári foglalkozást: egyetemi szinten és magánúton is oktat éneket. Önmagát szigorú tanárnak tartja, aki nem kecsegteti diákjait fantasztikus zenei karrierlehetőségekkel, és tényleg csak a legjobbakat engedi erre a bizonytalan pályára.
Én vagyok a kopogószellem – mondja némi öniróniával –, simán kidobom az óráról azokat, akik számára nem látok elég perspektívát.
Sőt, 2012-ben már ő is visszavonult egyszer az aktív énekléstől és lemondta összes koncertjét, részben egészségügyi okokra hivatkozva, részben pedig azért, mert nem tetszett neki a klasszikus zenei világ belterjessége és a támogatások hiánya. De hogy ez az elhatározása nem tartott sokáig, azt hamarosan megláthatjuk a Müpa színpadán is, ahová egy jazzműsorral érkezik.
Nem szeretem, ha határok átlépéséről beszélnek a zenében, mert én semmilyen határt nem látok
– mondja Quasthoff, amikor arról kérdezik, miért váltogatja a műfajokat a klasszikus zenétől a kabaréműsoron keresztül a jazzig. –
A lényeg az, hogy valami olyat csináljak, amit eddig még soha.
A zenében (műfajtól függetlenül) és a tanításban is a legfontosabbnak azt tekinti, hogy a művész tudatosítsa magában az érzelmeit, merje elismerni, ha éppen dühös, boldog, agresszív vagy gyászol, és aztán ezeket csatornázza be az adott mű előadásába. Tisztában van vele, hogy az ilyen szintű kitárulkozás ijesztő lehet a fiatal zenészeknek, de igyekszik őket rávenni arra, hogy ugyanazt a szenvedélyt vigyék az éneklésbe, amit ő maga – és arra is remek példát szolgáltat, miként kovácsolhat előnyt egy nagy művész a nehézségekből, a testi-lelki fájdalomból és az elutasításból.
Amikor énekelek, érzem a zenét és a szavakat. Szeretném átadni a közönségnek a zenemű érzelmi üzenetét, a hangom különféle színeivel, az arckifejezéseimmel. Erről szól az én előadásom.
Október 13-án mi is meggyőződhetünk erről, ha jegyet váltunk a Müpa Thomas Quasthoff and His New Jazz Project – My Favourite Things című műsorára.
