Mostanában sokszor meghallgatom a Madness együttes Our House című számát. Együtt éneklem a szöveget a frontemberrel: A mi házunk az utca közepén… A mi házunk zsúfolt, mindig történik valami, gyakran nagy a zaj… A mi házunk az utca közepén… Hogy miért került elő hirtelen ez a régi dal? Azért, mert a nyári munkám utolsó napjaiban mindig azon kaptam magam, hogy ezt dúdolgatom. A mi házunk, ez volt a mi várunk, a mi menedékünk… Igen, egy hónapig az én életem is egy ilyen ház körül forgott. gyerekek
Bécs egyik metrójával egészen a végállomásig kell utazni, majd onnan további három megálló villamossal. A ház, amelyet egy ismert katolikus segélyszervezet ausztriai ágazata tart fenn, valaha valami munkásszállás lehetett, de engem inkább kaszárnyára emlékeztet. Annyira kinn vagyunk már a város peremén, hogy a második emeleti ablakokból szántóföldekre látni. Beléptetőkártyája csak az itt lakóknak és a dolgozóknak van, különben csöngetni kell. Egy recepciószerű pultnál portás ül, ő engedi be a vendégeket a tágas előtérbe, amelyből jobbra a segélyszervezet dolgozóinak irodája, balra pedig raktárszoba, közösségi tér és a gyerekek játszószobája nyílik. gyerekek
- A Trónok harca sztárjai a szír menekültek között
- Menekülteknek szóló kultúrprojekteket tüntetett ki a miniszter
- Michael Moore: Csodálom, amit Németország tesz a menekültekért
- Az ördög hozza a menekülteket, vérben úszik a Parlament
A háznak hatalmas kertje van és ódon lépcsőháza. Odafent egyforma folyosók, ahonnan egy-egy közösen használt konyha és a lakószobák nyílnak. A munkások egyszerű igényeire tervezték őket, kényelemre vagy privát tér kialakítására nincs túl sok esély, de azért a jelenlegi lakók igyekeznek otthonossá tenni életterüket szőnyegekkel, vidám színekkel, képekkel, plüssállatokkal. Nyilván egyikük sem ezen a menekültszálláson akarja leélni az életét, a szerencsésebbek egy idő után el is költöznek, de egy szoba sem marad sokáig kihasználatlan, mindig jönnek új lakók.
Kik ezek a családok?
Menedékkérők és menedékjoggal rendelkezők. Például H. asszony, egy vallási kisebbség tagja, akinek a férjét túszul ejtette (illetve valószínűleg meg is gyilkolta) az önmagát Iszlám Államnak nevező Daesh, és ő egyedül maradt négy fiával. A csinos és fiatalos, két kamaszfiút nevelő T. asszonynak sincs férje, természetesen nem kérdezünk rá, hogy miért. Vannak, akik évek óta Ausztriában élnek, például a tíz- és nyolcéves J. testvérpár már óvodába is itt járt. Mások csak pár hete vagy napja érkeztek ide, a gyerekeik alig ismerik az európai szokásokat és egy szót sem beszélnek németül. És így kell helytállniuk egy már összeszokott gyerekközösségben, ahol – bár sokan azonos anyanyelvűek – a közvetítő nyelv alapvetően a német.
A nyári szünetben, iskola nélkül eléggé unatkozott volna a díszes társaság, szerencsére jöttünk mi öten, plusz néhány önkéntes, felpakoltuk őket és mentünk ide-oda. A legfiatalabb kis ovis, a legidősebb nagydarab kamasz. Jártunk a Zene Házában, a Néprajzi Múzeumban, a Belvedere-ben, a Mozart Házban, a kicsik Schönbrunn gyermekmúzeumában, a nagyok az Illúziók Házában és egy fotóstúdióban. Játszottunk a Prater vidámparkjában, úsztunk a Dunában és egy helyi fürdőben. Gyúrtunk Mozart-golyókat, barkácsoltunk, rajzoltunk-festettünk, sportoltunk, énekeltünk, rohangáltunk és rengeteget nevettünk. gyerekek
Nem, nem idealizálom a helyzetet.
Nekem tényleg erről szólt a munka, a csillogó gyerekszemekről, az érdeklődő kérdésekről a múzeumokban és a rengeteg játékról. A nehézségeket pedig nem állítom ezekkel szembe, mert valahogy azok is szerves részét képezték mindennek. Igen, volt, hogy egy gyerek az életkorára nem jellemző hisztérikus rohamot kapott, és olyan is, hogy csúnyán összeverekedett két nagyobb fiú. Az utcai közlekedés sokszor abban csúcsosodott ki, hogy üvöltve rohantam a gyerekek után, „NICHT LAAAAUFEN!” kiáltással (amit természetesen pont azok nem értettek, akik szétszaladtak), a villamosvezetőknek pedig valószínűleg azóta is rémálmaikban térünk vissza. Nyilván sok szempontból nehezebb volt ezekkel a gyerekekkel, akiknek eddig alig volt szabály és rendszeresség az életében, akik már kicsiként megtanulták, hogy a hatalmat és tekintélyt sugárzó emberektől irtózni kell, és akik közül többen tényleg súlyosan traumatizáltak. Nyilván nem való ez a munka mindenkinek, és nyilván annak a nézőpontját is meg lehet érteni, aki a menekültekben pont emiatt csak plusz nehézséget lát. (Na jó, azért az utcán a semmiért kötözködő rasszista nénit egyöntetűen lehurrogtuk.)
De hogy én mit látok, ha visszanézem az egy hónap alatt készült több ezer képünket, és mit érzek, ha becsukom a szemem és visszagondolok a gyerekekre? Azt a rengeteg szeretetet és azt a hihetetlen ragaszkodást, amivel körülvettek, az öleléseket, amelyekkel fogadtak, a kis tenyerüket a kezemben. Talán pont azért vágynak ennyire a figyelemre, elismerésre, és pont azért adnak ők maguk is ennyit belőle, mert ezen a téren is hiányzott az életükből az állandóság, a következetesség. Ők tudják, hogy most kell szeretni valakit, mert lehet, hogy holnap már eltűnik az életedből. Most kell bandázni a kertben a többiekkel, mert holnap talán már pakolni kell és menni újra, ki tudja, hányadszorra. A nyári munkának ugyan vége, de mi öten megfogadtuk, hogy ezek után is összejárunk majd a gyerekekkel: tartjuk a kapcsolatot a kiköltözőkkel, illetve rendszeresen visszatérünk majd a házba is.
https://www.youtube.com/watch?v=rXuvdeEC5y8
A mi házunkba ott az utca közepén. Ahol apa a legszebb vasárnapi ruháját viseli, anya meg fáradt, le kell pihennie, ahol a gyerekek odalent játszanak…
