Michael Moore: Csodálom, amit Németország tesz a menekültekért

michael moore
8.5
A sok-sok nevetés és irónia mellett azért van két drámai pillanat ebben a filmjében is.

Írta: Ferber Katalin, Berlin, 66. Berlinale

Hol avatkozzunk be legközelebb? (Where to Invade Next – 2015), rendezte: Michael Moore

A zsúfolásig megtelt Friedrichstadt-Palace nézői először szomorkodhattak: a rendező rövid videofelvételben magyarázta el, hogy betegsége miatt nem jöhetett el a fesztiválra. Mondott azonban mást is, mégpedig Németországról, hiszen dokumentumfilmjének több része is itt készült. Csodálja, amit a német társadalom tesz a menekültekért, és siet hozzátenni, hogy az USA áldásos tevékenységének köszönhető a menekültáradat, melyet most Európa próbál megoldani.

És már a filmet nézzük. Moore szokása szerint rendkívül kritikus saját hazájával kapcsolatban, de a korábbi dokumentumfilmjeitől némileg különbözik a módszere, most európai országokba, valamint Izlandra és Tunéziába utazik, hogy bírálja az amerikai rendszer számos elemét.

Az utazás mindig tükör, melyben saját értékrendünket vehetjük szemügyre. Sőt, annál többet is.

Olaszország az első hely, ahova a rendező ellátogat, s döbbenten állapítja meg a fizetett szabadság jótékony hatását. Franciaországban az iskolások ebédjén ámul, s vele együtt jót nevetünk az iskola szakácsán, aki soha életében nem evett MacDonalds-ban. A francia kisiskolások pedig némi zavarral és tanácstalansággal nézik a frissen készült fotókat az amerikai iskolai ebédről…

Ellátogat Portugáliába, ahol csaknem másfél évtizeddel ezelőtt megszűnt a drogfogyasztók kriminalizálása, és lássunk csodát, nem nőtt ezzel sem a bűnözés, sem pedig a drogfogyasztás az országban. Azt hiszem, az egyik legfontosabb dokumentum, melyet itt Moore beillesztett a filmjébe, az a feketék drogfogyasztás általi kriminalizálása saját hazájában.

Németországban a Faber-Castell ceruzagyárban ámul a dolgozók életminőségén, és azon is, hogy egyetlen állás elegendő nekik a megélhetésükhöz. Ámul azonban máson is, a német társadalom makacs szembenézésén saját történelmének legkínzóbb időszakával. Ismét analógia: vajon mikor történik meg, hogy az amerikai társadalom már az oktatásban elkezdi tanítani, miből lett az “ígéret földje”?

Szlovéniában a ljubljanai egyetemen beszélget egy amerikai diákkal, aki nem tudta volna kifizetni otthon a tandíjat, csak bankkölcsön igénybevételével, ezért ment a ljubljanai egyetemre, ahol angolul is számos karon folyik az oktatás. Tunéziában a női egyenjogúság kivívását dicséri, és Izlandon ezt is.

Norvégiában börtönökbe látogat el, melyek zavarba ejtően emberségesek, és mentesek mindenféle agressziótól, azaz veszélytől.

Finnországban, melynek oktatási rendszere jelenleg a világ élvonalában van, iskolában beszélget arról a tanárokkal, hogy miért jobb, ha egyáltalán nincs házi feladat, és miért fontos, hogy egy gyerek szabad szellemben és kreativitásban nőjön fel.

Moore dokumentumfilmjének mintha a fentebb felsoroltakkal vége is lenne. Ő azonban nem éri be ennyivel, hiszen meggyőződése, és interjúalanyai is minden országban elmondják, hogy szemük előtt az amerikai szabadságideál lebegett akkor, amikor az intézmények működésének középpontjába az Embert helyezték. Michael Moore pedig ahova ellátogat, leszúr egy amerikai zászlót, és a kiválasztott interjúalanyai engedélyével hazaviszi a látottakat, a tapasztalatait.

A sok-sok nevetés és irónia mellett azért van két drámai pillanat ebben a filmjében is. Először egy tunéziai újságírónő sorolja, hogy hazája, és ő személyesen mennyi mindent tanult és ismer az amerikai kultúrából. Emiatt aztán értetlenül áll azelőtt, hogy az USA – az meglátása szerint – szinte egyáltalán nem ismer más kultúrákat. A másik egy izlandi üzletasszony szomorú megjegyzése, miszerint ha fizetnének neki, akkor sem lenne hajlandó a rendező hazájában élni.

Michael Moore minden eddigi filmjét kemény kritikák és rajongó dicséretek övezték. Ez a film, melyet sokszor kísért tapsvihar és harsány nevetés, ugyanúgy provokatív, mint a rendező korábbi filmjei. Az USA, a világ legfejlettebb országa, a legnagyobb katonai potenciállal rendelkező hatalma, úgy tűnik, nincs ereje teljében, legalábbis Moore szerint.

Álljon itt egy idézet tőle az egyik interjúból:

Nálunk, Amerikában a szociális jólét, illetve gondoskodás (social welfare) fogalma ijesztően hangzik.

Ennél talán nincs is aggasztóbb, azt hiszem.

Nekem érdekesebb lett volna mindez, ha amerikaiakat is megkérdezett volna minderről. Michael Moore azonban csak ezt akarja most velünk láttatni.


The Breakdown


rendezés
10
hitelesség
7


Nincs hozzászólás

Írd le a véleményed!