Gróf Bánffy Miklós: Huszonöt év – Szépmíves Könyvek, 2017 – 320 oldal, keménytáblás kötés – ISBN 978-615-5662-41-6
Negyed század távolából megírni a trianoni döntés hátterét, úgy, hogy valaki résztvevője és alakítója volt az eseményeknek, mindenképpen érdekes vállalkozás, mely sokkal nagyobb figyelmet érdemelne, mint amennyit az azóta eltelt időben kapott. Pedig gróf Bánffy Miklós – akkor is – benne volt az élet sűrűjében, s a legjobb szándékoktól vezérelve, önmagát sem kímélve próbálta menteni a menthetőt.
Az első világháborút lezáró békekötéstől – ami javarészt sok korábbi hiba eredményeként – kötettett, s amelynek következményei még ki tudja meddig hatnak, nem lehet eltekinteni, akkor, amikor Közép-Európa és benne Magyarország jelenét érteni próbáljuk. Sokan, vagy még annál is többen elemezték a Trianoni döntést minden oldalról és aspektusból, sok a tévhit, tévképzet, belemagyarázás és szándékos torzítás, ferdítés elhallgatás. Több a vád, mint az önvád, és erősebb a „mások” hibáztatása, mint az önkritika.
Még mindig. Meddig?
- Magánterületen avattak Horthy-szobrot
- Horthynak ma szobrot kellene állítani, ha… – interjú Ungváry Krisztiánnal
- Ha a Horthy-klán hatalmon marad…
- Simoncsics Péter: A Trianon-szindróma nyelvi vetülete a kollektív önimádat vagy önsajnálat
Pedig addig nem fogunk kikeveredni ebből a katyvaszból, amíg rendbe nem tesszük magunkban azt, ami ebben az országban – és körülötte – történt. Gróf Bánffy Miklós emlékirata segíthet abban, hogy elvégezzük azt a kínos és kellemetlen munkát, amire eddig nem mutatkozott elegendő igény. Népszövetségi tevékenysége kapcsán például ezt írja:
Ami azonban leginkább bántott, ami végleg letört: az a sok hátbatámadás, amit hazulról kaptam. A külügyből kapott letiltás és megrovás a szerb határügyben, egyéb oktalan utasítások is, amiket betartani nem lehetett, az ellenzéki sajtó folytonos gyanúsításai és rágalmai, melyekre a kormánylapok még nem is válaszoltak. Ezt mind szörnyű fájdalmasnak és megalázónak éreztem.
Azt talán mondani sem kell, hogy Bánffyt a sajtóban a nemzetmentő szerepében tetszelgő szélsőjobb, főleg a Magyarság című lap támadta. Azok, akiknél többet éles-kiélezett történelmi helyzetben senki nem tud ártani. (A szomorú az, hogy ezt ma is magyarázni kell, s ennél csak az gyászosabb, hogy akinél ez magyarázatra szorul, annak – tisztelet a kivételnek – nincs értelme elmagyarázni, mert úgysem érti.) Pedig, ha valaki, akkor Bánffy Miklós tisztában volt azzal, hogy mekkora tét, s mifélék a „belső akadályok”:
Budapestről még az első táviratomra […] az a válasz jött, hogy semmi megegyezést alá ne írjak, míg a minisztertanács azt nem approbálta. Ezzel nem törődhettem. Lehetetlen úgy jutni megegyezésre, hogy kétnapos sürgönytávolságból határozzanak, pláne olyanok, akik a megállapodás szövegét nem is láthatták. Ilyenkor vállalni kell a felelősséget, és amit jónak tartunk, azt alá kell írni. Ha a kormány azután a teljes szöveg birtokában is ezt rossznak tartja, az ember lemond, és ezzel az aláírás is semmivé válik. De várni előzetes engedélyre, az tiszta absurdum.
Persze, Bánffy-t is kritikusan kell olvasni, de a tények akkor is tények maradnak. A Bánffy Miklós által, egyed század múltán leírtak nem csak a szorosan vett tényekkel foglalkoznak, hanem sokkal többel. Így kaphatnak helyet a kötetben olyan apróbb részletek, melyekből a diplomata emberi arcát is megismerhetjük.
- Mi volt a francia katonai vezérkar véleménye Trianonról?
- Hogyan látja Trianont a román történész?
- A történetírás, mint környezetszennyező eszköz
Van egy (kettő?, három? négy?) „átlagosnak” nevezhető kép a két világháború közötti Magyar Királyságról, ráadásul napjainkban ez a korszak – és Horthy Miklós – nagyobb figyelmet kap. Mintha valamiféle mesterségesen fabrikált kultusz is épülgetne gőzerővel – már ha lehet gőzerővel építgetni. Ebben a helyzetben elképzelhető, hogy a Bánffy által megrajzolt kép – árnyaltsága okán – nem annyira kényelmes. Ha így van, akkor viszont annál fontosabb…
