+ Irodalom

Simoncsics Péter: A Trianon-szindróma nyelvi vetülete a kollektív önimádat vagy önsajnálat

A délibábos múlt választékában ott volt még a hun, a török, sőt az indoeurópai rokonság is. A második világháború utáni világrendben, s végül a rendszerváltozás után is magát vesztesnek érző magyar nagyközönséget a délibábos múlt mákonyával kárpótolta – mondja Simoncsics Péter.

A folklorisztikus lelkületű nagyközönség többre vágyik: mesére, amelynek hőse (a nép titkos alteregója) legyőzi az akadályokat, a gonosz boszorkányt, a hamis tanácsadókat, a hétfejű sárkányt, és végül elnyeri megérdemelt jutalmát, fele királyságot, a királylány kezét. Az I. világháború veszteseként Magyarország – a maga összehasonlító nyelvészet megalapozta hátterével, a „halszagú” finnugor rokonsággal – kétszeresen vesztesnek érezhette magát.

A finnugor nyelvrokonságról és egy majdnem elfeledett nyelvész 50 év után végre magyarul is megjelent munkájáról

A közelmúltban köszöntötték 70. születésnapja alkalmából Simoncsics Péter nyelvészt a Magyar Nyelvtudományi Társaságban. Kiss Gábor, a Tinta Könyvkiadó vezetője az ünnepeltet egy új fordításkötetével ajándékozta meg, ugyanis a kiadó erre az időpontra időzítette Thass-Thienemann Tivadar A nyelv interpretációja – A nyelv szimbolikus jelentése című kiadvány megjelenését. A köszöntés után beszélgetett Kiss Gábor az ünnepelt Simoncsics Péterrel.

Ön a nyelvészeti kutatásait a finnugor nyelvtudományon belül végzi. Ha létezik téma, ami szinte mindig összeveszíti a botcsinálta nyelvészkedőket, az a finnugor-magyar nyelvrokonság. Lehet igazságot tenni?

Pontosítanék: összehasonlító nyelvész vagyok, akinek kutatási területe a finnugor (uráli) nyelvek körére korlátozódik. Az összehasonlító módszert használó nyelvészetek közül a véletlennek köszönhetően a finnugor (uráli) nyelvészetet választottam életpályámul. Pontosan azért, mert másodéves egyetemistaként olyan szerencsés voltam, hogy a szegedi egyetemen hallgathattam Hajdú Péter (1923–2002) kollégiumát, Bevezetés az uráli nyelvészetbe címmel. Megtetszett tiszta, szépen megszerkesztett, átlátható tudománya, ami az akkori ideológiai hazugságok szövevényében az igazságosság és a megbízhatóság paradicsomi szigeteként vonzott. Ha más területről értek volna ilyen impulzusok a szegedi egyetemen, választhattam volna akár a germanisztikát, a szlavisztikát vagy a romanisztikát. A finnugor, tágabban uráli nyelvek rokonságát, éppúgy, ahogy más nyelvek (germán, szláv, latin stb. nyelvek, tágabban indoeurópai nyelvcsalád nyelvei) rokonságát vagy éppen rokontalanságát (amilyennek a baszk vagy a sumér bizonyult) az összehasonlító módszer segítségével sikerült megállapítani.

Az összehasonlító módszer a földrajzi felfedezések következtében összegyűlt geológiai, botanikai, zoológiai, antropológiai, ezen belül néprajzi, nem utolsó sorban nyelvi adatok rendszerezése közben és annak érdekében jött létre a Felvilágosodás századában, a 18. század második felében. Az összehasonlító módszer lényege röviden ez: a földrajzi alakulatok (hegy- és vízrajz), a növény- és állatvilág, az emberi közösségek, s velük együtt a nyelvek változnak az időben. Egykori azonosságukat nem a hasonlóságok, hanem a szabályos eltérések igazolják. Az összehasonlító nyelvészet tehát a természettudományok egy részével együtt a komparatisztika [»összehasonlítás-tudomány«] nagy tudományának része. E hatalmas rendszerező munka eredménye a rákövetkező évszázad, a 19. század folyamán vált láthatóvá, minket érintően az, hogy a lapp, a finn, az észt, a magyar és még kb. tíz kisebb-nagyobb Európában és annak határain túl, periférikusnak számító nyelv egymással közelebbi vagy távolabbi „rokonok”, ami végül arra a gondolatra vezetett, hogy e ma különböző nyelvek valamikor kölcsönösen érthetőek voltak. Minthogy nyelv nincs beszélők nélkül, azoknak a népeknek, népcsoportoknak, populációknak, amelyek a távoli múltban ezt a közös nyelvet beszélték, kellett, hogy legyen valamilyen földrajzilag körülhatárolható helye.

A „mi” nyelveink őse helyének valahol az Urál hegység közelében kellett lennie, amit igazolnak a botanika- és erdőtörténeti, zoológiatörténeti és klímatörténeti adatok is. Az összehasonlító módszer hatékonyságának azonban határai is vannak: az uráli nyelvközösség korát a tudomány 6 ezer évvel ezelőttre teszi. Persze az embereknek, az emberiségnek az azelőtti (tízezer évekkel mérhető) időben is volt nyelve (voltak nyelvei), de erről (ezekről) igazolható és megbízható adataink nincsenek, és nem is lehetnek.

Ha ez ilyen egyszerű és biztos, akkor a magyar nagyközönség miért nem fogadja el?

Hát éppen „ez a bökkenő”. A tudományos gondolkodás arról ismerszik meg, hogy ismeri korlátait, míg a gyermeki, a népi fantázia viszont nem. Az azonosságtudat, hogy ki vagyok, szorosan kapcsolódik a nyelvhez, akár gyermek, akár a nép fia, akár kiművelt emberfő kérdezi. A nyelv különösen a 19. század romantikus fölfogásában vált az egyén, illetve népek, nemzetek önazonosságának domináns jegyévé. Azelőtt ugyanis sok helyütt például a vallási-felekezeti vagy a törzsi hozzátartozás határozta meg inkább az azonosságtudatot.

A folklorisztikus lelkületű nagyközönség többre vágyik: mesére, amelynek hőse (a nép titkos alteregója) legyőzi az akadályokat, a gonosz boszorkányt, a hamis tanácsadókat, a hétfejű sárkányt, és végül elnyeri megérdemelt jutalmát, fele királyságot, a királylány kezét. Az I. világháború veszteseként Magyarország – a maga összehasonlító nyelvészet megalapozta hátterével, a „halszagú” finnugor rokonsággal – kétszeresen vesztesnek érezhette magát. Nemcsak a jelen volt elkeserítő, de a múltja sem volt mérhető például a római rokonsággal dicsekedő románokkal vagy a germán, szláv és latin népek (nyelvek) nyomasztóan nagy tömegével. Kompenzálásképp jelent meg dicső múltunk, mint hun legenda (ami mellesleg a germán Niebelungen-liedben maradt fenn), vagy mint a legelső kultúrnép nyelve, a sumér (amiről az összehasonlító módszer segítségével állapították meg a nyelvészek, hogy rokontalan: „szigetnyelv”).

Ezt a száraz tudományos tényt öltöztették dicső múlttá a fékezhetetlen fantáziájú (vagyis az összehasonlító módszer korlátozásait nem ismerő), a nagyközönség érzelmein játszó délibábos nyelvészkedők, ábrándos lelkületű fantaszták, amikor e társtalan kultúrnyelv örököséül a nagyhatalmi intrika áldozatát, az „elárvult” magyar népet és nyelvet kiáltották ki. Ez a „kollektív önimádat” – és negatív lenyomata, a „kollektív önsajnálat” – a Trianon-szindróma nyelvi vetülete.

A délibábos múlt választékában ott volt még a hun, a török, sőt az indoeurópai rokonság is. A második világháború utáni világrendben, s végül a rendszerváltozás után is magát vesztesnek érző magyar nagyközönséget a délibábos múlt mákonyával kárpótolta. Ez tehát a folytatólagos finnugor-ellenesség pályája. Érdekes módon Finnország és Észtország önazonosságát éppen az összehasonlító módszer föltárta finnugor (uráli) rokonság eszméje erősítette meg, s járult hozzá ezeknek az országoknak gazdasági, társadalmi és szellemi sikeréhez a két világháború közti időben, ami a mostani változások után is kitart. (…)

Térjünk rá a most megjelent kötet szerzőjére, Thass-Thienemann Tivadarra. A rendszerváltás után reprintben megjelent Thienemann Tivadar neve alatt egy Irodalomtörténeti alapfogalmak című könyv. Ugyanarról a személyről van szó?

Igen, a Thienemannhoz „csapott” Thass előnevét a II. világháború és utórengései képezte történelmi sorscsapás emlékére tartotta meg. Az 1944. március 19-i német megszállás után illegalitásba vonult Thienemann Tivadart a fölszabadítóként érkező szovjet hadsereg sem hagyta békén. Az NKVD egy budai villa pincéjében tartotta fogva, s amikor a felesége erről értesítette hivatali elöljáróját, a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészkari dékánját, Zsirai Miklós úgy vetette latba befolyását a polgármesteri hivatalnál, hogy kollégáját a „törzsökös magyar” Thass néven jelentette be, hogy a hivatal – elaltatva a német Thienemann név keltette gyanakvást – eljárhasson érdekében a szovjet hatóságoknál. Megmenekülésére emlékezve viselte attól kezdve a germanista professzor a Thass-Thienemann nevet.

Kérem, ismertesse röviden Thienemann életútját.

A két világháború közti időszakban a Monarchia nagyhatalmi státuszából az ország pária-létbe süllyedt Európában. Thienemann Tivadar (1890–1983) az önmagába zárkózó ország intellektuális elitjének azon ritka képviselői közül való volt, akiknek volt nemzetközi reputációja, s amivel jelentősen hozzá tudott járulni ahhoz, hogy a párialéttel járó elszigeteltség enyhüljön. Thienemann előbb a pécsi, majd a budapesti egyetem germanista professzora volt, aki elsősorban irodalmi, művelődéstörténeti tanulmányaival és pedagógiai sikereivel hívta föl magára a figyelmet és aratott elismerést. Fölényes tudása, vonzó személyisége, szellemessége és nagyvonalúsága tette őt mintaadóvá tanítványai szemében.

1948-cal kezdődő amerikai emigrációjában Boston környéki college-ok német professzoraként folytatta kenyérkereső pályáját, de magánemberként, úgyszólván passzióból a pszicholingvisztikába vetette bele magát. A pszicholingvisztika nem tartozott a nyelvészet központi áramába, a Noam Chomsky (1925) nevéhez fűződő generatív-transzformációs nyelvészet mellett elfogadott, de éppen csak megtűrt, mellékes diszciplína maradt. Magyarországon és az egész keleti blokkban a háború utáni keményvonalas évtizedekben tiltott, politikailag ellenséges, „imperialista” áltudománynak minősítették. Az a nyelvészeti fordulat, amit ma kognitív nyelvészetnek nevezünk, s aminek úttörője volt, az ő hosszú életének legvégén érkezett el. A könyv keltette intellektuális forradalmat, ami munkásságát igazolta, már nem érhette meg.

Hogyan figyelt fel erre az Amerikában 1968-ban megjelent kötetre? És miért gondolta, hogy ezt közel fél évszázaddal a megjelenés után érdemes lenne magyarul is közreadni?

Thienemann nevét, sőt ennek Thass-Thienemann változatát először a Széchényi Könyvtár kézirattárának vezetőjétől, Karsay Orsolyától hallottam. Az idős professzor egyik magyarországi látogatásán az OSzK-ra hagyta kéziratos hagyatékát, és személyesen neki adta át. Tőle értesültem arról is, hogy Amerikában Thienemann pszicholingvisztikával kezdett foglalkozni. Néhány évvel ezelőtt támadt az az ötletem, hogy jó lenne végre megismerni Thass-Thienemann pszicholingvisztikáját. Sikerült is beszereznem a kétkötetes munkát Amerikából. A mű a megjelenése óta eltelt évtizedek alatt sem vesztett érdekességéből, szellemi frissességéből. Úgy gondoltam, hogy éppen ideje volna megismertetni a magyar közönséggel, miután az azóta idehaza is befogadott kognitív nyelvészet előkészítette megértéséhez a talajt.

Thass-Thienemann Tivadar: A nyelv interpretációja. A nyelv szimbolikus jelentése.

Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2016

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top