Afonso Cruz: Virágok [Flores] – Typotex Könyvkiadó, 2017 – fordította Bense Mónika – 252 oldal, kartonált kötés – ISBN978-963-2799-39-1
Hatoljunk beljebb a sűrűbe. Hatoljunk beljebb a sűrűbe
– ismételgeti az emlékezetétől és identitásától megfosztott Ulme úr, akinek múltja megoldandó rejtély (és a saját problémák előli menekülés lehetősége) az életközepi válságba zuhant, pocakosodó újságíró számára.
…évek óta egyre rosszabbul érzem magam, a mindennapok megszokásai elhomályosítanak, meghatározhatatlanná tesznek minket, szétcsúszunk, kísértetek, gépek leszünk, és végül sóbálvánnyá dermedünk. A haláltudat ébreszt fel minket abból a halálból, amelyben élünk…
Ez a regény, a Virágok sokkal egyszerűbb képlet, mint a korábban megismert, zseniálisan összetett Kokoschka babája. Gyanítom, hogy ebből nem készül táncelőadás, és a kritikusok sem fognak önfeledten magukhoz nyúlni a gyönyörtől. De! Ez nem jelenti azt, hogy a Virágok egy kicsit is könnyebb, vagy könnyedebb regény volna, mint a korábban megismert remekmű. Talán csak egyszerűbb és letisztultabb: kevesebb a bravúr és több a szöveggel szembeni alázat.
Amikor győzött a forradalom, végre szabadon kezdtem énekelni mindazt, ami a lelkemben volt, ám elvesztettem valami fontosat, elvesztettem a kifinomultságomat. Boldog voltam, de ott álltam poézis nélkül, képtelen voltam rá, hogy egy dologból valami mást hozzak létre, hogy megteremjen az ég az ember összeszorult szívében, hogy a fájdalom ott legyen egy eltört csészében. Mégis ez volt életem legboldogabb pillanata. Végre teljes valójában énekelhettem meg az igazságot, mert ott állt előttem a szabadság. […] …aztán jöttek az évek, a reményből úgy születik meg az ártalom, ahogy a csibék kikelnek a tojásból, az idő mindennek véget vet, és lassan minden visszatér oda, ahol korábban volt. Rozsdamarás. Persze ez nem egészen így történik, nem vagyok bolond, de visszatértünk oda, ahonnan elindultunk. Nem hallgattattak el többé, hagyták, hadd énekeljek, de akkora volt körülöttem a zaj, hogy már senki nem hallotta a hangom
– meséli Margarida Flores, az énekesnő, Ulme úr egykori szerelme, aki (ekkor még) nem akar foglakozni Ulme úrral. Beszélni sem hajlandó róla. Csak magáról, a saját múltjáról mesél, és közben szinte észrevétlenül látleletet ad a világról, a diktatúráról, Portugália kevéssé feldolgozott, de számunkra nagyon is ismerős múltjáról. A történet narrátora, aki gyakran magával beszélget, a saját problémái, széthulló családja elől menekülve próbálja feltárni Ulme úr múltját, s bár nem mondhatjuk, hogy sikerrel jár, mégis – miközben halad a nyomozással – megváltozik benne és körülötte minden. Önző, önsajnáló, családi életre alkalmatlan és szeretni képtelen alakból empatikus és érzékeny emberré válik. Olyanná, aki képes odafigyelni másokra.
- A világ legjobb könyvét szeretném megírni! – interjú Afonso Cruz portugál íróval
- Toulouse-Lautrec elég sok orrlyukba láthatott bele – Gergye Krisztián-interjú
- Amikor a múzsák még képesek voltak a csókra
Mások visszaemlékezéseiből, saját emlékek híján össze lehet-e állítani egy ember élettörténetét? Megragadható-e a múlt az egymásnak ellentmondó, töredékes emlékek alapján, ha/amikor sejtelmünk sem lehet a személyes motivációról, a vizsgált személy érzéseiről, gondolatairól, szándékairól? Súlyos kérdések ezek, s a Virágokból kirajzolódó válasz majdnem kegyetlen…
Az egymást után sorjázó történettöredékek, melyek között akad vérbő, kegyetlen, gonosz, abszurd és megmosolyogtató is, egyetlen irányba mutatnak, s hiába titkolódzás és a tiltakozás, elvezetnek Ulme úr titkaiig, hogy aztán megtudhassuk, hogy a titok feltárása, a gólem felállítása sem tesz teljessé semmit. Erre talán csak a szeretet képes – de, még az egyszerűsítő törekvések mellett is nehéz egy ennyire banális mondatot komolyan venni Alfonso Cruz regénye kapcsán. Akkor már inkább merüljünk alá a szövegben, és morzsolgassuk a sokféle formában elénk kerülő virágok szirmait.
A növények nemi szervét adjuk ajándékba, ez ironikusan szép, vagyis a saját fajunk meztelensége mellett a növényekét is gyönyörűnek találjuk. Ahogy egy növény megmutatja a nemi szervét, az esztétikai értelemben éppolyan felkavaró, mint egy meztelen görög isten a belvárosban, az Augusta utcában, vagy azok a bársonyosan puha mellű nők apád újságjaiban, akik széttárják a lábukat, mintha épp láthatatlan fiat szülnének. Hatoljunk beljebb a sűrűbe, hatoljunk beljebb a sűrűbe.
Hatoljunk beljebb!
