Hatala Csenge: Requiem / Nyomozási napló – Athenaeum Kiadó, 2017 – 160 oldal, puha kötés – ISBN 978-963-293-676-5
Hatala Csenge 1990-ben született Balassagyarmaton, így talán nem is csodálkozhatunk azon, hogy első, Hírzárlat című könyvében az 1973-as balassagyarmati túszdráma hátterét tárta fel. Minden közösségben, de főleg a kisvárosokban adódik olyan kibeszéletlen történet, mely éppen a közös hallgatás miatt meghatározója az adott közösségnek. Ezek a sztorik akkor hallatlanul izgalmasak, ha van, aki még megszólaltatható, és attól hallatlanul izgalmasak, hogy rákövesedett hallgatást – érzékenységgel, érdeklődéssel és odafigyeléssel – le lehet bontani.
- Meghalt egy fiú a koncerten, a vonatkozó iratok eltűntek
- Így jár minden politikus bűnöző!
- Mit tanulhatunk Magyarországról egy kerekesszékes szír lánytól, aki be sem jutott az országunkba?
- Kötelező olvasmány Kocsis Máté polgármesternek!
A Requiem című kötet is egy olyan történetnek jár utána, amiről mindenki tud… amiről mindenki tud SEMMIT. Pedig kézenfekvő a kérdés, hogy ki lehetett az a srác, akinek a Karthago zenekar emléket állított.
Hatala Csenge nem csak annak járt utána, hogy ki volt Dezső, aki 1981-ben a székesfehérvári koncerten halt meg, de azt is érzékelhetővé meg- és átélhetővé teszi a mai olvasók számára, hogy milyen világban történt mindez. Milyen volt a szocialista Magyarország, a maga kiskapuival, megalkuvásaival, hatalom iránti lojalitásával és kisebb lázadásaival. Milyen volt az a világ, mely a maga stabilitásában megváltoztathatatlannak, kilátástalannak – legfeljebb kicsit formálhatónak – látszott?
A könyvben megszólal Dezső nővére, és szóhoz jutnak az akkori haverok és osztálytársak is. Kibontakozik a lakótelep, a magukra hagyott gyerekekkel és fiatalokkal, akik korlátozott területükön szinte korlátlan szabadságban – de a mainál sokkal nagyobb biztonságban – életek, ittak, szipuztak, zenét hallgattak. Mi mást csináltak volna?!
Sokan Technokol Rapid ragasztót használtak: nejlonzacskóba nyomták, rátették a szájukra, hármat-ötöt inhaláltak belőle, aztán kezdődött a zsibbadás és jöhettek a képzetek – számolt be később a korszak kábítószeres szokásairól Attila. – Nálunk, Várpalotán viszont volt egy másfajta ragasztó is, a nyugatnémet SC 2000, amivel eredetileg gumiszalagokat ragasztottak. Hivatalosan nem hozták forgalomba, de a bányából lehetett szerezni…
A másik oldalon a zenekar visszaemlékezéseiből kibontakozik az akkori magyar kultúrpolitika képmutató álszentsége. A problémák kezelésének legfőbb módozata a problémák tagadása volt. Magyarországon nem volt drogkérdés, mert a hatalom elutasította, hogy a szocialista ember a szocialista társadalomban ilyesmivel élne.
…persze egy népszerű rockbanda mindenképpen a hatalom figyelmének középpontjában állt. A hivatalos állami álláspont az volt, hogy a szocialista ifjúság, arccal a boldog jövő felé fordulva, a termelőmunkára való felkészüléssel tölti életét, a nyugati rockzene pedig nem igazán felelt meg ezeknek a kívánalmaknak. Azért volt a koncerten sok rendőr, hogy résen legyenek, de nem feltétlenül a testi épségünkre koncentráltak… (Takáts Tamás)
A Karthago zenekar és a Várpalotáról érkezett Dezső története egy székesfehérvári koncerten ért össze. Azon a koncerten, amelynek a végre a fiú meghalt. Hatala Csenge számára az a központi kérdés, hogy miért halt meg a fiú. Ettől lesz a könyvből nyomozási napló, mely összességében – szükségszerűen – többet árul el a „működő szocializmus” működési módjáról, mint Dezső haláláról… és arról, hogy miként hatott ez a tragikus történet a várpalotai fiatalokra, meg persze a Karthago zenekarra.
Az ilyesfajta nyomozásoknak talán nem is a kutakodás sikere adja az értelmét, hanem a nyomozó által megtett út, melynek hozadéka – a szerző és a közönség számára is – sokkal több, mint a sláger mögött rejtőző halott fiú kilétének kiderítése. A Requiem korrajz és kórkép egy olyan korszakról, mely más volt, mint amiben ma élünk.
