Mit tanulhatunk Magyarországról egy kerekesszékes szír lánytól, aki be sem jutott az országunkba?

nujeen mustafa athenaeum

Nujeen Mustafa és Christina Lamb: Nujeen / Hogyan menekültem el a háború sújtotta Szíriából kerekesszékkel – Athenaeum kiadó, 2017 – fordította Gellért Marcell – 320 oldal, puha kötés – ISBN 978-963-293-651-2

Az irgalmas szamaritánus története (Lukács 10,25-37) azon Jézusi példabeszédek közé tartozik, amely egészen konkrét „életvezetési tanácsot” tartalmaz, és egyáltalán nem könnyű megfeledkezni róla, vagy félremagyarázni:

Szeresd [Uradat, Istenedet, teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből,] felebarátodat [pedig], mint saját magadat.” – mondta Jézus, és mert az őt faggató (provokáló?) törvénytudó visszakérdezett: – „Kit tekintsek felebarátomnak?” – ezért ő, akit állítólag minden keresztény ember mértéknek tekint, elmondta a mindenki által ismert történetet…

Tudtad, hogy a világon ma minden 113 emberből egy menekült, vagy olyasvalaki, akinek valamiért el kellett hagynia az otthonát? Többségük a háborúk elől menekül, amelyek lerombolják országukat.

Ha semmi más nem maradt volna fenn az Újszövetség szövegei közül, csak az irgalmas szamaritánus története, az is elég lenne ahhoz, hogy háborgó lelkiismerettel tekintsünk a Magyarország déli határán emelt vasfüggönyre, ami állítólag arra hivatott, hogy megvédje a „keresztény Európát” az idegen vallású és kultúrájú emberektől, a „migránsoktól”, azoktól (is!), akik a háború elől menekülnek.

Ki kellene mondani végre, hogy minden olyan kívül rekesztett menedékkérő, aki tényleg az életéért futva jutott el a magyar vasfüggöny tövébe, joggal vádolja a magát kereszténynek hirdető kormányt, jogosan vádolja az ilyen „uralmat” elfogadó országot, és joggal néz le téged és engem is. Hiszen mi, mind pont úgy vagyunk egy-kalap-alá-vehető magyarok, ahogyan ők egy-kalap-alá-vehető migránsok. Az, ami ebben az országban az elmúlt években történt, gyalázat, és nem a hétköznapi – megoldatlan – kérdések miatt, hanem mert a hatalmat birtoklók a kegyetlenséget és az irgalomhiányt tették keresztény címkéjű követendő mércévé híveik számára. A magyar emberek kormányt éltető tömegei – aki szerintem Stockholm-szindrómában szenvednek – elhitték, hogy a cél szentesíti az eszközt. Sőt azt is elhitték, hogy a „magyar” és a „keresztény” olyan kategóriák, melyek felette állnak annak, hogy „európai” és „ember”. Mondjuk ki végre, a rendszer, amiben élünk, nem nemzeti, nem keresztény, nem konzervatív, hanem büdös. És a mi hallgatólagos, vagy hangosan tiltakozó asszisztálásunkkal olyan bűnöket követ el, amelyek letörléséhez évtizedekre lesz szükség.

Az utcánkban velünk együtt összesen öt kurd család élt egy olyan városban, amelyet főként arabok, pontosabban beduinok laktak, akik lenéztek bennünket, és csak úgy emlegették a negyedet, ahol éltünk, hogy »idegenek dombja«. Az ő nyelvüket kellett beszélnünk az iskolában, az utcán és az üzletekben; saját kurd nyelvünket, a kurmandzsit csak otthon használhattuk

– meséli a könyv főhőse Nujeen. S ne mondja nekem senki, hogy abban az országban, ahol a magukat nemzetinek nevező emberek még mindig Trianon-sebeit vakargatják, nem tudnak azonosulni ezzel a helyzettel. (Amikor a kurdokról beszélünk, akkor egy nagyjából negyvenmilliós népről szólunk, akiknek „nem jutott” saját ország.) Ráadásul az 1999-ben született Nujeen úgy kényszerült kerekesszékével útra kelni, hogy korábban testi fogyatékossága miatt ki sem mozdulhatott otthonról.

Ez a lány, aki testi állapota miatt sokszor került szinte lehetetlen helyzetbe, a tengeren az a veszély fenyegette, hogy kidobják kerekesszékét, segíteni tudott menekülttársainak, mert szemben velük ő beszélt angolul… Ez a lány eljutott Németországba, ahol emberhez méltó körülmények között élhet, tanulhat.

 

Ez a könyv kicsit rövidebb lenne, ha Magyarországon íródott/íródhatott volna…

Kedves turulba szorult magyar testvéreim, nevezhettek engem idegenszívűnek, sorosbérencnek, ferencbérencnek, vagy becsmérelhettek, ahogy kedvetek tartja. Én szégyellem magam. Helyettetek is.

Úgy éreztem magam, mintha bekerültünk volna egy olyan számítógépes játékba, ahol bármerre mész, akadályokba ütközöl, és mindig kénytelen vagy új utakat keresni.

Ti ettől a lánytól, és a hozzá hasonló elesettektől tagadjátok meg a segítséget? Ti ettől a lánytól féltitek a homogén, európai és keresztény kultúrátokat? Ti erről a lányról hiszitek azt, hogy terrorista?

Ti ettől a lánytól rettegtek?

Ez a könyv egy izgalmas utazás története. És ez a könyv egyben vádirat is – ellened, aki úgy csinálsz, mintha nem ismernéd az irgalmas szamaritánus történetét, és ellenem is, aki hagyom, hogy ez így legyen.



1 hozzászólás

Írd le a véleményed!

Új hozzászólás