Írta: Kovács Dalma
Sovány vigasz, de a törökök a nem-Nobel-díjasokból sem olvassák túl magukat. A Török Statisztikai Hivatal 2017-es adatai szerint egy átlag török naponta egy percet tölt olvasással. Így azért nehéz befejezni egy könyvet, nemde? Valóban az, mert papírforma szerint 10 évente egy könyvet végez ki a török. A középértéket minden bizonnyal a rendszeresen olvasók emelik, az a minden ezredik fehér holló.
Na de miért 0,1% a könyvmolyok aránya Törökországban?
Ez a nem-olvasás nem ma kezdődött, hiába is magyarázza a Pedagógusok Független Szakszervezete azzal a jelenséget, hogy általános iskolától egyetemig „nem kezelik stratégiai kérdésként az olvasást”.
Európában 1493-ban beindul a könyvnyomtatás, ami fenekestül felforgatja kontinensünket. Az Oszmán Birodalomban 200 évvel később a magyar származású Ibrahim Müteferrika alapít nyomdát. Míg Európa társadalmi, kulturális és politikai értelemben is dobott egy hátast a nyomdától, a világbirodalmat nem érinti meg túlzottan a dolog. Hiányzik az Európában 13. század óta alakulgató társadalmi réteg, a polgárság, ami olyan ügyesen csurrant-cseppent (legyen az jog, pénz, tudás) a többieknek, hogy közben a java neki maradjon. Mivel nincs, aki összefogja a szálakat, pang a nyugati módi nyomdászat.
Az Oszmán Birodalomban senki sem hinti el az egyénileg megnyilvánulni akarás magvát, ahogy a híres török történész İlber Ortaylı mondotta volt:
Nálunk nem alakult ki az ’egyedüllét kultúrája’. Mi együtt olvasunk, együtt vitázunk. Mivel sohasem voltunk egyedül, az olvasás szokása sem fejlődött ki, tehát nem éreztük szükségét a nyomdának.
Európában az első újság a 17. században jelenik meg, az Oszmán Birodalomban 1860-ban. A gondolatközlésre és műveltség terjesztésére csak a társadalom krémje tart igényt, az alsóbb rétegek nem tartoznak az írott szó bűvkörébe. A 19. században a birodalom népességének nem több, mint 5%-a tud törökül írni és olvasni.
Ma, mikor a világ agya ugyanarra a kapitalista rugóra jár, bárhonnan is indultak a népek, egy kaptafára sikeresek vagy sikertelenek. Le kell szögezni, hogy Törökország hiába torkollott a jelenkor rendszerébe, egykor élesen máshogy fejlődött és máshová tartott: Kelet és Nyugat egyéni karcolatával járta a maga háborúkkal tűzdelt, fordulatos útját. Olykor nyugati logikával vehemens keleti, máskor keleti fűszerezéssel modern nyugati.
Ezek után már nem ítéljük el az átlag törököket azért, mert nappalijukban manapság sem kap helyet a könyvespolc. Ami nekünk apáinktól örökölt tudás, kultúra, szépség, az nekik felesleges bútordarab, ami nem illik bele a képbe. Egyetemista barátaim szülei, gyermekeik távollétében jóhiszeműen hajigálják ki a kartondobozokba száműzött könyveket, mert „nincs elég hely”.
- Orhan Pamuk évekig nem talált kiadót első regényének
- A magyarok is itták Orhan Pamuk törökjeinek furcsa italát!
- Pamuk: A nemiség olyan csoda, amely csak a várakozás révén valósul meg
Cevdet Bey és fiai, A csendes ház – Amikor még nem volt megosztó jelenség Orhan Pamuk
Most már világos, hogy aki nem olvas, az miért nem teszi; de aki olvas, az mégis hogyhogy nem Orhan Pamukot veszi a kezébe?
Orhan Pamuk jelenleg a posztmodern irányzat élharcosa. Törökországban 46 éve született az első modern regény, Európában 120 éve. Ennek a minden ezredik, rendszeresen olvasó töröknek nem volt annyi ideje akklimatizálódni, mint a nyugati olvasóknak. A ’90-es években Toktamış Ateş társadalmi témákat felölelő írásaival lett bestseller író. „A fiatalságot a szépirodalomnál sokkal inkább a társadalmi kérdéseket boncolgató könyvek érdeklik”. – mondja Ateş. És milyen logikus is ez az állandóan nyugtalan török földön! Bombák, erőszak, sok nemzetiség, harc a túlélésért. Kelet és Nyugat politikai és kulturális ütközőzónájaként, Törökország elsők között van kitéve a nagyhatalmak hazárdjátékainak. Az itt élők idő előtt szembesülnek a halállal, az embertelen, nyers érdekekkel. Törökországban résen kell lenni, ügyesen lavírozni. Nincs idő elvont dolgokon merengeni. Csak az élvezetért olvasni egészen tegnapig „luxus” számba ment. Nyisd ki a szemed, mert mindig történik valami! Ha a felhők felett lebegsz és nem a földön jársz, véged van!
Ezzel a tősgyökeres isztambuli Orhan Pamuk is tisztában van és a kezdetekben teljes mértékben alkalmazkodik olvasóközönségéhez. Marad a biztonságos szociális identitás talaján, 1905-től egészen a ’70-es évekig vesézi ki társadalma szerkezetét első regényében, a Cevdet Bey és fiaiban. Itt még „minden a lehető legnagyobb rendben van”, Orhan Pamuk realista író, hagyományos regénnyel. Beleszületett burzsoá világa tapasztalataiból és történelem szeretetéből születik meg A Buddenbrook-ház török változata.
Elmúlt az oszmán korszak, bejáratódott már a köztársaság intézménye is. A törökök egyre többet maradnak egyedül, az évek folyamán olvasóvá válnak. De látszólagos csak ez az „egyedüllét”. Igen, még így is együtt vannak, a könyvoldalakon nem magukkal töltenek időt, hanem egymással találkoznak. Normáikról, értékeikről, szerepeikről, identitásuk közös halmazáról olvasnak.
Pamuk második regénye, A csendes ház eredeti és újszerű alkotás, mégsem idegen a török olvasóknak. Pamuk jó író módjára vezeti közönségét, úgy gondolkodtat el, hogy közben nem veszít a szöveg gördülékenységéből. Az író első két regényét minden nehézség nélkül magukévá tudják tenni a törökök. A Cevdet Bey és fiai valamint A csendes ház országon belül nívós irodalmi díjakat zsebel be.
A fehér vár – A posztmodern irodalmi szüzesség elvesztése és a színes szita
A török irodalomkritikusok egy része szerint Pamuk A fehér vár kivételével Hó című könyvéig sikeres író. Mi történik A fehér várban? Pamuk elmondása alapján „rögtön észrevette, hogy a történet nem tükrözi a valóságot. Másrészről általánosságban véve történelmi ismereteink köszönnek vissza a lapokról.”
Most akkor mi van? Alapanyaggá süllyedt a történelem. Pamuk elengedte olvasói kezét és belelökte őket egy furcsa katyvaszba, ami sokak szerint örvendetesen modern, mások viszont nem értékelik sokra színes szitáját, amin átszűrte az eseményeket. Az egyértelmű, hogy A fehér vár posztmodern alkotás, de arról már megoszlanak a vélemények, hogy mit művel Pamuk: intertextualitással teszi eddig sosemvolt újszerűvé a török irodalmat vagy pofátlanul lekoppintja a köztisztviselő-író Fuad Carim könyvének egy fejezetét?
A fehér várral nemcsak Pamuk vesztette el posztmodern irodalmi szüzességét, hanem a török olvasó is. Yıldız Ecevit irodalomkritikus szerint a török irodalom történetében először osztja meg író olvasójával alkotása történetét. Pamuk olyan szinten beavatja könyve anatómiájába olvasóját, hogy A fehér várhoz megjelenése után egy évvel külön jegyzéket csatol, amiben részletekbe menően kifejti mely könyvek, módszerek, életrajzi élmények ihlették meg alkotás közben. (Többek között Hegel, E.T.A. Hoffman, Edgar Allen Poe és számos török író is a múzsák között.) Pamuk kommunikálna, csak az olvasó nem mindig tud mit felelni, mert magára hagyták, összezavarták, eddig biztonságos oldalait kietlenül intertextualizálták. A fehér vártól kezdődően már nem sétagalopp Pamukot olvasni.
Fekete könyv, Új élet – Annyira furcsa, hogy az már rendkívüli
A fehér várban magára hagyott olvasót a Fekete könyvben sem menti meg Pamuk. Hagyja, hadd veszítse el önmagát, úgy, ahogy ő maga is teszi. Most akkor ki vagyok én? Mindenki a másik bőrébe bújt, Galipból Celal lett, Oszmánból Nahit. Hol van már a szociális identitás, a társadalom kínálta biztonságos szerep elemezgetése… Író, olvasó, Galip, Oszmán próbálja csak egyedül kitalálni, ki is ő valójában és közben legyen mersze elveszíteni önmagát! Szöveg és élet szorosan összefonódva teremtenek egy új világot. Pamuk keresi az értelmet ebben az összevisszaságban és elvárja, hogy olvasója is ugyanezt tegye vele és karaktereivel együtt.
Nem egy könnyen kódolható világban vagyunk magunkra hagyva. Az iszlám miszticizmus összefonódott az intertextualitással; Mevlana posztmodernül része a „valóságnak”, Pamuk olykor elejtve egy-egy megjegyzést személyesen üti fel fejét a sorok között. Metafikció ez már a javából, gőzünk sincs, hogy mi van; de ha engedjük magunkat sodortatni az árral, legalább abban biztosak lehetünk, hogy messze van a part.
A török kritikusok egy része páratlannak találta a Fekete könyv modernségét, Yıldız Ecevit szerint Pamuk történelmet írt azzal, hogy az iszlámot nem ideológiaként építette bele művébe, hanem a puszta fikció egy kulturális pótkerekeként.
Eredeti fogalmazásmód vagy hanyag nyelvezet?
Mások viszont nem értékelték nagyra Pamuk posztmodern fordulatát. Tahsin Yücel, író-műfordító élesen kritizálta a Fekete könyvet. Yücel szerint az itt a nagy kérdés, hogy „Lehet-e író olyasvalaki, aki nem tudja helyesen használni a nyelvet?” Pamuk „nem megszokottnak titulált nyelvezete” valójában helyesírási és értelmezési hibáktól zsongó, hanyag mondatok csődülete. A török professzor szerint Pamuk még a leggyakrabban használt szavakat is összekeveri, szűk a szókincse és annyira borzalmasan ír, mintha nem is török lenne az anyanyelve. Pamuknak elégtelen a török tudása és ezt nem győzi Yücel a tömérdek példával alátámasztani.
Nem ő az egyetlen, aki bírálja Pamuk nyelvhasználatát. A fehér vártól kezdődően folyamatosan napirenden van a kérdés. Metin Akpınar, török színész egy televíziós programban arról beszélt, hogy hiába próbálkozott Pamuk több könyvével is, a nehézkes nyelvezet miatt egyet sem bírt végigolvasni. İlber Ortaylı történész szerint olyasvalakinek, aki beleírja egy könyvébe, hogy „Az imám a második namaz órájában kiment a dzsámi balkonjára és ezánt olvasott.”, fogalma sincs saját nemzetének szokásairól, kultúrájáról.
Törökországban élő minden ember tisztában van vele, hogy a namaznak nem órája van, hanem ideje, a dzsáminak pedig nem balkonja, hanem erkélye. Szerintem Pamuk se törökül, se angolul nem tud.
Tahsin Yücel nem áll meg a nyelvezet elmarasztalásánál. A szupermodernnek titulált Fekete könyv elcsépelt és régimódi. Díszes, agyonnyújtott hasonlatai a század eleji regényeket idézik és minden, ami látszólag újdonság, valójában lerágott csont. Hiába próbál Pamuk titokzatos és mély lenni, kong az egész az ürességtől.
Ha berág Pamuk…
Tahsin Yücel kritikája után kő kövön nem maradt. „Az isten szerelmére Orhan Pamuk mijére legyek féltékeny? Előtte még rengeteg irigylésre méltó író van a sorban.” Így reagált az irodalmár a Pamuk-rajongók féltékenységi vádjára. A rajongók még csak hagyján, Orhan Pamuk orrolt csak meg igazán. Hogyan szabadultam meg néhány könyvemtől? című írásában bár nem nevezi meg Tahsin Yücelt, gondoskodik róla, hogy mindenki tudja, róla van szó. „Könyvespolcom török irodalom polcain lévő, 50 és 70 év közötti, születéstől fogva szerencsétlen, félig sikeres, félig bamba, középszerű, férfi és kopasz írók könyveit gyorsan szelektálom.” Ez azért övön aluli ütés volt. Tahsin Yücel kopasz.
Nevem Piros – A törökökről ír Pamuk, csak nem nekik
A Nobel-díj előtt szusszant egyet Orhan Pamuk és megint olyat írt, amiben nagyjából mindenki talált szerethetőt. Nevem Piros a 16. századi Isztambul világába vezet minket. Pamuk igazán elemében van, végre valóban ki tudott bújni a bőréből. 1996-ban úgy nyilatkozott, hogy „Nem akarok a Nişantaşıból jövő Orhan lenni.” Az író itt már tényleg nem az isztambuli gazdagnegyedből származó ficsúr, ebben a könyvben csak közvetett módon van jelen, a lapokról felszívódott. Pamuk 23 éves koráig festő akart lenni. 1974-ben otthagyta a műszaki egyetemet, majd Nişantaşı területét elhagyva kilépett komfortzónájából, és csatlakozott egy hagyományos, vallásos kalligráfia csoporthoz. Bár nem festő lett, öntudatra ébredésének fontos állomása a kalligráfia.
A Nevem Piros az oszmán kultúra és művészet világába kalauzol bennünket. Pamuk ismét belemerült a történelembe, de ezúttal letette színes szitáját. Az író alapos és hiteles: a bravúros helyleírásoknak köszönhetően tényleg elhisszük, hogy az oszmán középkorban vagyunk. A miniatúrafestészetről, a kalligráfiáról és a hímzésről folytatott magas szintű eszmecserék a választékos szépirodalomba emelik a művet. Még a posztmodern irányzattal szemben tartózkodó irodalmárok is dicsérték a regényt, mert hiába a modern narratív technika és az Umberto Eco-i ihletettség, legalább ugyanolyan mértékben tartalmaz hagyományos jegyeket is a mű. Mindenki ura a helyzetnek, sorjában haladunk előre, van történelem, hagyomány, túlfűtött erotika és izgalmas detektívszál. Mi kell még?
Saját múltjukról olvashatnak a törökök, csak valahogy úgy érzik, nem nekik szólnak a sorok. A Törökországban szocializálódott olvasó számára egyértelmű kulturális és vallási jelenségeket részletez az író. Többek között elmagyarázza a törököknek, hogy az iszlámban több felekezet létezik és bizony számos különbség van közöttük.
Vagy nem is a törököknek magyarázza? Pamuk a Nevem Pirossal lett igazán nemzetközi író. Közönsége minősége és mennyisége is emelkedett. Ha túl tudja tenni magát a török olvasó azon, hogy ezúttal „átnéztek rajta”, igazán szeretheti a könyvet. Az érzékenyebb lelkivilágú törökök viszont óhatatlanul is Orhan Pamuk hangját vélik kihallani a betűkből: „Nézzétek, kedves nyugati olvasók, milyen érdekes világ is volt az oszmán középkor! Értem én, hogy nem vagytok képben, de ne féljetek, mindent elmagyarázok! Ugye milyen izgalmas ez az oszmán kultúra?”
A Nobel-díj előtt lehullott az első Hó
„Én nem az az író vagyok, aki közvetlenül belemártaná magát a politikába és soha nem is voltam az… Én elefántcsonttoronyban élő író vagyok.” – állította magáról egykoron Orhan Pamuk.
Majd 2002-ben kidugta fejét a toronyból: megszületett Pamuk „első és utolsó politikai regénye”, a Hó. A ’90-es években járunk, helyszín Törökország keleti csücske, Kars. A konzervatív vallásos és a modern réteg mélységes ellentéte puccsban tör ki. A regény főhőse, Ka, Frankfurtban folyton maszturbált és a meg nem írt versein merengett, Karsban pedig Allahot keresi és szado-mazo szexel barátnőjével, Ipekkel egy hotelszobában. Ellentétes pólusok hálójában feszül egyén és társadalom, azt se tudjuk, hová kapjuk fejünket: nacionalisták, kemalisták, iszlamisták, kurdok, iszlamista kurdok, szocialisták… mindenki, aki tudja, hogy kicsoda és egy valaki, akinek fogalma sincs róla: Ka. Ennyi féle-fajta identitás között csak akad szegénynek legalább egy! Fel is próbálja valamennyit, de egyik sem jó rá.
Azt akartam, hogy a politikai iszlamisták vagy a kemalisták saját logikájukkal kiáltsák világgá nézeteiket, anélkül, hogy az én hangom belefolyna az övékbe… A könyvemben nincs semmilyen szlogen. A egyetlen szlogen: megérteni az embereket. Ha az embereket megértjük, Törökországot is megértettük
– nyilatkozta Orhan Pamuk a Hóról.
Tehát ezt akarta Orhan Pamuk. De mit gondolnak erről a nyugati és a török irodalmárok? Sikerült-e Pamuknak megértenie saját nemzetét és valósághűen ábrázolnia hazáját?
„Ő se nem ideológus, se nem politikus, de még csak nem is újságíró. Orhan Pamuk nagy író.”
New York Times„Orhan Pamuk nem író. De annak ellenére, hogy képtelen épkézláb mondatokat alkotni, regényeket ír. Romboló hatással van az irodalmunkra”
Cengiz Gündoğdu, török irodalomkritikus, író
A New York Times Book Review 2004 legjobb 10 könyve közé választotta be Pamuk regényét, 2005-ben Franciaországban tarolt a Hó: elnyerte a külföldi műveknek járó Le Prix Medicis Etranger-díjat. A világhírű kanadai író, Margaret Atwood, alapműként emlegeti Pamuk könyvét.
Ami Törökországot illeti – a posztmodern irodalmi szüzesség elvesztése után –, még egy Pamuk-sokk hatása alá került: életében először úgy kínáltak neki egy könyvet, mint egy mosógépet. A piacra dobás előtt, figyelemfelkeltő írások jelentek meg az újsághasábokon. Később a Hó ráhullott az összes médiaorgánumra: rádió, tv, újság és mozi egyszerre buzdított a könyv megvásárlására. Ezenkívül Isztambul 450 pontján volt lehetősége a potenciális olvasónak a Hó óriásplakátjába ütközni. Az İletişim Kiadó minden hírverése ellenére a könyv nem aratott osztatlan olvasói sikert, így a kiadó kénytelen volt csökkenteni a példányszámot.
A nyugati irodalomkritikusok elragadtatásukat, a törökök pedig felháborodásukat nem győzik szavakba önteni.
Cengiz Gündoğdu szerint „Pamuknak semmi köze az emberekhez. Szó sincs az ember megértéséről… A Hóban az ember csak forma szerint létezik, tartalma nincs.” Ez a papírmasé figurákból álló groteszk hely nem lehet az igazi Törökország, mert az író személyes véleményétől, általánosításaitól duzzadnak a sorok, mint például a marxisták előbb vagy utóbb kétes ügyletekbe keverednek, a jakobinusok puccsot csinálnak, az iszlámisták egy eszményért embert ölnek. Pamuk azért veszélyes, mert egy pontot kiragadva úgy csinál, mintha ezzel magát az életet mutatná be. Igen, létezik munkanélküli, iskolázatlan, naphosszat kávézóban tespedő kurd, de török is. A munkanélküliség csak a Hó Karsában ismer etnikumot, a valódiban nem.
Hasonlóan Gündoğduhoz, Halûk Harun Duman irodalom professzor is a karakterek kidolgozatlanságát hangsúlyozza. Ka és Ipek külseje és benseje is a levegőben lóg, Lacivertről sok mindent megtudunk, csak a lényeget nem. Egyetemi éveiben kővel dobálta az amerikai tengerészeket, megházasodott, elvált, elektronikai mérnökként diplomázott. Mindeközben fellázadt csöndes, szerény apja ellen, és vallástalan baloldalivá vált. ’79-ben az iráni forradalom hatására újból muszlim lett, a ’80-as puccs elől Németországba menekült, a csecsenek oldalán az oroszok ellen háborúzott, Boszniában feleségül vette Marzukát, elvált stb… Ja, és egyébként jelenlegi célja az iszlamista török állam megszervezése, aminek érdekében titkokban toborozza a karsiakat.
Az iszlamista fiatalok áhított eszményképének, Lacivertnek – annak ellenére, hogy Pamuk szerint egy városban csak két hetet tölt –, van ideje Ipekkel és húgával is szerelmi viszonyba bonyolódni, egy harmadik nővel megházasodni majd gyermeket nemzeni. Lacivert mértéktelenül elnagyolt személyiség, rengeteg igével és kevés melléknévvel. Azt megtudjuk, hogy az iszlamista vezér fiatalon vallástalan baloldali volt, de hogy miért lázadt fel csöndes apja ellen, aztán hogyan tért vissza ismét az iszlám kebelébe, örökké a homályba vész. Annál, amit csinál az ember, fontosabb, hogy miért teszi. Nem ismerjük meg a misztikus Lacivertet, de egy pillanatra elhisszük, hogy mindent tudunk róla.
Túl az irodalmon – Kamikaze-repülés az elefántcsonttoronyból
Orhan Pamuk, 2005-ben a Das Magazin című svájci hetilapnak adott interjújában levetette magát elefántcsonttornya ablakából. Azt nyilatkozta, hogy török földön 30.000 kurd és egymillió örmény lett meggyilkolva. Ezzel a mondattal az író nagy lendülettel átlépte az irodalom határvonalát és bizonytalan politikai vizekre evezett. Hogy mi várt ott rá?
Törökországban olyan a politika, mint egy mély, fekete mocsár. Mindegy, hogy honnan jön az illető – elefántcsonttoronyból vagy máshonnan –, ha egyszer akár a kisujját is belemártja, nincs visszaút. Az fenekestül elnyeli ott és azonnal. Pamuk konkrétan belebukfencezett a trutymóba. Lemosni róla az iszapdarabkákat szinte lehetetlen. Ezért van az, hogy mikor megkérdezem a törököket, mit gondolnak Orhan Pamukról, nagy ritkán jut bárkinek is eszébe irodalmi egyénisége:
„Mit gondolsz Orhan Pamukról?”
„Orhan Pamuk? Az az, aki azt mondta, hogy ennyi-meg-annyi örményt gyilkoltunk meg, nem?”
…és tüzes hévvel kezdik el nekem magyarázni Pamuk neoliberális nézeteit Törökország politikai rengetegében.
Azt tudni kell Törökországról, hogy itt a tejnek is politikai hovatartozása van. És ha még a tej-kérdésnél a törökök nem is veszik figyelembe, hogy szegény jobb vagy baloldali, a könyvválasztásnál elsődleges szempontok között van az író politikai nézete. „Ha szögegyenest ellentmond világképemnek, nem veszem meg a könyvét. Kit érdekel az irodalmi teljesítménye! Azt mondd, hogy nacionalista, konzervatív, kommunista, kemalista vagy micsoda?”
Nobel-díj – Minél feljebb Nyugaton, annál lejjebb otthon
Orhan Pamuk 2006-ban learatta Nyugat legelőkelőbb irodalmi babérját, bezsebelte a Nobel-díjat. A Svéd Királyi Akadémia indoklása szerint Pamuk „szülővárosa melankolikus lelke után kutatva új szimbólumokat alkotott meg a kultúrák ütközésének és egymásba fonódásainak leírására”.
A törökök szerint nincs itt szó semmiféle melankolikus lélekről, szimbólumokról meg kultúrák ütközéséről: Pamuk azért tarolt, mert úgy táncol, ahogy a Nyugat fütyül. Erol Manisalı, „Pamuk bebiztosította a Nobelt” című írása tíz hónappal a díj elnyerése előtt jelent meg. Miután beteljesült a jóslat, a cikk ismét napirendre került és nagyban hozzájárult a Pamukot övező negatív közhangulathoz. Ezt csak tovább erősítette, hogy a Nobel-díj átadásának napján a francia országgyűlés elfogadott egy törvényt, miszerint az örmény népirtás tagadása bűncselekmény. Elsők között Örményország és Franciaország gratulált a díjhoz. Az Örményországi Írók Szövetségének elnöke, David Muradyan, Pamuk győzelmét egy erőteljes politikai üzenet kiteljesedéseként értelmezte. A francia köztársasági elnök, Jacques Chirac úgy nyilatkozott, hogy bár sohasem olvasta Orhan Pamukot, az író megérdemelte a Nobel-díjat, mert kiállt az igazság mellett. Már a díjátadó napján több szó esett politikáról, mint irodalomról.
Ünnepelt hős Európában, hazaáruló Törökországban
A „törökség megsértésének” vádjával (Török Büntetőjogi Törvénykönyv 301. cikkely), hat török állampolgár perbe fogta Pamukot. Az eset nyílt konfliktushelyzetet teremtett Törökország és az EU között. Az EU-Törökország Parlamenti Vegyes Bizottságának elnöke, Joost Lagendijk azt tanácsolta Törökországnak, hogyha nem akarja teljesen lerombolni európai imázsát, változtassa meg a törvényt. Komoly gondok vannak, ha egy ilyen híres írót a saját országa perel be.
Az EU foggal körömmel harcolt Orhan Pamukért, s esetleges elítélését kész volt a szólásszabadság törökországi halálaként értelmezni. Merthogy a svájci interjú óta Pamuk neve európai értelmezésben összefonódott a szabad véleménynyilvánítással. Az író örmény és kurd gyilkosságokkal kapcsolatos kijelentését azzal zárta, hogy „Rajtam kívül senki sem mer erről beszélni.”
Szólásszabadság: ahogy Pamuk csinálja, és ahogy a törökországiak
Pamuk szerint Törökországban a szabadgondolkozás a béka segge alatt van. Ezzel a kijelentéssel az itt élők nagy része egyetért és konkrétan csinálnak is valamit, hogy hallassák a hangjukat. Tüntetnek, éhségsztrájkolnak, aláírásgyűjtésbe fognak, a tereken táncolnak, skandálnak, beszélnek, írnak… Tucatszor elhurcolja őket a rendőr, aztán folytatják az egészet elölről. Törökök, kurdok, szunnik, alevik hisznek a tett erejében. Azzal tehát nem lehet senkinek sem baja, hogy Pamuk csinál valamit a szólásszabadság nevében. A gond a helyszínnel és a móddal van.
Nihat Genç, író-újságíró megannyi török gondolkodóval egyetemben keményen bírálta Orhan Pamukot. Genç szerint elgondolkodtató, hogy az eddig magát politikától tudatosan távol tartó irodalmár Pamuknak, mégis mi a célja egy ilyen kijelentéssel? Az örmény népirtás a világon és Törökországban is megosztja a történészeket. Mi ütött az ezidáig apolitikus Pamukba, hogy egy svájci interjúban tényként közli Európával a törökök gyilkos mivoltát? Ha magánemberként elfogadja a népirtást, mint író rengeteg módja van felvilágosítania népét anélkül, hogy hátba támadva az embereket mindenkit az ellenségévé tenne. Írjon, használja a szavak erejét, fejezze ki véleményét! Nihat Genç úgy gondolja, hogy Pamuknak esze ágában nem volt bárkit is meggyőzni hazájában. Az író érvel. Ami ezen túl van, az provokáció és gyűlöletkeltés. Több provokátorra pedig igazán nincs szükség, arra ott vannak a politikusok. Pamuk azzal használtatja ki magát, akivel csak akarja, de ezt úgy tegye, hogy közben ne szúrja hátba a saját nemzetét.
Az utóbbi pár hétben rengeteg törökországi ismerőst és ismeretlent Orhan Pamukról kérdeztem. Beszéltem a kisbuszsofőrrel, azzal a magányosan sörözgető fickóval, aki mellé leültem a padra, az újonnan felfedezett kedvenc kávézóm örmény származású tulajdonosával, a kormánypárti ismerősömmel, a kommunistával, a könyvtársorban várakozó nacionalistával, az egyetemi tanárral, az irodalom szakos hallgatóval, a nyugdíjas értelmiségivel…
Bekaptam egyben Törökországot, és bizony majdnem a torkomon akadt.
Pamuk a törökországi emberekről ír, törökül. Írói termőtalaja páratlanul gazdag és göcsörtös. Ebből a földből szívja magába az ihletet. De mi történik a fával, ha gyökerestül kifordul a földből?
Írta: Kovács Dalma
