A magyarok is itták Orhan Pamuk törökjeinek furcsa italát!

orhan pamuk boza

A Furcsaság a fejemben című regénynek már a 23. oldalán szükségét érzi Orhan Pamuk, hogy elmagyarázza a boza mibenlétét:

Ezen a ponton hadd mondjam el gyorsan, mi is az a boza, hogy az amúgy is furcsaságokkal teli történetünk ne váljon teljesen furcsává. Egyrészt azoknak az olvasóknak a kedvéért, akik még nem hallottak róla, másrészt a húsz-harminc évvel utánunk jövő török olvasó nemzedéknek, mert feltételezésem szerint addigra sajnos el fogják felejteni, hogy a boza egy kölesből készült, sűrű, kellemes illatú, sötétsárgás színű, enyhén alkoholos ázsiai ital.
Minthogy a melegben könnyen megsavanyodik, a régi Isztambulban, az oszmán időkben csak télen, boltokban árusították. Mire 1923-ban megalakult a Török Köztársaság, az isztambuli bozaboltok a német sörözők miatt már régen bezártak, ám a hagyományos ital a Mevluthoz hasonló utcai árusoknak köszönhetően mégsem tűnt el teljesen

– olvashatjuk Orhan Pamuk regényének elején, bár érezzük, hogy valami ismeretlenről van szó, talán az is felmerülhet, hogy – bár sosem kóstoltuk – mégis olyasmi, amiről legalább hallanunk kellett volna. Elvégre a Magyar Néprajzi Lexikon is külön szócikkben emlékezik meg róla, de azért ennél többet is kideríthetünk Kemal Atatürk kedvenc italának magyarországi múltjáról. A Magyar Szesztermelő című szaklapban (1932. 5.szám) Szathmáry László külön cikket szentelt a bozának. Közlése szerint a boza alapanyaga az apróra tört, darává vagy lisztté őrölt köles, amit forró kődarabra hintve pörköltek meg – a pörköléstől lett sárga végtermék színe. A darás lisztet nagy üstben kásává főzték, kihűtötték és néhány napig pihentették. Ezt követően a köleskását langyos vízzel keverve hordóba töltötték, s hagyták, hogy a természetesen jelen lévő élesztő alkohollá alakítsa az alapanyag cukortartalmát. Az erjedés egy napnál rövidebb ideig tartott, a seprő leülepedett és a folyadék letisztult…

Kemal Atatürk bozáspohara ma is ki van állítva Isztambulban

Kemal Atatürk bozáspohara ma is ki van állítva Isztambulban

Arról, hogy a magyarok mikortól fogyasztottak bozát, nincs pontos adat, de több forrás is úgy véli, hogy már jóval a török hódoltság előtt. S hogy meddig? Amíg a bor, a sör és a pálinka mellett lassan le nem szoktak róla. A továbbiakban főleg a Magyarországon élő kunok ittak bozát, s a bozafőzés a XIX. század végéig megmaradt például Pancsován.

Egy másik, A szögedi Boza Abesszíniában című írás szerint (Az Est Hármaskönyve, 1936):

A hódoltság alatt Budán, Pesten, Székesfehérvárt, Pécsett és több városhelyeken voltak Boza-főzőházak, törökül Boza Hanék. Ezekben a magyar Bozzások, törökül Bozadsi Basik, Bozafőző Bátyók főzték a szőke, savanykás, jóféle Bozát. Másképpen Bozzát.

A két világháború között tevékenykedő ismeretlen „boza-történész” ráadásul még olyan szólásokat is ismert, melyekben szerepelt a boza:

A hirtelenszőke gyermekről máig mondják, hogy »szőke, mint a bozacibere«, a kapatos emberből »a boza beszél«, mert a nyelvét »megoldotta a Boza«.

Furcsa, mik derülnek ki, ha nem csak futunk a sorokká rendezett szavakkal, hanem megállunk egy pillanatra, hogy megnézzük, miről van szó. Orhan Pamuk bozája most már a mienk is, s tán egyszer még meg is kóstolhatjuk.

***

[A felső képen Orhan Pamuk regényének hőse Mevlut, úgy, ahogy feltűnt az idei Könyvfesztiválon, Kemal Atatürk bozáspoharának képét egy török blogon találtuk.]



Nincs hozzászólás

Írd le a véleményed!