Anyám előbb ismerte Miskát, mint én, magyar irodalomra tanította az első kerületi Szilágyi Erzsébet gimnáziumban. Nem állítom, hogy Mihály neki köszönheti, hogy író, irodalmár, fordító, lapszerkesztő és még sok egyéb, nem különösebben fontos dolog tudója lett, mindenesetre anyám órái nem vették el a kedvét tőle, és ez is valami.
Éppen ezért anyám azt is tudta, hogy Mihály az ELTE-re jelentkezett, és hogy egyetemi előfelvettként Hódmezővásárhelyre fog egy évre, katonai szolgálatra bevonulni. Ahogy én is.
Anyám tehát a bevonulás délelőttjén ezzel a tanáccsal látott el: Kisfiam, vigyázz magadra, és legfőképp, tartsd magad távol egy Dés Mihály nevű fiútól. Helyes, okos gyerek, de sok baja lesz ott, és attól félek, neked is. Jobb, ha ti ketten nem barátkoztok.
Mint az anyai tanácsok legtöbbje, természetesen ez is fölösleges volt, lojalitás, hűség, barátság, szerelem témakörben előre kódolt kudarc minden ellenző szó.
Úgyhogy Hódmezővásárhely reménytelen porfészkében, az okoskodó, finnyáskodó bölcsészsuhancokat zsigerből utáló tisztek orra előtt kezdődött az életen át tartó barátság köztem és Miska között. Valóban helyes és okos volt, ebben legalább nem tévedett anyám, még inkább sármos, amiről, úgy hiszem, sok egykori fiatal nőben élnek máig nem teljesen elhalványult emlékek. És a jelzőkhöz a spanyol Vanguardia írója is hozzátesz párat, miután előbb áttekinti Mihálynak a spanyol irodalmi berkekben kifejtett ténykedését – saját alapítású lapja, a Lateral a spanyol nyelvű irodalom egyik legmegbecsültebb fórumává vált – kiemelve Mihály jó szimatát, végül ezzel zárul a szép írás: jóvágású, csábító és határtalanul nagylelkű volt.
Az élet sajnos nem viszonozta nagylelkűségét, a magyar élet pedig különösen hálátlan volt; miután Spanyolországból bő két évtized után visszatért, hazatért, az itthoni irodalmi élet lényegében idegen testként fogadta, csakúgy, mint saját szervezete a rátámadó rákot. Egész életében író akart lenni, de első műve megírása helyett mégis mások regényét, köztük sok magyar íróét pátyolgatta. És amikor végre a Pesti barokk szó szerint berobbant az irodalmi életbe, a Szépírók Társasága nem vette fel a tagjai közé.
Sok évtizedes, az emberi élet legpitibb és legsötétebb titkait is egymással megosztó barátságunk során most először nem értettem valamit a szándékai közül, nevezetesen azt, hogy miért akar „hivatalosan” is magyar író lenni. Miért olyan fontos ez neki?
Személyiségének egy új vonása tárult fel ekkor előttem. Ő ugyan azt mondta, hogy aki tag, annak többet fizetnek a vidéki író-olvasó találkozókon, és valóban szüksége volt pénzre, de ez csak a magyarázat egyik, és szerintem a kevésbé fontos fele lehetett. Úgy éreztem, nem volt elég neki, hogy végre leszállt az irodalom magányos bolygójára, tartozni is akart valahova – gondolom, a magyar írók közé.
Ők meg néhány kivétellel cserben hagyták. Lakni nála Barcelonában, elfogadni éttermi meghívásait, számtalan egyéb nagylelkű szolgáltatását, arra megfelelt, viszont kiállni mellette, a magyar irodalom megkésve, de rögtön nagy erővel jelentkező újonca mellett, ahhoz nem fűlött a foguk.
Rettenetes sérelem volt ez neki. Hónapokon át olyan fájó szenvedéllyel beszélt róla, mint a szerelmes, aki képtelen belenyugodni a visszautasításba. Akkori lelkiállapotáról mindent elmond ez a mondat, amit egy lapnak nyilatkozott:
Testületileg kiállított papírom van arról, hogy nem vagyok Szépíró.
Bár az ország méreggel, dühvel, gyalázattal teli sötét szurdokaiba kevesen láttak bele annyira, mint ő, ezúttal személyesen találkozott a félelmetes, emberevő magyar méltánytalansággal.
Bárcsak ez az elutasítás maradt volna élete legmélyebb pontja!
A Pesti barokk színházi bemutatóján már beteg volt, Barcelonából utazott miatta haza, ahova a kezelésre visszatért, mert ott több esély ígérkezett a gyógyulásra. A bemutató délutánján nálam volt, láttam rajta, hogy örül a sikernek, úgy érezte, kicsit oldódik körülötte az irodalmi közöny, s akkor talán még a gyógyulásban is bízott. Valójában ezt nem tudhattam, mert magam számára is érthetetlenül, ezt az utolsó pillanatig nem akartam, vagy inkább nem mertem tőle megkérdezni.
Skype-on tartottuk a kapcsolatot, és többnyire a kettőnk között szokásos dolgokról beszélgettünk: az örök témákról, politika, Barcelona, Real Madrid, gyerekek, nők, igen, azok még most is, azzal az egyetlen különbséggel, hogy a hetek, hónapok múlásával a remény is letagadhatatlanul egyre fogyott. Abban állapodtunk meg, hogy mindig ő jelentkezik: ha éppen jobban van, ha erősebb, ha kedve, hangulata van beszélgetni. Tudtam, hogy nem szeretné, ha meglátogatnám, elege volt a „katasztrófa turizmusból”, ahogy ezt nevezte, és én se szerettem volna kiutazni. Egy éve mást se csináltam, csak lélekben tőle búcsúztam, szorongtam, sirattam őt, magamat, kettőnket, egy barátságot, ami többet ért nem egy ócska kis szerelemnél.
Egyre sűrűbben jelentkezett – utoljára egy hete. Egy friss kórházi vér- és vastuning után erősebbnek tűnt, de nem bizakodóbbnak – a hangján, hangulatán, lelassult létezésén éreztem a közelgő, immár végső búcsút. És akkor megkérdeztem tőle, amit eddig soha nem mertem, bár most sem a kettőnk között szokásos egyértelműséggel, hanem gyáván, óvatosan körülírva: mondd, Miska, hogy bírod ezt lelkileg? Lelkileg jól, felelte rögtön, és tudtam, hogy egyre gondolunk, arra, hogy meg fog halni, testileg nem bírom már. És folytatta, hogy talán még három, vagy hat hónapja maradt, esetleg egy éve. Ki van zárva, hogy valóban bízott volna ebben, mindenesetre úgy bontottuk a skype-ot, mint máskor. Majd jelentkezik…
Most majd újraolvasom nagy vihart kavart regényét. De már a lágerek túlélőinek ismert bűntudatával, amiért én folytathatom, ő meg nem. Na meg egy újfajta kíváncsisággal. Anyám volt az első, de nem az egyetlen, aki azt állította – jó tanárként rögtön elolvasta egykori tanítványa regényét –, hogy Miska rólam mintázta a könyv Gáborát. Én ugyan ezt képtelenségnek tartottam, ők azonban erről nem egyszer egyeztettek is, mivel a hátam mögött évek óta tartották a kapcsolatot. Ha dühöngtem emiatt, Miska csak röhögött. Ő az öregasszonyokkal is jól kijött, velük is nagyvonalú volt…
A konspirátorok közül már egyik sem él. Az egyik nyolc hónapja, a másik pár napja ment el. A sebek pedig, remélem, majd egymásra hegednek.
- Bruck András a Facebookon tette közé írását, amit az ő engedélyével közöltünk. Dés Mihály a múlt héten hunyt el.
Én is ismertem, de nekem tehetségtelennek tűnt és határozottan antipatikus volt. A halálát azért természetesen nem kívántam.