„A Rákóczi téri vásárcsarnok előtt el balra, és a Csigával szembeni valamelyik házon keress egy olyan kapucsengőt, ami mellé semmi nincs írva. Na, oda csöngess be.” Április 20-án este ennyi információval megtámogatva indultam el a német Koppelmann Galéria budapesti szalonjára. „A kánon mellett el balra”, valójában így is szólhatott volna az útmutatás. „És csöngess be bátran, mert a kapucsengő mellől nem hiányzik a felirat, hanem ki kell találnod.”
Egy tágas lakásba jutottam, amelynek polgári ízlésű berendezése és rendje nyugodt hátteret nyújtott a falakon látható erőteljes kortárs alkotásoknak, kiemelve és mintegy „hátulról biztosítva” őket, ahogy egy galéria is teszi az általa képviselt művészekkel. A magyar és külföldi képzőművészek munkái előtt magyar és külföldi képzőművészek, fényképészek, műgyűjtők beszélgettek, koccintottak, lapozgatták a katalógusokat. Inge Koppelmann és Janine Koppelmann, az est házigazdái szívélyes figyelemmel fogadtak mindenkit, és finoman, de intenzíven alakították az együttlét dinamikáját. Fokozatosan kiderült, hogy teljes szívükből és intellektusukkal hisznek a művészetben, a szubverzív erejében, és abban, hogy a minőségi emberi kapcsolatok akár egy egész társadalmat is meg tudnak változtatni, a közvetlen közegüket pedig biztosan. Ezért is választották Magyarországot a kölni székhelyű galériájuk második központjának, mert olyan emberekkel találkoztak itt, akik inspirálóak számukra.
Az este során elkészült egy csoportkép Lugosi Lugó László régivágású fagépével[ez a fekete-fehér fotográfia látható az interjú fölött.( fotó: Lugosi Lazlo)], mintegy rögzítve a pillanatot, amikor egy formálódó társaság új időszakba lép át. A Koppelmann-családnak és Kurdy Fehér Jánosnak ugyanis nagy tervei vannak a budapesti szalonnal kapcsolatban. A velük készült beszélgetést olvashatják.
Mi a Koppelmann Galéria legfontosabb projektje idén?
Janine Koppelmann: 24 nap, 24 óra. Ez az elnevezése a performansz-fesztiválunknak, amelyet idén szeptemberben rendezünk meg Kölnben a CityLeaks fesztivál keretében. Minden performanszművésznek pontosan 24 óra jut majd a galériában, illetve lesz egy olyan nap, amikor egyszerre több művész lesz aktív a városban, és telefonon lehet majd felhívni őket, hogy éppen merre járnak. Közben élő közvetítés látható róluk a galériában. A galériák, múzeumok egy ideje egyre inkább kivonultak a performanszok támogatásából, mivel ez egy nehezen eladható művészeti forma, nagy a költségigénnyel. Ezt szeretnénk ellensúlyozni. A minifesztivált a Paersche nevű szervezettel együtt rendezzük, amely erős nemzetközi hálózattal rendelkező platform performanszművészek számára.
Budapesten is vannak ilyen terveitek?
Inge Koppelmann: Más kulturális eseményekhez, például nagy kiállításokhoz vagy az Art Markethez kapcsolódva tudom ezt elképzelni. Nemcsak a klasszikus, koncepcionális performanszot, de street artot és olyan akcióművészeti formákat is, amelyek kiszakadnak a galériák teréből, és közvetlenebb interakcióba lépnek a társadalommal.
A Koppelmann Garléria híres arról, hogy nem úgy működik, ahogy általában a galériák. Színesebb, kísérletezőbb, merészebb. A performanszon kívül milyen más művészi formákkal, médiumokkal foglalkoztok még?
IK: De nem mondanám azt, hogy erre vagy arra a művészeti formára koncentrálunk. Nem szeretnénk mi lenni „az informális” vagy „a konstruktivista galéria”, tehát irányzatokkal sem célunk azonosítani magunkat. Sokkal inkább egyes művészekre koncentrálunk, akikről úgy gondoljuk, hogy erős mondanivalójuk van. Botond vagy Peter Gilles például egyik fiókba sem illik bele. Nagyon autonóm művészek, a kategorizálás nem írná le jól a művészetüket. A művészet nemcsak azért van, hogy a falakat díszítse, hanem olyasmit kínál, amivel az embernek szembesülnie kell, és ami esetleg nem jelent kellemes élményt. Tehát nemcsak azt állítjuk ki, amiről úgy gondoljuk, hogy lesz rá kereslet, hanem azt is, amit szerintünk muszáj megmutatni. Aminek a befogadása fontos a társadalom számára.
IK: Nagy hangsúlyt fektetünk a fotográfiára. Azok sem csak szépek, hanem komoly társadalomkritikát is gyakorolnak. Persze volt olyan kiállításunk is, ami a szépségről szólt, több mint egy évszázad aktfotóival.
Hogyan kerültök kapcsolatba a galériához tartozó művészekkel?
JK: A galéria 1979 óta működik, így jókora nemzetközi kör létezik már, akikkel együtt dolgoztunk és dolgozunk. Nagyra becsüljük, ha a művész barátaink a figyelmünkbe ajánlanak valakit, és természetesen mi is megszólítjuk azokat az alkotókat, akik mély benyomást tesznek ránk, és úgy gondoljuk, hogy illenének a galériánk kánonjába.
Nagyon jó hallani, hogy milyen érzékenyen viszonyultok az alkotásokhoz, amelyeket képviseltek.
IK: Azért alapítottam meg a galériát 1979-ben Leverkusenben, mert a kortárs művészet magával ragadott. Nem vagyok művészettörténész, ingatlankereskedőként dolgoztam azelőtt. De a főnököm régiségekkel is foglalkozott, amiből sokat tanultam. És szerencsére a férjem is támogatta az ötletemet, még azt is elviselte, hogy a leverkuseni indulásunkból botrány lett a performanszok miatt. A sajtó teljes felháborodással támadott minket –ezzel meg is kaptuk azt a publicitást, amire szükségünk volt. Amíg nem kerülök börtönbe, addig minden rendben, gondoltam. Másfél évvel később aztán Kölnbe költöztünk, mert Leverkusenben nem volt elegendő a befogadóközönség számunkra. Kiállításokat és vásárokat szerveztünk, és felvettük a kapcsolatot a többi intézménnyel. De úgy, hogy mindig a mainstreamen kívül maradtunk.
Akkoriban mit jelentett a mainstreamen kívül lenni?
IK: Rögtön egy ellenkiállítással kezdtünk. Abban az időben az „új vadak”, a nyolcvanas évek expresszionizmusa volt előtérben, és emiatt a háború utáni művészet nem kapott figyelmet. Én viszont azt szerettem volna bemutatni. Erős kapcsolataink voltak Soulages-val és a többi nagy 50-es, 60-as évekbeli francia alkotóval, így a kiállításunk címe végül az lett, hogy „Paris 1950”. Az volt az az időszak, amikor az amerikai pop art átvette az uralmat Európában.
Budapesten mi a célotok?
JK: Olyan galériát szeretnénk kialakítani, mint Kölnben.
IK: Vagy megcsináljuk olyan léptékben, vagy bele se kezdünk. (Nevet.) Ki szeretnénk alakítani azt a kört Budapesten, amely elevenné teszi egy galéria életét, és ehhez szeretnénk helyet biztosítani a szalonnal. Mégpedig exterritoriális helyet.
A szalon egyik segítője Kurdy Fehér János, aki koncepcióval formálja a Koppelmann Galéria budapesti jelenlétét. A kortárs művészet a nyolcvanas évek közepétől kezdett egyre nagyobb szerepet betölteni az életében. Többször dolgozott szorosan együtt képzőművészekkel, művek, projektek, kiállítások, installációk megalkotásán és szervezésén. Vezetett kortárs galériát, és rendszeresen ír a művészetről. Erős vízióval rendelkezik a művészeti iparról, és arról, hogy milyen pozíciót tölthetnek be a magyar képzőművészeti életben belépő újabb szereplők, például a Koppelmann Szalon. Olyan programot vázolt fel, ami egyszerre hat friss levegőként és megmozgató szélként.
Mit találsz a legizgalmasabbnak a Koppelmann Szalonban?
Kurdy Fehér János: Az újra felfedezett szem korszakát éljük. Ma már minden csak vizualizáción keresztül lesz láthatóvá. A vizuális tapasztalat ugyanakkor még enigmatikus. A mindennapokban alig-alig tudjuk, hogy a vizuális jelek milyen trükkökön keresztül befolyásolják agyunkat. A szem és a szemmel összefüggő dolgok így ugyanúgy motorjai a gazdaságnak, a politikának, sportnak, az űrkutatásnak, mint a művészetnek. Óriási küzdelem folyik a vizuális figyelem megragadásáért és a figyelem megtartásáért. Ez már nem pusztán művészet, inkább korszak dizájn, valami általános valami, hogy miként vagyunk és miként akarunk bármit is. A művészeti ipar jól ismeri ezt a küzdelmet, hiszen ez működésének lényege. Kurátorok, múzeumok, nagy galériák szabják meg, hogy ki számít trendinek a magyar és a nemzetközi művészeti piacon, ki kerül be a folyóiratokba. Egy kicsi, privát, civil szereplő azonban, amely a különlegességekre hívja fel a figyelmet, valamelyest kiléphet abból, amit a művészeti piac diktál. Kiválhat a kánonból, és más nézőpontból nézhet rá – ez pedig mindig izgalmas.
A kánonból való kilépés volna a Szalon célja? Milyen alkotókra, milyen irányzatokra gondolsz ezzel?
KFJ: A páneurópai vagy globális trendek építésébe természetesen nem tudunk beleszólni, mert ahhoz a nagyobb intézmények kellenének. Amikor az elmúlt időszakban az internet és a hype-olt művészet előtérbe került, sokan letettek a 70-es és 80-as években alkotó művészekről, akik nem kerültek be a mediális fősodorba, de nagyon érdekes kísérleteket végeztek. Az ő újranézésük fontos feladat. Egy kis általános értelemben vett látás-intelligencia felcsippentése pedig senkinek sem árthat.
És hogyan fog mindez zajlani?
KFJ: Az általam javasolt egyik koncepció az, hogy olyan műveket kutatunk fel, amelyek eddig nem kaptak nagy nyilvánosságot, bár kiváló minőségűek. A másik, hogy egyszerre kevés művet mutassunk be, de több nézőpontból. Olyan szempontokat hozva elő, amelyek eddig nem voltak előtérben, vagy akár elő sem fordultak még. A kortárs művészet nem könnyen fogyasztható. A művészek egyszerre használják a hagyományos művészeti eszközöket és mindazokat az új mediális lehetőségeket, amelyeket az infokommunikációs technológiák létrehoznak. Ezért a néző számára nem érdektelen, ha megismerkedik a képi látásmód szabályaival és persze a trükkjeivel is.
Mi lesz az első munka, amelynek a bemutatását tervezitek?
KFJ: Klimó Károly montázsaival és kollázsaival szeretnénk foglalkozni. A középpontjukban Klimó Velünk a kutyaisten című munkája áll, amelyben Antonin Artaud egy versét dolgozta fel képzőművészeti szempontból. Az is izgalmas kérdés vele kapcsolatban, hogy mi a montázs, mi a kollázs. Sőt, tovább megyek: hogy milyen 21. századi, technológiák által is inspirált új szerepe lett a kollázsnak és montázsnak a színházban, a filmben és a képzőművészetben, illetve milyen általános ismeretelméleti vonatkozási vannak az emberi megértésben.
Milyen közönséget vártok a szalonokra? Szélesebb körnek szóló művészetbeavatónak tervezitek, vagy a szakmán belül szeretnétek új impulzusokat adni?
KFJ: Akik nem ijednek meg, ha valamire egész másként nézünk rá, mint eddig szokás volt. Művészeknek, műgyűjtőknek, művészetszeretőknek egyaránt bejöhet.
A szellemi inspiráláson túl vannak gyakorlati céljaitok is? Például új gyűjtői szokások meghonosítása?
KFJ: Foglalkoznánk a művek alkotói és jelentés szemantikájával, valamint a művészetipar sebességváltójával és kormányművével. De fontosnak tartom, hogy kedvet csináljunk a kortárs művek vásárlásához, hiszen az nem csak milliós ügyekről szól, néha már néhány tízezerért kiváló zsákmányt vihet haza a kezdő gyűjtő is. Természetesen a paradigmatikus gyűjtemények létrehozása csak hosszú évek kemény, elkötelezett és koncepciózus munkájával valósítható meg, de megéri, mert egyrészt megkerülhetetlen tudás-központokként is felfoghatók ezek a gyűjtemények, másrészt komoly értéknövekedés érhető el a külön filozófia és ízlésminta alapján összeálló mű-együttesekkel. Egy-egy ilyen gyűjtemény mindennél jobban reprezentálja az adott korszak világlátását és világértését, az általánosan vett ismeretelméleti szempontoktól a társadalmi cselekvésekig bezárólag. Ismerek olyan műgyűjtőt, akinél a világ legnagyobb múzeumai és közalapítványai kilincselnek.
Milyen témákkal szeretnétek még mindenképpen foglalkozni?
KFJ: A fiatal művészekre nehezedő művészetipari megkülönböződési elvárással. A marketing, a művészet és az új médiumok viszonyával és egymásra hatásával. A medialitás nyújtotta új fejezet fennsíkjaival és sötét szakadékaival. A hálózatsáig, művészet és társadalom kapcsolatával. És jó lenne szót ejteni a360 fokos posztmodern idézettségi univerzum esztétikai, ökológiai és jogi következményeiről is. A fotográfia művészet megtartó eröjéről, és a fotóművészetet érő globális fotó-cunami mindennapi ostromáról Csupa olyan téma, amelyet a művészettel foglalkozás mindennapjai vetnek fel, és minimum a közkeletű elgondolások kritikájához vezetnek. A szemét-kultúrájáról is jó lenne beszélni, arról, hogy ha valami újat kutatunk, akár nyersanyagot, akár művészetet, akár politikát, akaratlanul ott tornyosulnak előttünk a valós és szimbolikus szeméthegyek. Hiszen a szemét egyrészt az emberiség utolsó, szabadon megragadható nyersanyag-bázisa és így menedék, másrészt pedig konkrét mérgező és élet-ellenes globális tényező mindenféle értelemben. Ez a kérdéskör pedig gyorsan elvezet a jövőkutatáshoz, a jövősejtések világához, vagy divatos szóval élve: a jövő gondolatdizájnjához.
Nemzetközinek képzelitek a Szalont?
KFJ: Nem tud nem az lenni. Budapest mostanra nemzetközi várossá vált. Bárhová megyek társaságba, egyre többször csak a konyhában beszélnek magyarul. Ráadásul biztos vagyok benne, hogy Európában máshol is vannak ehhez a szalonhoz és a célkitűzésünkhöz hasonló szerveződések.
Milyen gyakran fogjátok megtartani?
KFJ: Kéthavonta vagy negyedévente. Nagy érték, hogy lesz idő felkészülni. A legközelebbi alkalom valószínűleg augusztus elején lesz.
Cziglényi Boglárka
