+ Zene

Kézdy Luca: Számomra sokszor üresek a tökéletes hangok

Amiért többek között nagyon örülök annak, hogy filozófia szakra jártam, az az, hogy megtanulhattam a mondatról mondatra logikusan felépülő vitakultúrát, ami az építő, alkotó beszélgetésnek, kommunikációnak az alapja. A mindennapi életben sokkal többször beszélünk el egymás mellett, mint ahányszor mondunk egymásnak valamit, vagy közösen létrehozunk egy olyan konszenzust, amivel teremtünk valami újat. Számomra a zene kommunikáció, egy beszélgetés… – meséli Kézdy Luca jazzhegedűs.

Gyerekkorom óta nehezen viselem a tömeget és a sztereotip helyzeteket. Az esküvőm előtt például rettegtem. Azt éreztem, hogy el fogom nevetni magam, amikor ki kell mondanom az igent, hiszen annyira sztereotip közhely.

Kézdy Luca az ország egyik leginnovatívabb hegedűse, aki saját formációi mellett többek között már Chris Potterrel, Erik Truffazzal és Alexander Balanescuval is koncertezett. Március 29-én a Müpában Deep Diving címmel ad koncertet, ahol állandó zenésztársai mellett számos vendég is színpadra lép, miközben a háttérben Luca fényképei peregnek majd.

– A családod klasszikus zenésznek szánt. És bár sok jazzhegedűst ismerünk, a hegedű hallatán azért elsőre nem feltétlenül a jazz ugrik be az embereknek. A klasszikus zenei tanulmányok után hogy találtál rá a műfajra?

A rátalálás biztosan több lépésből állt, de van egy-két meghatározó pillanat, amire emlékszem. Egyszer néztünk egy tv közvetítést – nagyon kicsi lehettem még –, egy szabad téri free jazz koncertet adtak le, és én rátapadtam a televízióra.  Anyám megjegyezte, hogy „ott játszanak a fenegyerekek” – ez felkeltette az érdeklődésemet, biztos én is fenegyerek szerettem volna lenni. A másik egy olaszországi nyaraláson történt. 13 éves voltam, és a Garda-tó körül kirándultunk közel két hétig, ekkor hallottam először Al Jarreaut, más smooth jazz előadókkal együtt. Al zenei világa magával ragadott. Beleszerettem a zene vidámságába, felszabadultságába, és a rendkívül izgalmas, színes harmóniavilág is nagyon tetszett.

Édesanyámmal nevelkedtem, aki zongora és szolfézstanár volt a győri zeneiskolában, valamint Markó Iván idejében a Győri Balett korrepetitora. Így a színház és a zeneiskola között nőttem fel, szinte előbb tudtam szolmizálni, mint beszélni. Elsősorban ő, majd később a tanáraim gondolták azt, hogy klasszikus zenész leszek, hiszen jól ment a hangszeres tanulás. Először hegedűből, majd zongorából is felvettek B tagozatra, ami emelt óraszámot és egyben magasabb elvárást is jelentett. Ez még jóval azelőtt történt, hogy elkezdtem volna a jazzel foglalkozni. 13 éves koromig gyakorlatilag szinte csak klasszikus zenei környezet vett körül, kivéve a balettórákat, ahová sokszor elkísértem anyámat, aki ott ragtime-okat és musical részleteket is játszott. Ez az egyetlen elem, ami kicsit megmagyarázhatja későbbi vonzódásomat a jazzhez.

– Van egy érdekes “kanyar” az életedben. Bár vártak a győri konzervatóriumba, te inkább egy fizika-matek tagozatos osztályba mentél, majd esztétika és filozófia szakon tanultál. Miért döntöttél úgy, hogy nem kötelezed el magad teljesen a zene mellett?

A szüleimtől más és más szemléletet kaptam. Anyám képviselte a zenei-ösztönös vonalat, apám pedig mérnök, tőle egy jóval racionálisabb és egzakt gondolkodásmódot tanultam. A zenei pályamodellt magam előtt láthattam, konzi, aztán főiskola, majd tanítás, vagy elhelyezkedhettem volna egy zenekarban. Valahogy nem volt kedvem végigmenni ezen a kitaposott úton, hiszen könnyen lehetett látni, hogy hová vezet. Ráadásul nem okozott igazán nagy örömet a zene, és azt is éreztem, hogy nagyon szeretnék más dolgokról is tudni, tanulni. Ezért választottam Győr legerősebbnek tartott gimnáziumát, és ott is az egyik legnehezebb tagozatot. Szerettem volna kihívás elé állítani magam, kíváncsi voltam, hogy képes leszek-e erre. Egyébként ez a mai napig így van, szeretek mindig a nehezebb (vagy annak látszó) irányba tartani.

– Mennyire volt fordulópont az életedben a Bartók Rádió 2006-os jazzhegedű-versenye?

Négy fiatal, roma muzsikussal együtt jutottam be a döntőbe, ami már önmagában nagy dolognak számított, hiszen ők zenészdinasztiákban nőttek fel, az anyatejjel szívták magukba a szvinget, én meg csak úgy odapottyantam a semmiből, illetve a szomszéd  bölcsészkarról. Végül a közönségdíjat nyertem meg. Azt gondolom, hogy ez a legnagyobb díj, hiszen a mai napig a közönségnek játszom, ők az igazi zsűri. A verseny után csak az az érzés volt bennem, hogy az igazi munka még csak most fog kezdődni. Mindenképpen egy nagyon fontos esemény volt, hiszen visszajelzést kaptam arról, hogy jó úton járok, és tartsak ki az álmaim mellett, hogy egyszer majd, jazzhegedűs legyek.

– Nagyon sokféle formációban megfordultál, férjeddel közös projekted, a Santa Diver pedig már lassan tizenegy éve működik. Melyik zenekar milyen szerepet tölt be a pályafutásodban, és miként jelennek meg majd ezek a formációk a müpás koncerten?

A Santa Diver az a zenekar, amelyben kifejlődhettem, mert zenésztársaim (Szesztay Dávid, Halmos András, Sárvári Kovács Zsolt) a kezdetektől hittek a tehetségemben, és élvezték a velem való közös zenei gondolkodást, nyelvezetet, kísérletezést. 2006-ban a hegedűverseny kapcsán összehozott a sors egy-két, akkor már profinak számító zenésszel is, de az a kör nem fogadott be, mivel nem volt zenei végzettségem, és nem volt számukra perspektíva egy bolondos bölcsészlánnyal muzsikálni. Gondolom a nyitottság hiánya és megfelelési kényszer miatt. Ma már én sem biztos, hogy zenélnék velük, mert számomra sokszor üresek a tökéletes hangok. Azt gondolom, hogy a zenének is csak akkor van értelme, ha a formát képesek vagyunk tartalommal megtölteni. A zene egy kifejezésmód, egy nyelvrendszer, ami arra hivatott, hogy átszűrődhessen rajta valami megfoghatatlan és szavakkal el nem mondható szellemi anyag. Ha a Santa Diver egy film, akkor a Sequence egy pillanatkép, egyféle gyümölcse és eredménye is az odáig vezető útnak, amiben a kísérletezést és a formabontást bizonyos szempontokból a végletekig vittük Szendőfi Péterrel, hiszen világviszonylatban is nagyon ritka a hegedű-dob felállás. A koncerten nem lesz éles határ a két zenekar között, mindenki játszik majd mindenkivel, különböző összeállításokban, és a két dobosnak is lesz közös száma természetesen.

– Van egy szó, ami szinte elválaszthatatlan tőled, ha a zenei munkásságodról beszélünk. Ez pedig az improvizáció. Miért ennyire fontos számodra a pillanatban születő zene, a zenei szabadság?

Amiért többek között nagyon örülök annak, hogy filozófia szakra jártam, az az, hogy megtanulhattam a mondatról mondatra logikusan felépülő vitakultúrát, ami az építő, alkotó beszélgetésnek, kommunikációnak az alapja. A mindennapi életben sokkal többször beszélünk el egymás mellett, mint ahányszor mondunk egymásnak valamit, vagy közösen létrehozunk egy olyan konszenzust, amivel teremtünk valami újat.  Számomra a zene kommunikáció, egy beszélgetés, ami ugyanannyira tud csupán hallgatni és figyelni, mint amennyire nyíltan, és egyenesen válaszolni, reagálni. A valódi kölcsönhatáshoz az is kell, hogy a másik félnek megengedjük, hogy megváltoztasson bennünk valamit. Tehát számomra sokkal izgalmasabb egy tényleges, helyben, az adott szituációra születő válasz, mintha előhúznék valami bevált sémát – ami hogy visszautaljak – a mindennapi kommunikációnkra is jellemző. Izgalmas, mert azt érzem, hogy valóban történik valami, és nem az időjárásról beszélgetünk.

– A szabadság fontossága csak a zenében vagy az életed más területén is jellemző rád?

Kézdy Luca fotója

 

Gyerekkorom óta nehezen viselem a tömeget és a sztereotip helyzeteket. Az esküvőm előtt például rettegtem. Azt éreztem, hogy el fogom nevetni magam, amikor ki kell mondanom az igent, hiszen annyira sztereotip közhely. Nagyon idétlenül éreztem benne magam. Mindig is voltam annyira egoista és szerencsés, hogy azzal foglalkozzak, ami érdekel. Többé-kevésbé nem mások véleménye, vagy elvárásai határozták meg, hogy mit csináljak. Természetesen kell tükör, nem vagyunk teljesen elzárt, különálló szigetek, de a belső arányokat mindenki csak magának állíthatja be. Nincs igazi kívülről jövő minta, vagy segítség. Fontos számomra az, hogy tudjam, mit, miért teszek, ismerjem a saját motivációimat, a hibáimat, határaimat, mert csak akkor tudok szabadon mozogni közöttük.

– A március 29-i koncerten különféle összeállítású zenekarokkal lépsz színpadra. Hogyan alakítottad ki a koncert programját? És kik lesznek a magyar vendégművészek?

Kézdy Luca fotója

A koncerten jelen lesz a trióm másik két tagja, és a duóm másik fele, azaz Szesztay Dávid basszusgitáron, Szegő Dávid és Szendőfi Péter dobon fog közreműködni. Vendégeim pedig Tóth Evelin énekesnő, Gotthárd Mihály gitáros, és Stefano Di Battista szaxofonművész lesz. Azt hiszem, hogy mindannyian erőteljes és egyéni zenei világokat képviselünk, amik – talán pont ezért – különbözőek is.  Mindig is szerettem olyan világokban elmerülni, amik számomra kicsit idegenek, hiszen csak akkor találhatok új dolgokat – akár magamban is –, ha nem félek attól, amit nem ismerek. Mindannyiunkban közös a zene iránti alázat, útkeresés, és nyitottság. Evelinnel való összekapcsolódásnak pedig különösen örülök. Remek érzés egy tehetséges, gyönyörű nővel együtt dolgozni a zömében férfiak uralta szcénában. A koncerten saját szerzeményeim hangzanak majd el, természetesen helyet hagyva a vendégművészek kibontakozásának, és remélem új világok fognak születni a meglévőkből.

– A koncerten az olasz jazzélet egyik jól ismert muzsikusa, a szaxofonos Stefano di Battista is színpadra lép veletek? Miért pont őt hívtad meg erre a koncertre, és hogy alakul a közös munka?

Tavaly decemberben olyan szerencsés voltam, hogy New Yorkban, duóban felléphettem Chris Potterrel. A zenei találkozásunk a vártnál is jobban sikerült, és szívesen folytattuk volna itt a Müpában, viszont Chrisnek akkor már egy lekötött oroszországi turnéja volt erre az időszakra. Innen alakult tovább az ötlet, hogy hívjunk el egy hasonlóan nagy karaktert. A Santa Diverben nagyon sokszor láttunk vendégül fúvós, leginkább szaxofonos vendégművészeket, és ehhez a hangszerhez ragaszkodtam, így esett a választás Stefanora. Ő fantasztikus zenész, aki nagyon széles spektrummal rendelkezik, hatalmas eszköztára van, amit mindig kreatívan és tartalmasan használ. A líraiság mellett megvan benne az a robbanékonyság és energia, amit nagyon kedvelek a zenében.

– Több meglepetéssel is készülsz a koncertre, amiből biztos nem szeretnél mindent elárulni. Egy dolog azonban már most tudható, háttérvetítésként a te fotóid fognak peregni a koncert alatt. Mióta fotózol? Általában milyen témákat dolgozol fel? Mi fogott meg ebben a művészi kifejezésmódban?

Kézdy Luca fotója

Régóta szeretek fotózni, de úgy igazán, az utóbbi pár évben kezdtem kicsit többet foglalkozni vele. A technikai és szakmai oldala nem igazán foglalkoztat, csak játszom, és a jó kompozíciókat keresem. Évek óta rendszeresen futok, heti 30-50 kilométert a Hármashatár-hegy, Árpád-kilátó és Solymár vonalon. Maratont is futottam már kétszer. Nagyon szeretek kint lenni az erdőben, télen, nyáron, térdig érő hóban, ónos esőben, vagy éppen nyári hőségben. Mióta okostelefonom van, azt is viszem magammal, és rászoktam arra, hogy azokat a szépséges dolgokat, amiket kint látok, megörökítsem. Aki ismeri a képeimet, az tudja, hogy egy sajátos mesevilágban élek, legalábbis, amikor kint vagyok a természetben. Gyerekkorom óta nagyon szeretem az erdőt, mindig otthon éreztem magam ott.  A közösségi oldalamra szoktam feltenni a képeimet. A szociális nyomásnak engedve pedig tavaly volt az első fotókiállításom, és már le van kötve a következő is.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top