In memoriam Balázs Tibor
Írta: Benesóczky László
Vasárnap este nyitottam meg az üzenetet, amelyben írják: már nem vagy közöttünk. Megdöbbentett. Az életerős, de mindig szelíd szemű Tibor, verseim halkszavú szerkesztője és kiadója, atyai jóbarátom – már a mennyek országában ír.
Kiszámoltam, több mint tizenhárom éve ismertelek. Kicsit ijesztő is, hogy mivel huszonnégy éves vagyok, ez életemnek több, mint a felét jelenti.
Másfél hete még válaszoltál a levelemre. December utolsó napjaiban még beköszöntem hozzád pár órára. Keserves, kétórás az út innen Visegrád-Gizellatelepre, de bárcsak megtehetném még… nagyon sokszor!
Ötvennyolc éves voltál. És makkegészséges, a betegségtől eltekintve, amely tolószékbe kényszerített. Legalábbis én így tudtam. Mert szemérmes is voltál. Életed nagy tragédiáit félmondatokban, félszavakban rejtetted el. A legtöbb dologra, ami veled történt, rá se mertem kérdezni.
Csak most kezdődött volna el igazán a barátságunk. Tanácsoltad, olvassam el a nemrég veled készült interjút, amelyben kifejted, hogy szerinted milyen a román és a magyar nyelv lélektani viszonya. Írtam is neked, hogy majd kimegyek hozzád Visegrádra, és megbeszéljük, és hogy jó-e neked a kedd.
Erre az üzenetre már nem válaszoltál.
Gyanút foghattam volna, de mindenkivel megesik, hogy elfelejt válaszolni egy-egy e-mailre.
Sajnos nem ez történt.
Köszönöm, hogy ismerhettelek.
Nyugodj békében, Tibor!
