Egy becsületes kiállítás, amely nem hazudik, s például egy kicsit sem iparkodik kurzusszolgálatba szegődni. És eszébe sem jut történelmet hamisítani – nagy dolog ez manapság! Szívből gratulálok hozzá.
Závada Pál
Szerelem papírrepülőn címmel zsidó élettörténeteket bemutató kiállítás nyílt a Budapest, Ráday utca 47. alatti 2B Galériában. Az első világháború idejéből származó fotó- és filmdokumentáció a Centropa Alapítvány gyűjteményéből való.
A Centropa 15 országban készített életútinterjúkat és folytatott archiváló munkát majdnem 10 évig. Ennek eredményeképpen létrejött az első olyan online adatbázis, amelyben egyszerre hozzáférhetők és kutathatók zsidó családok élettörténetei és a hozzájuk tartozó családi fényképek. A Centropa nemzetközi internetes adatbázisában 1500 életútinterjú, 22 000 fénykép és számos egyéb dokumentum kereshető szabadon. Magyar nyelven 220 interjú készült, melyekhez közel 5000 régi fényképet és dokumentumot digitalizáltak és tettek hozzáférhetővé a www.centropa.hu-n.
Magyarországon 1910–1935 között született magyarországi és határon túli magyar ajkú zsidókkal készítettek életútinterjúkat. Háború előtti életükről, rokonaikról, háborús élményeikről, a háború utáni újrakezdésről, a szocializmus évtizedeiben szerzett tapasztalataikról, valamint arról kérdezték őket, hogyan alakult a sorsuk 1989 után.
A kiállítást Závada Pál az alábbi beszéddel nyitotta meg (amelyet Dés László szaxofonjátéka követett):
Kedves Közönség!
Kinszki Imre – akiből akár a nagy modern fotográfusokéhoz mérhető életmű is kibontakozhatott volna, ha ’44-ben meg nem gyilkolják – magántisztviselő korában papírból hajtogatott repülőt röptetett a cég irodájában, és azon hívta randevúzni későbbi feleségét, mégpedig a Farkasréti temetőbe. Ezt a szép családi legendát, amely a papírrepülőnek ezzel az emlékezetes emblémájával van megjelölve, szerencsére megőrizte a lányuk, így lehet az is, hogy beszállt ide a fejünk fölé, ennek a kiállításnak a terébe, sőt a címébe – szerelmet hozva fedélzetén.
Tisztelt Egybegyűltek, Önök bizonyára nem először találkoznak a Centropa Alapítvány hazai munkálkodásának egyedülálló eredményeivel. Ezek a kiváló szakemberek a zsidó emlékezet elevenen tartóiként gyűjtik a múltbéli szellemi-tárgyi, írásos, ill. vizuális emlékeket és dokumentumokat, s a visszaemlékezőkkel folytatott beszélgetéseik nyomán kutatják azt, hogy miként is volt lehetséges a legrettentőbb évszázadnak, a XX.-nak a körülményei közepette is megteremteni a hétköznapi és a hétköznapokon túli létfeltételeket. Hogy miképpen lehetett egyáltalán élni – hivatást gyakorolni, egzisztenciát megalapozni ilyen-olyan rokonsági hátterek nyomán (vagy épp ezek hiányában), családot alapítani, gyermekeket szülni és nekik örülni, a jövőben bizakodni és tervezni merészelni, küzdeni. És nemcsak önös vágyak, egyéni boldogulások, gyarapodások reményeit szőni, hanem a közjó szolgálatába szegődve, a közösség fölemelésének vágyától lelkesülten munkálkodni – akár a hazaként szeretett ország jobb előmenetele érdekében is, hogy most ennek az emelkedettebb (egyébként Esterházy Péter nagymamájától kölcsönzött) fogalomnak a használatát is megengedjük magunknak.
Európának ezen a fertályán a zsidó múltba való efféle betekintést különösen nehézzé teszi a vészkorszak éveivel, az üldöztetés iszonyatával való folytonos szembesülés – de komoly akadályt képeznek a hosszú pártállami évtizedek is, amelyek épp a lényeget ferdítették el, hazudták félre vagy takarták ki. Az újabb és újabb történészi munkák, könyvek, dokumentumfilmek vagy kiállítások mégis azt bizonyítják, hogy a különböző műfajú forrásokat föltárva és összehangolva nagyon is meg lehet ragadni, érzékletesen föl lehet mutatni ezt a lenyűgözően gazdag tradíciót.
Ez a kiállítás, amely javarészt Czingel Szilvia munkája, az I. világháború időszakát állítja fókuszba – és hadd osszam meg önökkel a legelső markáns benyomásomat, amelyet a kiállítás anyagával szembesülve szereztem: Ha az itt előfordulók közül csak a magyar vezetékneveket hagynánk meg, és kitakarnánk a többnyire németes hangzásúakat, akkor ezekből a fényképekből, fölidézett dokumentumokból és interjúrészletekből alig valami utalna arra, hogy ősi tradícióját tekintve itt egy a többségitől elkülönülő vallási- és életformaközösség, saját életmód-hagyományt őrző kisebbség tárná föl múltját. Mint ahogyan többnyire nem is ekként jelennek itt meg ezek a férfiak, nők és gyermekek – s túl azon, hogy az átlagosnál talán több szakáll (viszont legalább ugyanannyi bajusz!) tűnik föl a fényképeken, mint egyébként, más alig utal arra, hogy ezekben a férfiakban-nőkben és gyermekekben a zsidó gyökerek a közösek. Eltekintve egy-két rabbi nagypapától tehát elsősorban nem zsidóként, hanem városi orvosként, tehetős polgárasszonyként, tisztes iparosként, fürdőhelyen családot nyaraltató anyaként mutatkoznak meg ők itt, mint vidéki boltosok és vendéglősök, pesti kocsmárosok, lecsúszófélben lévő vállalkozók, elözvegyült gép-és gyorsírónők, varrónők, divatosan öltöztetett gyermekek, fényképezéshez attraktív toalettet öltő szépasszonyok, egymáshoz simulva fölsorakozó nővérek vagy fiútestvérek. (Mellékesen: főleg városiasabb-polgárosultabb egzisztenciák. Hiszen a valaha élt szegényebb, falusi zsidó tömegek nyomát a legnehezebb meglelni, ők azok, akik után a legkisebb sansszal maradtak dokumentumok, levelek vagy fényképek, de lehet, hogy már a puszta túlélésre is nekik volt a legkisebb esélyük.)
Ám 1914-től fogva persze úgy is megjelennek, mint átmenetileg katonai egyenruhát öltő családapák, ápolónővérnek elszegődő hajadonok, ifjú vagy kevésbé ifjú nők. Vagy mint olyan besorozottak, akik nem fegyveresként, hanem hadiorvosként, szanitécként, katonai mozgópostásként vagy hivatásos teherszállítóként teljesítenek szolgálatot. Szóval akik – fegyvert forgatván vagy sem, de – öntudatosan masíroztak be „a haza védelmére” úgymond, mert magukat hű hazafinak tartották.
A kutatók persze – mint Karády Viktor és Deák István – azt mondják, hogy a zsidóság tradíciójában mégiscsak kimutatható némi erőszakkerülő jelleg. Az pedig, hogy az erőszakgyakorlás mint virtus leértékelődik a szellemi tőke presztízsével szemben, megmutatkozik a katonáskodáshoz fűződő viszonyukban is – például hogy inkább a tartalékos tisztek között találják meg a helyüket, semmint a hivatásosak közt. Mégis sok példát találunk arra, hogy a magyarsághoz fűződő hazafiúi érzés tradicionálisan áthatja a zsidó származású katonák szívét, különösen, ha a függetlenség eszményével párosul – gondoljunk csak Schweiger Mórra, a ’48-’49-es szabadságharc zsidó veteránjára Plohn József nevezetes fotográfiáján. És akkor rögtön eszünkbe juthat Lőw Lipót, Kossuth tábori rabbija is (aki egyébként Ferge Zsuzsa ükapja – vagy szépapja?), akit a fegyverletétel után tömlöcbe vetettek, mire a hős rabbi felesége a saját hajából hímezett egy gobelinképet Haynaunak kegyelemkérő ajándékul. Ám mert a rabbit hamarabb engedték szabadon, ennek a túszkiváltásra hivatott becses kézimunkának az átnyújtására már nem került sor, a család ma is őrzi.
A hajdani katona-hazafiak utódai, vagy egyszerűen csak a másokhoz hasonlóan besorozott zsidók legnagyobbrészt most, az I. világháború kitörésekor is ugyanolyan öntudattal vagy naiv bizakodással, megtévesztve, de büszkén masírozhattak a frontra, hazájuk érdekeinek védelmére, nemzeti sérelmeik megtorlására hivatkozva – akárcsak a többi nemzetiségek a tarka monarchiában. És ugyanannak a hatalmi demagógiának az áldozataiként, mint az összes többi többségiek vagy kisebbségiek – ennek a recsegve-ropogva széteső monarchiának bármely fertályán. Ezek az esztendők talán az utolsó évei voltak annak is, hogy a zsidók (függetlenül a vallásukhoz, a tradícióikhoz való ragaszkodásuktól) ugyanúgy (vagy majdnem ugyanúgy) lehettek lelkesen háborúpárti hazafiak, együgyűen rövidlátó, pöffeszkedő katonák, sőt hadügyminiszterek (lásd báró Hazai Samu), vagy éppen felvilágosultak, kiábrándultak, pacifisták, rebellisek vagy cinikusok, mint az összes többiek. Ahogy a többséghez hasonlón nem voltak még birtokában összes polgári önrendelkezési jogaiknak, úgy megfosztva sem voltak még összes meglévő jogaiktól. Akár még a nyárspolgári elvakultság, a történelmi rövidlátás jogától sem. Akadtak szép számmal, akiket hősi érdemrendekkel tüntettek ki az első világméretű vérontásban, s akiknek ez mentességet is jelenthetett majd az üldöztetésben. Olvassuk csak el e tárgyban Goldgruber Simonnak, a besszarábiai front hősének, későbbi Práter utcai kocsmárosnak a roppant tisztelettel és megindítóan naiv bizakodással megírt, egyenesen a kormányzónak szóló kérvényét! Ám hogy a magas kitüntetésekből következett-e mentesség valójában is, erre bizony nem lehetett mérget venni.
De van ennek a kiállításnak számos más emlékezetes vagy hétköznapi hőse és hősnője is. Például a meghívón is megörökített Feith Paula rákospalotai tábori nővér, aztán az a Munkácsról bevonultatott, szakállasan hagyott katona, vagy az apjuk krémsajtját reklámozó szegedi Glück gyerekek – hogy legelőször is Czingel Szilvia kedvenceit említsem. Vagy a dormándi Marmonstein sakter és rabbi meg az ő családja. Az egyik kedves adatközlő, Galla László 1916-ban, édesapjának szabadságán, egy belgrádi tiszti szálló szobájában „készült”, ahogy magát kifejezte – körülmetélési szertartására azonban már hazaengedték az apját.
Sokan szerepelnek itt a monarchiának azóta határon túlra került városaiból: Például a Kornfeld áruházasok Dunaszerdahelyről, a kassai Engel és Varsa család, a pozsonyi Katarína Löfflerová, a Galánta-Alsószeli illetőségű Müllerek, az eperjesi Izsák Henrik vagy a kolozsvári Neufeldek. Ugyanott alapozta meg orvosi egzisztenciáját Róth Marcell, aki elsőként tanított a kolozsvári egyetemen dupla kisebbségiként, vagyis magyar zsidóként, s akit végül ’44-ben mint a Maros utcai kórház orvosát öltek meg a nyilasok. De aki megismeri, nem fogja elfelejteni a világháborús harcokban kitűnt századosnak, Domonkos Miksának, később a budapesti gettó hősének a regénybe illően fordulatos életét, azzal a gyalázatos végkifejlettel…! Ha rákattintanak a Centropa honlapjára, megtalálják a részleteket is, még filmen is – több száz további család történetével és dokumentációjával egyetemben.
És végül – ennyi lenyűgöző fotográfia közt – szóljunk még egy Keller nevű korabeli fényképészről, aki 1915-ben a Hűvösvölgyi Nagyrétre telepített tábori kórház mellett rendezte be nyári fényképészműtermét, és ott örökítette meg Erzsébet nevű lányát is, mint önkéntes ápolónőt, a lábadozó katonák társaságában.
„Szerelem papírrepülőn” – és nemcsak ott, és nemcsak szerelem. „Zsidó élettörténetek az első háború idején”. Egy becsületes kiállítás, amely nem hazudik, s például egy kicsit sem iparkodik kurzusszolgálatba szegődni. És eszébe sem jut történelmet hamisítani – nagy dolog ez manapság! Szívből gratulálok hozzá – és megnyitom.
Závada Pál
A kiállítás 2016. december 15-éig tekinthető meg a 2B Galériában (1092 Budapest, Ráday utca 47.)
