Aki tényleg hullákat boncolt Auschwitzban

Dr. Nyiszli Miklós: Dr. Mengele boncolóorvosa voltam az auschwitzi krematóriumban – Magvető Kiadó, 2016 – szerkesztette Vági Zoltán – 368 oldal, keménytáblás kötés védőborítóval – ISBN 978-963-1434-651

Sokan vannak, akik hajlandóak lennének elfelejteni a holokauszt borzalmait, s talán fájdalmasan sokaknak sikerült is. A Saul fia attól – sok egyéb tényező mellett – azért fontos film, mert képei figyelmeztetésként égnek bele az ember agyába. A filmmel járó díjak és kitüntetések is azért és annyiban fontosak, amennyiben felhívják a figyelmet arra, hogy mivé változhatott az ember – legyen szó bűnösről és áldozatról is – a múltban, s mivé változhat bármikor a jövőben. Éppen ezért nem öncélú mazochista időtöltés, ha a megsemmisítő táborok borzalmaival foglakozunk!

• Mi állhat a Saul fia-naplóban?
•  Egy francia filozófus feltárta a Saul fia megrázó hatásait
•  A te gyereked megnézheti a Saul fiát? – 12+
•  Röhrig Géza: A Saul fia egy új identitás meghonosodásának sikere
•  Salka: Egy holokauszt-túlélő élettörténete
•  Így is lehet a holokausztra emlékezni
•  Az ébredező nácizmusnak több ellenszere is van!
•  Az antiszemitizmus funkciója
•  Gyerekhúst darálnak a szalámiba!

Dr. Nyiszli Miklós (1901-1956) orvosnak, mint túlélőnek és szemtanúnak fontos szerepe van abban, hogy ha nem is értjük, de legalább lássuk az elképzelhetetlen borzamat a maga valójában. Nyiszli korántsem irodalmi igényű visszaemlékezésének a múltban azért volt fontos szerepe, mert szinte elsőként mesélte el a halálgyár történetét a szemtanú hitelességével. Valószínűleg ezzel együtt ő az, aki az emlékezni akarók számára „megteremtette” dr. Mengele alakját úgy, ahogy a köztudatban létezik.

A most megjelentetett kötet a döbbenetes visszaemlékezés mellett komoly bevezető tanulmányt is tartalmaz, ami ha nem is el- , de befogadhatóbbá teszi Nyiszli Miklós (A-8450 tetoválási számú fogoly) írását. Vági Zoltán történész nem csak a magát írónak nem tartó Nyiszli Miklós életrajzát, hanem az auschwitzi haláltábor kialakulásának fokozatait, a tábor működésének rendjét, a sonderkommadosok szerepét és sorsát is részletesen tárgyalja. Míg a szemtanú művének bevezetőjében hiába ígéri, hogy visszaemlékezése „indulattól mentes” lesz – hogyan is lehetne –, addig az évtizedekkel később tevékenykedő történész már képes arra, hogy a borzalmakról valóban a történész tárgyilagosságával számoljon be. És a számok és adatok a maguk pőreségében talán nagyobbat ütnek a mai olvasón, mint a velőig hatoló, de elképzelhetetlen borzalom.

A hullák nem feküsznek szerte a terem hosszában és szélességében, hanem emeletmagasan egy halomban. Ennek magyarázata, hogy a lehullott gázszemcsék előbb a betonpadló fölötti levegőréteget árasztják el halálos kigőzölgésükkel, és csak fokozatosan telítik meg a helyiség magasabb levegőrétegeit. Ez kényszeríti a szerencsétleneket, hogy egymást letiporják, egymásra másszanak. A magasban így később éri el őket a gáz.[…] Megfigyeltem, hogy legalján a hullatornyoknak a csecsemők, gyermekek, asszonyok és aggok fekszenek, tetején az erősebb férfiak

– olvasható Nyiszli egyik leírásában, ahol a Zyklon-B-vel történő mészárlást követő tapasztalatairól ír… itt éppen az orvos, a megfigyelő kívülállásával. Nem kertelek, ez a könyv tényleg borzalmas, s a fentebb idézett részlet csak apró morzsa, mely még a könnyebben emészthetők közül való. Annak, aki korábban nem foglalkozott a holokauszttal ennyire közelről, megterhelő lesz ez a könyv. De ezt az „intellektuális kínt”, ami semmiség százezrek és milliók értelmetlen halálához képest, vállalni kell, ha emberek akarunk maradni, és nem vágyunk sem az elkövetők sem az áldozatok táborába.

A borítóképen és a cikk közben a lengyel származású francia festőművész David Olère (1902-1985) alkotása. Ő is az auschwitzi Sonderkommando tagja volt, 106144 számmal tetoválva.