+ Irodalom

Terry Gilliam agya a Világörökség része!

…katolikusok, protestánsok és zsidók karöltve tiltakoztak, mert a film szentségtörőn bánik fontos vallási témákkal. Ezeket a fickókat csak nagy erőfeszítések árán lehet összehozni, és nekünk sikerült azzal az egyszerű eszközzel, hogy mindnyájukat egyszerre sértettük meg.

Terry Gilliam: GilliamesqueTrubadúr könyvek, 2016 – fordította Baló András Márton – 204 oldal, kemény kötés – ISBN 978-963-227-626-7

Az okos ember hülyéskedik, a hülye ember meg okoskodik – állítja a régi mondás, és aki eddig kételkedett, az most már biztos lehet abban, hogy Terry Gilliam rettentően okos ember. Az idén hetvenhat éves alkotó hihetetlenül színes önéletrajzi kötete tavaly jelent meg angolul, s a Helikon Kiadó jóvoltából már magyarul is olvasható.

A Gilliamesque – ritkán fordul elő ilyesmi! – minden szempontból túlszárnyalja az előzetes olvasói várakozásokat. A Terry Gilliam által diktafonra mondott önéletrajz, az „alapszöveg”, már önmagában is hordozza mindazt, amit egy ilyen kaliberű fazontól remélhetünk. Egyszerre informatív, humoros, laza, és közben a szöveg túlterhelése nélkül marad kapacitása arra is, hogy reflektáljon saját múltjára és az őt körülvevő világra is. A legkomolyabb dolgokról képes úgy beszélni, mintha „csak” viccelne, s ezek a „dolgok” nem is biztos, hogy azokban az életszakaszokban bukkannak elő, ahol azt az olvasó gondolná.

…katolikusok, protestánsok és zsidók karöltve tiltakoztak, mert a film szentségtörőn bánik fontos vallási témákkal. Ezeket a fickókat csak nagy erőfeszítések árán lehet összehozni, és nekünk sikerült azzal az egyszerű eszközzel, hogy mindnyájukat egyszerre sértettük meg.

A fenti, „ökumenikus hangulatú” idézet például a Brian élete című film fogadtatásáról szól. De a Bibliáról már gyermekkora kapcsán elmondja a véleményét:

…komolyan azt gondolom, hogy a Biblia tanulása nélkül felnevelkedett nemzedékek (legnagyobb sajnálatomra saját gyermekeimet is ide kell értsem) tényleg kimaradtak valamiből. Dávid és Betsabé meg a többi hasonló történet tényleg kultúránk építőkövei, mégis ki tudja manapság, ki az a Betsabé? Sőt, hogy ki az a Dávid?
Ez nem feltétlenül áhítatosság kérdése. A közös kulturális kincs az érdekes, ami megszületett ezekből a történetekből, mert könnyebb viccelődni úgy, ha mindenki érti az utalásokat.

Persze, azért árnyalja a képet, hogy közös kulturális kincsünkbe azóta már beletartozik Gilliam munkássága is, a Monty Python-tól a saját filmeken keresztül egészen eddig a kötetig… amiből az is kiderül, hogy mi az, amiből mi itt, Európa hátsó traktusában kimaradtunk. (Melyikünk ismeri például Ernie Kovacs amerikai komikus munkásságát? Azt meg se kérdem, hogy kinek lehet alapvető gyermekkori élménye.)

A Gilliamesque ilyenformán az elmúlt hetven év szubjektív kultúrtörténeti látlelete is, melyben egy másik, számunkra szinte ismeretlen, s minket mégis sokban befolyásoló kultúra látszik „belülnézetből”. Arról, hogy a magyarországi olvasó sok esetben az ’50-es évek Amerikája kapcsán ismerhet rá az körülöttünk most zajló folyamatokra igazán nem Gilliam tehet… De térjünk vissza a könyv szerkezetéhez!

A kis Terry

A kis Terry

Hiszen a szerző – saját bevallása szerint – eredetileg egy képzőművészeti albumot készült csinálni a saját vizuális munkáiból, csak aztán valahogy elsodorta az emlékek áradása és az a tudat, hogy halálával elveszhet minden, amire csak ő emlékszik. Többé-kevésbé. Az eredeti koncepcióból megmaradtak a képek, amelyeket így párosítani lehetett a szöveggel… s mert még mindig van „tovább”, lehetett jegyzeteket készíteni, melyek a sajátos tipográfiai megoldásnak köszönhetően még összetettebbé tették a könyv szerkezetét. Így a Gilliamesque vizuális és tartalmi szempontból is univerzális munka: Terry Gilliam mindent belepakolt, ami beletartozik az ő univerzumába.

Valószínűleg a Savember volt az egyik legnyilvánvalóbb olyan elem a Brazilban, amelyet saját élményeim ihlettek. A hetvenes évek második felében az apámnak lidérces élményben volt része, amikor egy bőrrákos foltot fedeztek fel a fülén. Az elváltozást egy sokak által ajánlott sebész savval kezelte, aztán bekötötte a sebet, és azt tanácsolta az apámnak, hogy pár órát a parkban, amíg a vegyület kifejti varázslatos hatását. Amikor apám visszament a rendelőbe, a fülének a széle még megvolt, de a cimpát teljesen szétmarta a sav

– magyarázza el Gilliam az egyik legfontosabb filmjének egyik momentumát, s ilyen életből kiragadott példák sokaságával találkozhatunk a könyv lapjain. A borító által sugallt kép tényleg nem túlzás, az olvasó bepillanthat ennek a furcsa és fontos fazonnak az agyába, megértheti azt, amit „komoly emberek” esetleg sikertelenül próbáltak el-, félre- és megmagyarázni. Terry Gilliam fejében csodálatos rend van, ami csak a sokszínűsége okán tűnhet rendetlenségnek. (Az is teljesen érthetővé válik, hogy miért nem használt LSD-t akkor, amikor ennek divatja volt.)

Jó-jó, elismerem, hogy TG agya még nincs rajta a világörökségi listán, de ha engedünk a csábításnak és néhány betűt felcserélünk, akkor egy legalább ennyire fontos (sajnos nem létező) listát kapunk, mert ugyebár az okos ember hülyéskedik…

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top