Aligha lehetett ezt már tovább feszíteni: a Monty Python társulat ezen a nyáron végleg lehúzta a rolót. Negyvenöt éve került először adásba a Repülő Cirkusz, ami túlzás nélkül kopernikuszi fordulat volt az angol humor történetében, Magyarországon most exkluzív vetítéseken lehet megnézni a társulat utolsó közös fellépését a londoni O2 Arénából. Aki eddig lemaradt volna, ne aggódjon nagyon, még 15-én is lesz vetítés. A feliratért (szinte természetes módon) Galla Miklós felelt.
One Down, Five To Go
(kb. Egy már elment, öt még jön) – a műsor alcíme jelzi, hogy a Monty Python tagjai még ugyanolyan pimaszul viccelnek a halállal, mint évtizedekkel ezelőtt. Az 1989-ben elhunyt Graham Chapman a műsorban csak archív felvételeken jelenik meg, itt van viszont az egykori sorozat állandó szőke üdvöskéje, a kissé túlbotoxolt, de még mindig életvidám Carol Cleveland. Plusz időnként feltűnik a nézők számára is kínosan rajongó Mike Myers, aki aztán szerencsére hamar el is tűnik (a másik előadáson Stephen Fry esett be, azért ő kicsit méltóbb volt). Az igazi bomba viszont Stephen Hawking vendégszereplése, aki nézőként és az egyik videószkeccs szereplőjeként is feltűnik. Nem semmi.
A terjedelmes életműből nem lehetett könnyű válogatni Montyéknak, de a szelekcióval nincs gond: úgy tűnik, nem lőttünk nagyon mellé a legjobb jelenetek kiválasztásával, mert azok közül is volt kettő. A többi jelenetre is nagyjából lehetett számítani: sőt még a ’48-as show idejéből származó, de az élő Monty Python-előadások során rendszeresen előadott négy milliomos-jelenet is szerepelt a közel három órás műsorban. Újdonságnak számítottak viszont a szkeccsek enyhe átírása, aktualizálása és az időnkénti improvizációk, mint amikor Eric Idle nem bír a rakoncátlankodó álbajuszával, vagy amikor John Cleese reagál az első előadást követő negatív kritikára. Ezek nagyon működnek, nem hiába: ezek a csávók lehet, hogy öregek, de vérprofik.
Az előadás menete ugyanaz, mint amit a korábbi felvételen láthattunk: a szkeccsek közötti díszlettologatások alatti holtidőt Gilliam-féle animációk, videós anyagok és zenés-táncos részek töltik ki. Moziban azért más ezeket nézni, mint élőben, még úgy is, hogy a vetítés teljesen hű volt az eredeti előadáshoz: egy másodpercet nem vágtak ki belőle, még a negyedórás szünetet sem, ami alatt ki is lehetett menni a teremből.
Nekem kicsit a zenés-táncos rész volt sok, ugyan szeretem én ezeket a mára klasszikussá vált dalokat (személyes kedvencem az Every Sperm Is Sacred), de nekem nem kifejezetten ezek jelentik a Python esszenciáját. Összességében egy kicsit kevesebbet nevettem, mint amire számítottam, de így voltam vele akkor is, amikor életemben először láttam a Gyalog galoppot. Előtte csak hallottam a Monty Pythonról és valami őrülten viccesre számítottam: és az is volt, csak nem egészen úgy, ahogy én elképzeltem. Most is kicsit más volt az elvárásaimhoz képest, kicsit több volt a zene és a show, mint amit én szerettem, de ez legyen a legnagyobb bajom.
A társulat tagjai jó formában vannak, egyedül Terry Jones tűnt kicsit színtelennek a régi önmagához képest. A legmeglepőbb talán az, hogy Terry Gilliam, aki sosem őrült meg az élő fellépésekért, most mennyire felszabadultnak tűnt a színpadon, még akkor is, ha ezúttal is ő szerepelt a legkevesebbet – a ráadásban pedig jól láthatóan szinte könnyekig hatódott. A változatlanul sármos Michael Palin mellett talán ő változott a leginkább előnyére az idők során, főleg, hogy ifjúkorában inkább tűnt egy ötödik Pink Floyd-tagnak, mint az angol humor fenegyerekének.
A ráadás természetesen az Always Look On The Bright Side Of Life volt és itt nemcsak Terry Gilliam érzékenyült el. Nagyot fejlődött a világ, mióta Michael Palinék elkezdték: ma már olyanoknak is jár a jutalomjáték, akiknek az életművét homoszexuális viccek tarkítják és az egészségesnél kicsit többször öltöztek nőnek. Nem feltétlenül szükséges, de méltó búcsú volt ez –mi pedig valószínűleg utoljára gazdagabbak lettünk néhány óra Monty Pythonnal.
