Színházak Éjszakája az Örkényben
Szombat délután, valamivel 5 óra előtt rengetegen várakoztak az Örkény Színház bejárata előtt. Lógott az eső lába, a sor vége kikunkorodott a kiskörútra. Nagyon sokan szerettek volna bejutni, ami nagyjából mindenkinek sikerült, ha nem is mindjárt első nekifutásra. Az alaphangulatról a „Meg szabad-e kérdezni?” című nyitóprogram gondoskodott, a továbbiakban pedig szabadegyetemi előadásokon, kulisszajárásokon és várostörténeti épületsétán vehetett részt a közönség.
Az Örkény színészeinek titkai
Az este a Madách tér 6-ban az „amit mindig tudni szerettél volna kedvenc színészeidről, de sohasem merted megkérdezni” típusú kérdező show-val indult és tökéletes hangulati alapozásának bizonyult. Már hetek óta gyűltek a személyre szabott nézői kérdések a színház oldalán, ezeket véletlenszerűen, az illető színész képével ellátott papírzacskóból húzták ki, és szigorúan kettő percben kellett rájuk válaszolni mikrofonnal a kézben, egyenként. Némelyek röptében válaszolgattak, mások belemenősen és megfontoltan, ki-ki alkata és vérmérséklete szerint.
Nagy Zsolt például
ironikus távolságtartással, Kerekes Viktória virtuóz könnyedséggel, Mácsai készségesen (Amszterdamból Face Time-on), Polgár Csaba felvételről, gyorsasági rekordot megcélozva, Vajda Milán provokatívan. A kérdéseket a színészek természetesen nem ismerhették előre, de azért lehettek sejtéseik, és tényleg sok mindenre fény derült.
Nem szerelmes minden nő Mácsai Pálba?
Kiderült többek között, hogy Gálffi László mostanában az utolsó Proustot Az eltűnt idő nyomában hetedik kötetét, A megtalált időt, Kerekes Viktória pedig a Tánc, tánc, táncot olvassa éppen Murakami Harukitól, hogy Mácsai körülbelül az esetek egyötöd részében megy a gyerekeiért óvodába, iskolába, és egyáltalán nem gondolja, hogy minden nő belé volna szerelmes, a felesége pedig egyáltalán nem féltékeny, mert tudja, hogy az iránta való rajongás tökéletesen hiábavaló.
Megtudtuk továbbá, hogy milyen zenét hallgatott legutóbb Epres Attila, ki kivel szeret, utál és tud leginkább együtt dolgozni, hogy Szandtner Anna nyugis anyukaként sohase használt csecsemőmérleget, és nem tépelődött hosszasan, amikor az egyik előadáson nem jutott eszébe egy vers következő sora, valamint azt is, hogy Patkós Márton kitől örökölte az orgánumát, meg még számos, itt felsorolhatatlan apróságot. Búcsúzásképp ígérték, hogy mindezek a kérdések és válaszok felkerülnek majd a színház honlapjára vagy Fb-oldalára, bár az este hangulatát ebből aligha lehet majd rekonstruálni.
Ezen a ponton még mindig tartott az izgalom a bejutás körül
Miután a társulat elhagyta a színpadot, a nézőknek is vissza kellett állniuk az időközben még nagyobbra duzzadt sorba, mert a nagy érdeklődés miatt a programok egy részét előzetes regisztrációhoz kötötték. Az ezután következő szabadegyetemi előadásokban a mániáké és szívügyeké volt a főszerep. Epres Attila sportolásról és a kikapcsolódás lehetőségeiről tartott előadást „Művészet és rekreáció” címmel, Hámori Gabriella Apákról és lányokról mesélt. Csuja Imre „A mezőgazdaság és én” talányos cím alatt pályája kezdeteiről, arról, hogy hogyan mondott verset a hajnali tehenészetben sráckorában, hogy zajlott a felvételije a debreceni bölcsészkaron, ahová esze ágában sem volt járni és milyen kertművelési kalandokba bocsátkozott a feleségével a pályája és az élete során.
Gálffi László előadásának a Rimbaud-Tours címet adta. Beszélt meghatározó, Pesti Színházbeli Rimbaud estjéről, ami 1980-ban volt, és az utóbbi években tett tematikus zarándoklatairól, amelyeket egy-egy monomániája köré épített, mint Bach vagy Rimbaud.
Rimbaud kapcsán elképesztően érdekes dolgokat találtam. Kevesen tudják például, hogy Rimbaud Etiópiában találkozott egy általa nagyra tartott magyar gróffal, akivel levelezést is folytatott, de az sem közismert, hogy a költőnek valószínűleg volt egy gyermeke…
…egy ugyancsak kudarcokkal teli, kalandos és rövid életű lány, akinek egy Isabelle Éberhardt nevű nő volt az anyja, és Gálffi szerint a róla fennmaradt fényképek alapján kiköpött apja volt. Beszélt Rimbaud sorsáról és a Napfény és hús kötet szívbemarkoló Rimbaud leveleiről.
Költői elhallgatása logikus, szükségszerű és tisztességes volt «beleavatkozom a politikába, meg leszek mentve» – milyen modern, ugye?
Mácsai Pál édesapjáról, Mácsai István festőművészről mesélt, ugyancsak felvételről. A nagyszülei és szülei világáról, az édesapja gyerekkoráról, a meghatározó emlékű Damjanich utcai lakásról, ahol csak öt éves koráig lakott és ahová minden évben egyszer tíz percen át sütött be a nap, apja anakronisztikus személyiségéről, kételyekkel teli pályájáról, és arról a differenciáltan gondolkodó közegről, amit létrehozott és amelybe ő beleszületett. Beszélt egy bizonyos gyöngéd apai mosoly indokáról is és a festészet behozhatatlan előnyéről a színjátszással, a pillanat művészetével szemben.
Ahogy megy az idő, egyre többet gondolok rá, töprengek az életén, annak tanulságain, és persze az én életemről az övével összefüggésben.
Az előadásokkal párhuzamosan félóránként indultak az egész színházat bejáró séták,
amelyeket a színészek mellett Szombathelyi Julianna és Czigány Dóra fodrászok, Sík Kata kelléktár- és Mazura János hangtárvezető, színpadmesterek, díszítők, rendezőasszisztensek, a marketingtanácsadó, a művészeti titkár és a sajtóreferens tartottak a színház minden nevezetes zugát bejárva. Megmutatták kedvenc helyeiket a zsinórpadlástól az öltözőkig és a társulati büfé nevezetes kanapéjáig, ahol Csuja Imre úgy szeret szunyókálni egyet, mint egy nyugdíjas tábornok. Hámori Gabriella és Gálffi László a félhomályos lépcsőt, ami a lenti és fenti világot köti össze, a színpadot az öltözőkkel és a büfével, vagy fordítva. A nevezetes helyekről a színészek fotókat is készítettek, Bíró Kriszta az öltözője függönyét örökítette meg:
Ilyen függönye a nagyanyámnak volt, a hetvenes évek végén. Klöpli. Ez a neve. A függönynek. Kicsit mindjárt otthon voltam. Vagyok. Ezt éreztem, amikor először öltöztem jelmezbe az akkor még Madách Kamarában. Azóta is ezen a függönyön át lesem a kinti valóságot.
Azok a szerencsések, akiket 9 óra tájban az Örkény Színházban ért az idei Színházak Éjszakája
a második szabadegyetemi blokkban Pogány Juditot hallgathatták a legendás kaposvári évekről, a lázas létezés varázslatos korszakáról és nevezetes szereplőiről, Pauer Gyuláról, Babarczy Lászlóról, Jeles Andrásról, Zsámbéki Gáborról, Molnár Piroskáról, Kun Vilmosról, Lázár Katiról, Jordán Tamásról, Lukáts Andorról és akikre már nem jutott idő, pedig hallgatták, hallgattuk volna szívesen tovább is.
Már csak néhányan élnek azok közül, akik a Kaposvári Csiky Gergely Színház sokat emlegetett fényes, nagy korszaka előtti politikai és szakmai botrányokat is átélték. Mivel a néhány közül az egyik én vagyok, fontosnak tartom, hogy mielőtt teljesen kihal ez a generáció, mesélhessek a zűrzavaros múltról, és hogy mennyi mindennek kell történnie ahhoz, hogy egy szégyenletes mélypontját élő színházban „robbanás” történhessen, és az azt követő évtizedek alatt „óriások” sora mutathassa meg erejét és tehetségét.
Ez a robbanás generációjának legjobbjait repítette Kaposvárra, ahol egy teljesen új, bátor és relatíve szabad szakmai műhely született. Egyszeriben mindenki oda kezdett vágyakozni, ahonnan korábban mindenki menekült, Kaposvár pedig előbb fogalommá, később mítosszá vált. Pedig az óriások részben még köztünk vannak és mindez megérne még egy-két misét.
