TUSEN TACK
1000 köszönet. Ma megsimogattam a székét, amikor eljöttem. Mint egy idős ember langyos, száraz, törődött keze. Tusen Tack Ingmar. Soha nem felejtem el.
Szomorúan kerekeztem haza Hammarsból. Élesek itt a fények, tiszták és oly világosak, hogy jólesik nyitva tartani a szemet. Egyszerűen jó nézni. Néz az ember, és él.
Tegnap kész lettem a munkámmal is. A másodikkal. A Főnyereménnyel. A Bergman-központban kinyomtatták. 51 oldal apró betűkkel. Egy nagyon helyes kismama volt a titkárságon. Épp szoptatott. Zavarba jöttem, ő nem. Ideadta a gyereket: Dante, mondta, így hívják. És átvette a pendrive-omat. Én meg ölemben Dantéval álltam Bergman egyik mosolyogva figyelő képe előtt. Danténak tetszett a kalapom, megfogta a szélét – és mivel kis 14 hónapos vasgyúró volt, komoly erőfeszítésbe került visszaszerezni.
Hazafelé a Csérek rétjén Dantén gondolkoztam – milyen érdekes így indítani útnak egy kisembert. Dante – oszt még foga sincs.
A Csérek rétjén mindig megtámadnak a csérek. Hitchkock is erre biciklizhetett egykor, mert tényleg horrorisztikus érzés – vijjognak, kárognak, süvöltenek és párosával támadnak. Kötelékben. Egy darabig szinte 
helyben állnak fölötted, aztán zuhanórepülésben neki. Mindig félek átmenni azon a réten – kb. 700 méter, de tekerek tiszta erőből. Itthon megnéztem a neten, és mindent megértettem. Ez, aki ennyire támad, az a Sarki csér – itt nyaral, Svédországban, téli lakhelye az Antarktisz. Hát ismerhet kegyelmet egy ilyen nehéz sorsú kismadár?
Itthon kitettem a példányt a kerti asztalra. Az orgonák hullája alá. Milyen jó lenne megünnepelni. De egyedül – hogyan? Felhívtam Annát – kész vagyok édesem. „Mondjad gyorsan, mert előadásom van” . Ültem a napsütésben. Egy kismadár figyelt a gerincről. Barázdabillegető. Gyors mozgású, szerény külsejű kis szubrettje az ornitológiának. Itt van fészke a cserepek alatt, mindig hallom a süvölvényeket… És nagyon szeretem nézni, ahogy leveti magát a semmibe. Úgy kezd repülni, hogy egyszerűen ledobja magát, 5-6 méter szabadesés, a föld fölött pár centivel pedig hirtelen felszáll. Félelmetes látvány.
De egy jó dráma nem ilyen. Az nekiszalad, mint a pelikán, kiterjeszti dús konfliktusú szárnyait, kettőt csap – egyet az eredeti karakterek, egyet a korszerű forma irányába, lábaival (a stílus és a mondanivaló) sebesen rohanni kezd – és felszáll, mint ahogy a lélegzet szakad ki az emberből születéskor (ld. Dante)
Szóval ilyen szép melankolikus hangulatban vagyok barátaim. Felmentem a tetőre, lefényképezni magam, ahogy pezsgőzőm, de már nem voltam ott. Kimentem a kertfal elé, visszanéztem, de ott se voltam. Kitöltöttem a pezsgőt, Jófajta hűs zsibbadás.
Aztán kinyitottam a példányt. Olyan érdekes volt kézbe venni. Van egy svéd dal is benne. A keresztény vitézről és a troll lányról. Ezt dúdolgattam, olvastam a darabot, és a ferihegyi pezsgőt kortyolgattam. Herr Mannelig.
Hirtelen eszembe jutott egy sportág – nagyon rég nem látok ilyet. A hármasugrás. Gyerekkoromban öcsémmel nagyon sokat mulattunk rajta. Ezen meg a négyes bobon, ahol mindig lemaradt valaki. De a hármasugrás egykor olimpiai szám volt… és hogy miért jutott eszembe? Mert az, hogy én itt ülök ebben a valószerűtlenül ferde napsütésben Bergman kertjében, és új darabomat forgatom – ez egy hármasugrás.
Miskolc – Győr – Nemzeti – Faro.
Ránéztem a netre. Magyarország – Portugália 3 : 3
Itt nagyon játszik valaki. Velem.
Holnap kiskomp, nagykomp – este Stockholm. De egy szép Faro-i templomjárás (némi kalotaszegi reminiszcenciákkal) még hátravan.
Itt az összes részt olvashatod.
HERR MANNELIG:
https://www.youtube.com/watch?v=pxPEcd6mLlY
