Viola Szandra költőnő a kortárs irodalmat népszerűsítő, meglepő és olykor polgárpukkasztó utcai performanszaival, valamint a magyar költészet új színfoltját jelentő „testverselés” műfaj megalkotásával vált híressé, melyben a testre írt sorok művészi aktfotókon jelennek meg. Az alábbiakban a testlíra szakértője mondja el véleményét testiségről, nemi erőszakról és női öntudatról.
Viola Szandra: Áldozathibáztatás és a nemi erőszak határa
Egyre több szó esik a családon belüli erőszakról, a nemi erőszakról, s nem véletlen e téma aktualitása, hiszen a nemi erőszak megítélésével, megfogalmazásával kapcsolatban is találkozhatunk problémákkal, főleg az áldozathibáztatás kérdéskörében. Azt gondolom, hogy az igazi úriember még akkor is képes uralkodni magán, ha a másik fél az „utolsó pillanatban” gondolja meg magát, az egyéb, előre kitervelt és a fizikai fölény kihasználásából adódó erőszakoskodásokat pedig mélyen elítélem.
Gyakran nem beszélünk eleget róla, pedig az erőszakhoz sok esetben közvetlenül kapcsolódó jelenség is megfigyelhető napjainkban: az elprostituálódás. A nemi erőszak(oskodás) egyik tipikus formája ugyanis az, amikor az erőszaktevő az áldozatot zsarolással, lelki nyomással, anyagi és egyéb juttatások ígérgetésével próbálja rávenni a szexuális aktusra. Az erőszaktevők sok esetben anyagi és/vagy szakmai fölénnyel rendelkező, magas(abb) pozícióban lévő, középkorú vagy idősebb emberekből kerülnek ki, az áldozatok pedig többnyire azok a fiatal lányok, akik még keresik önmagukat, keresik az érvényesülés lehetőségeit, tapasztaltabb pályatársak útmutatásra, segítségre szomjaznak, esetleg anyagilag szorult helyzetben vannak. Természetesen ez esetben a bántalmazottnak legalább a szabad akarat halvány árnyéka megmarad, mint lehetőség, azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni a nem fizikai erőszak árnyalt formáit sem.
Sajnos ez esetben is gyakran a prostitúció határára sodródó nőt éri a megbélyegzés. Mint, ahogy az önvédelemből elkövetett emberölés is más megítélés alá esik, így, minden bizonnyal a prostitúciónak is adódhatnak enyhébb megítélést jelentő formái. Faludy György is megörökített egy esetet:
Őfelsége a császár
Bécs, 1860
Fiatal, kezdő színésznő vagyok.
Szeretőm szép, okos, koldusszegény
egyetemista. Anyámmal lakom.
Ő mellbeteg. Nincs pénzünk, hogy gyógyulni
mehessen a hegyekbe, s ez halál.
Tegnapelőtt tízszavas szerepet
kaptam végül. Előadás után
az intendáns jött hozzám ragyogó
ábrázattal. Tejképű kapitány
állt mellette, a császár hadsegéde.
Őfelsége, úgymond, elragadtatva
figyelte játékomat s szívesen
elbeszélgetne négyszemközt velem.
Ha a meghívást elfogadnám, jöjjek
a burgba másnap hétre pontosan.
Közismert, hogy ilyen légyottokért
száz aranyat fizetnek az udvarnál.
Ötven anyám életéért, a többi – – –
az ulánus hajlongott, az intendáns
maradt és fényes szerepet ígért.
Tegnap hétkor a burgba mentem, legszebb
ruhámban. Pompás hálószobát vártam,
de a lakáj hitvány kuckóba kísért
pár vén bútorral s rokkant kerevettel.
Két markos pesztonka fehér batisztban
nem hagyta rajtam, csak alsószoknyámat.
Szemüveges, pöttömke, nagyszakállú
orvos lépett be. Intett, hogy feküdjek
a pamlagra. Felhajtotta szoknyámat.
Felé rúgtam. „Virgonc leány”, morogta.
A két pesztonka lefogta bokámat.
A doktor még egy szemüveget tűzött
veres orrára és altájamat
vizsgálta tüzetesen és sokáig.
– „Egészséges”, fordult a nők felé,
s hozzám: – „Maga meg, kisasszony, ne játssza
az Orleansi Hajadont nekünk.
Inkább örüljön, hogy Őfelségével
megosztja bő tapasztalatait.”
A szemtelen! Mire felöltözködtem
bekopogott a hadsegéd: – „Ne féljen!
Minden rendben”, mosolygott kedvesen.
„Szóval, holnap hétkor.” – „Úgy mint ma”, mondtam.
– „Nem, nem”, kiáltott ijedten, „nem este,
reggel hétkor. Az udvari fogat
hat után várja kapuja előtt.”
Valóban várt, lakájostul. Ezúttal
nem túlságosan nagy, de ragyogó
terembe vittek. Ágy nem állt sehol.
Az ablakokon besütött a nap.
A két pesztonka arcátlanság nélkül
bókolt előttem. Olyan izgatottan
topogtak, mintha Ausztria császára
őket készülne megfúrni, nem engem.
Akarok kiflit, habos tejeskávét?
Nem kell. A helység kellős közepén
kis, keskeny asztal állt, vastag, fehér
takaróval – tán lepedőnek szánták? –
meg párnával. De hol a többi kellék?
A pesztonkák nagy-ünnepélyesen
levetkeztettek, parfümmel locsoltak,
elmagyarázták: talpon állva várjam
a császárt, köszöntsem három hajbókkal,
s ha int, ha nem, feküdjek fel sietve
a kisasztalra, hanyatt és szó nélkül.
– „De hova rakjam lábamat?” – „Felhúzza.”
– „És hogyan fekszik mellém Őfelsége?”
– „Nem fekszik.” – „Hajtsák be a zsalukat.”
– „Itt világosban szokták, hi-hi-hi!”
Már mentek is, ruhámmal karjukon.
A szárnyas ajtón teljes díszben jött be,
dolmányban, csizmával, sarkantyúval.
Biccentett. Én pukkedlivel köszöntem,
majd még kettővel s rögtön felfeküdtem
az asztalra. Szép szál férfi a császár,
de fiatal képén a bambaság
virít. Gyorsan kigombolta nadrágját,
s fehérkesztyűs kézzel előkaparta
középnagy, piszkossárga, ellenszenves
farkát, s úgy állva, elég gyakorlottan
belémengedte. Lehunytam szemem
és nagybátyám vidéki udvarára
gondoltam, hol múlt nyáron hágatást
néztem végig. De azért szaporán
riszáltam faromat s nyögtem, nehogy
magömlését semmisnek minősítse
s elüssön az aranytól. Meglepő
gyorsan jött néki. Rögtön hátralépett
és selyemkendőbe csomagolta
a keveset, mi farkából maradt.
Mindjárt szalutált és kisarkantyúzott.
Aztán a pesztonkák jöttek ruhámmal,
majd a kedves ulánus kapitány.
Átnyújtotta a valódi selyemmel
bélelt, nehéz borítékot. – „A császár”,
suttogta, „legfőbb megelégedését
fejezte ki.” A kapuig kísért.
Bőgjek-e, vagy vihogjak? Jóanyám
megmenekült. Gyónni megyek vasárnap.
Aztán evés-ivás. Úgy gondolom, hogy
Isten s szerelmem, Poldi megbocsát.
De mit veszít az, aki akár csak egyetlen éjszakára is hasonló helyzetbe keveredik? Valószínűleg sokkal többet, mint amennyit fizetségként kap…
S hol van a prostitúció határa? Vajon, amikor a nő színleli az örömet, hogy a férfi kedvében járjon, az még nem számít annak? Vajon, amikor bármelyik fél a kapcsolaton belüli, családon belüli béke megőrzésének érdekében belemegy egy (nem kívánt) szeretkezésbe, még az sem az? Vagy, ha a másik fél haragjától való félelmében teszi? Vagy, bármilyen „magasabb cél” érdekében teszi látszólag önként, az mentesít bárkit? Hol van az erőszak határa?
A fizikai molesztálás, abúzus elmaradása sokak szerint a „jobbik” esetnek tekinthető, azonban az a nagy baj, hogy a prostituálódásra csábító férfiak nem számolnak a fiatal lány önképére gyakorolt negatív fejlődési faktorral. Tehát, amikor kiderül, hogy „ez a szemét alak valójában csak azért ígért fűt-fát, mert a csinos fruskát látta bennem, nem pedig a tehetségem, szorgalmam, fejlődni akarásom miatt, akkor se gondoljam azt, hogy a húspiacon kívül máshol nincs értékem”!
S amikor, például egy fiatal lány életében a sokadik ilyen helyzet áll elő, akkor sajnos megkérdőjeleződhet az önmagába, a tehetségébe, a jóságba vetett hite is! Persze, tudjuk, hogy ilyenkor nem szabad összeomlani, azért, mert van, aki a saját farkánál nem lát tovább, de attól még a bántalmazott (mert ilyen esetben is bántalmazásról van szó) komoly lelki sérüléseket szenvedhet. De nem szabad feladni, meg kell mutatni a hiúságában sértett férfinek, aki lehet, hogy a visszautasítás után még keresztbe is tesz nekünk, hogy ennél ezerszer többet érünk, s nélküle is fogunk boldogulni! Persze, nem elsősorban neki, hanem magunknak, családunknak, jó akaróinknak kell megmutatni. Apropó, jó akarók… hát, őket nehéz találni, mert sajnos igaz az, hogy a nők igen nagy százaléka inkább féltékenykedik, minthogy segíteni próbáljon vagy összefogjon sorstársaival, a férfiak között pedig szintén szép számmal lelni fel a már említett selejtes alakokból. Gondoljunk arra, hogy aki nem tisztességes módon szerez meg bizonyos javakat, az nem fogja tudni hosszú távon birtokolni azokat, ahogy Boethius mondja: „ A szerencse sose fogja tiéddé tenni azt, ami a természet műve lévén nem a tiéd….A természet ugyanis beéri a kevéssel és a szerénnyel; ha az elegendőnél többet akarsz ráerőszakolni, megundorítja, amivel tömöd, vagy épp kárára válik.” ( Természetesen, közben nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a homoszexuálisok között is előfordulhatnak hasonló jelenségek, tehát nem nemfüggő, hanem emberfüggő a cselekedet és a döntés.) Szóval ne gondoljunk azt, hogy, aki szép és fiatal, annak könnyű is… ha pedig akad olyan segítő, aki tisztalelkű és elég talpraesett is ahhoz, hogy felemelkedésünket támogatni tudja, azt nagyon becsüljük meg, tíz körömmel kapaszkodjunk belé!
Végezetül nem tagadom, hogy magam is találkoztam már gerinctelen férfiak tucatjával, akik inkorrekt, erkölcsileg üres ajánlatokat kínáltak, s ezek a tapasztalatok motiváltak e cikk megírásában. De véleményem szerint az áldozathibáztatás tipikus példái azok az esetek is, amikor hasonló cipőben járó nőtársaimmal együtt megkapjuk a tipikus választ: „Ne csodálkozz ezen, ha „vetkőzöl”, azaz, modellkedsz, hostesskedsz, színésznő vagy, táncosnő vagy éppen testverselő vagy…. Itt meg kell, hogy jegyezzem, történtek ilyen sajnálatos esetek és ajánlattevések azelőtt is szép számmal, hogy „testverselésnek” keresztelt alkotói-filozófiai koncepciómat napvilágra hoztam volna…
Az, hogy a művészet tárgyaként, kísérletezéseim és alkotói szárnypróbálgatásom során hogyan jelenítem meg testem, maximum művészetelméleti kérdések alapját képezheti a 21. században, egyéb spekulálásokét nem! Nem értem, napjainkban miért vezet szerepkonfliktushoz az, hogy bizonyos foglalkozású emberekről mondjuk fürdőruhás vagy fehérneműs kép kerül fel az internetre, hiszen miért is kellene bárkinek a személyiségében ezeket az alapvető tulajdonságokat (pl. önmaga vállalását vagy a tetszeni vágyást) elfojtani?! Ugyanúgy a női egyenértékűség hiánya egy társadalomban az is, ha nem mutathatja meg testét a kamerának, pedig vágyat érez erre,(pl.érdekli a divat, a testépítés, vagy a művészi fotózás stb.) mint az, ha csak testének bizonyos ideálnak való megfeleltetésével és megmutatásával tud elérni valamit, s a vetkőzést csak ezért teszi, vagyis érdekből, nem pedig belső motiváltságból. Csak az egyik nézőpontból a nőnek vetkőznie kell a megfelelésért, a másikból pedig beöltöznie, rejtegetni testét.
Mit jelent (női) testben élni? Mit jelent rejtegetni a (női) testet, azt a legközvetlenebb természeti közeget titkolni, amelyben létezünk, amely a „mi gondunkra lett bízva”, amely élet és életerő forrása, s amelyben szellem és anyag határait aligha tudjuk pontosan kijelölni?
A testet nem legyőzni kell, mert az egyenlő az öngyilkossággal, fizikális és pszichoszomatikus betegségekhez vezet már maga a gondolat is! Pontosabban nem a testet kell legyőzni, hanem bizonyos tulajdonságokon kell tudni felülemelkedni, például az ártani akaráson, rosszindulaton, lustaságon, de például a tétova hitetlenségen is!
A „testverselés” a test önértékén való kezelését hivatott megcélozni, azt, hogy a testem ott van velem földi életem minden szituációjában, a „testköltészet” a sokat áhított testi-lelki egységet keresi, amely egység az elesettségben, a diszharmóniában éppúgy jelenlévő, mint a harmóniában. Persze ez a test keresi az éroszt is, amely által átlelkesítve, léttől és szeretettől átitatódva még életében feltámadhat.
