- fejezet
Tíz nap volt hátra karácsonyig, és Los Angelesben már ünnepi hangulat uralkodott. Az utcákat és a boltok kirakatait mindenütt színes lámpák, Mikulások és műhó díszítették. Hajnali fél hatkor kísértetiesen nyugodt tempóban lehetett keresztülautózni Los Angeles déli részén.
Előtérben a magas, kopár kaliforniai diófákkal, a kis templom homlokzata fehéren ragyogott a boltíves fakapu fölött. Képeslapra való látvány volt – leszámítva az épület körül sürgő-forgó rendőröket és a sárga helyszínelőszalagot, amellyel a kíváncsi bámészkodókat tartották távol.
Az égbolton sötét felhők gyülekeztek, amikor Robert Hunter kiszállt a kocsiból, kinyújtóztatta a végtagjait, és a tenyerébe lehelt, mielőtt felhúzta volna bőrdzsekije cipzárját. Igyekezett felkészülni a Csendes-óceán felől érkező egyre hidegebb szélre, és ahogy az eget tanulmányozta, tudta, hogy pár perc múlva elered az eső.
A Los Angeles-i rendőrség rablási és gyilkossági osztályának egyik csoportja a speciális ügyek részlege. Az egység sorozatgyilkosokkal és olyan kiemelt gyilkossági ügyekkel foglalkozik, amelyek több időt és nagyobb szakértelmet követelnek. Hunter a részleg legkiválóbb nyomozójának számított. Fiatal társa, Carlos Garcia keményen megdolgozott azért, hogy nyomozó lehessen, és a többséghez képest gyorsabban érte el a célját. Az iskolapadból a Los Angeles-i rendőrség központi irodájához került, ahol bandatagokat, fegyveres rablókat és kábítószer-kereskedőket juttatott rács mögé a város északi részén, mielőtt állást ajánlottak neki a speciálisoknál.
Miközben Hunter az övére csatolta a rendőrségi jelvényét, észrevette, hogy Garcia egy fiatal rendőrrel beszélget. A korai időpont ellenére a társa lendületesnek és ébernek látszott. Hosszú, sötét haja még vizes volt a reggeli zuhany után.
– Nem úgy volt, hogy ma szabin vagyunk? – kérdezte Garcia a bajsza alatt, amikor Hunter odalépett hozzájuk. – Terveim voltak mára.
Hunter néma biccentéssel kívánt jó reggelt a rendőrnek, aki viszonozta az üdvözlést. – Mi a speciális ügyek részlegénél dolgozunk, Carlos – dugta a kezét a zsebébe. – Ránk az olyan szavak, mint a szabadság, a fizetésemelés, az ünnep és a pihenés, nem vonatkoznak. Ezt már igazán megtanulhattad volna.
– Gyorsan tanulok.
– Voltál már bent? – kérdezte Hunter, miközben világoskék szemével a templomot pásztázta.
– Most értem ide.
Hunter a fiatal rendőrre nézett. – És maga?
A majd két méter magas, jó felépítésű rendőr Hunter kíváncsi tekintetét állva idegesen végigszántott rövidre vágott, fekete haján. – Még én sem jártam bent, uram, de úgy tudom, nem egy épületes látvány. Látja azt a két kollégát? – A templomtól balra álló két sápadt, egyenruhás rendőrre mutatott. – Ők érkeztek először a helyszínre. Ahogy hallottam, húsz másodperc múlva már rohantak kifelé, és a lelküket is kihányták. – Gépiesen a karórájára pillantott. – Öt perccel utánuk értem ide.
Hunter megmasszírozta a tarkóját, kitapintva az ott lévő durva, egyenetlen heget. A tekintete végigsiklott a sárga szalag mögött összeverődött tömegen. – Van magánál fényképezőgép? – szegezte a kérdést a rendőrnek, aki tagadólag rázta a fejét, és a homlokát ráncolta.
– És mobiltelefon?
– A magánmobilommal lehet fényképezni. Miért kérdi?
– Azt szeretném, ha lefényképezné a bámészkodókat.
– A bámészkodókat? – kérdezett vissza zavarodottan a rendőr.
– Igen, de feltűnés nélkül. Csináljon úgy, mintha a templom környékéről készítene felvételeket, vagy valami. Próbálja meg az összes bámészkodót lefényképezni. És különböző helyekről. Mit gondol, menni fog?
– Igen, de…
– Bízzon bennem! – nyugtatta Hunter. – Majd később elmagyarázom.
A rendőr lelkesen bólintott, azután benyúlt a járőrkocsiba, és kivette a mobiltelefonját.
