– Visszatérve a Saul fiára, noha Nemes Jeles Lászlóék alkotása nem egy tipikus holokausztfilm, sokakból ellenérzést vált ki a téma.
Furcsa időszakot kellett átélnünk, amikor az analóg kádárizmusból átléptünk a digitális kádárizmusba. Az analóg kádárizmus a szőnyeg alá söpört mindent. Kínosan ügyeltek arra, hogy a zsidókérdést ne pörgessék túl, sőt, kerülték a témát. Aztán hirtelen átbillent valami, és a zsidókérdés olykor fontosabbá vált, mint amennyit ténylegesen megérdemel. Pártjaink és kormányaink kivétel nélkül szívesen foglalkoztak a témával. Nem biztos, hogy a zsidóügy ennyire fontos, és ilyen látványos gesztusokat kell gyakorolni – pro és kontra.
– Tehát az elmúlt 20 évben a kormány túldimenzionálta ezt a kérdést?
Inkább az elmúlt negyed században. Egy sajátos többpárti diktatúra túszai lettünk. Mindig ránk hivatkoztak. Rengeteg hamis gondolat férkőzött a fejünkbe. A 90-es hatalomváltás után, március 15-én kimentünk a Petőfi-szoborhoz, ahol politikai pártok gyülekeztek. A feleségem odament Csurka Istvánhoz, és zsidóként megkérdezte, mi a baja a zsidókkal. Csurka köpni-nyelni nem tudott, mert nem szokott hozzá, hogy személyesen beszélgessen olyan témákról, mint a zsidókérdés. Van, aki el sem hiszi a holokausztot. Más elhiszi, de azt mondja, semmi köze hozzá. Megint más meg csak a bűntudatot kelti. Furcsa, egymás mellett haladó vélemények jelentek meg, melyek nem is tudnak egymással megmérkőzni.
Negyedszázad hatalomipari ármánykodásának az az eredménye, hogy polgárháborús állapot alakult ki Magyarországon.
Már senkivel nem tudsz leülni, hogy beszélgessetek. A mindenkori hatalom majd elmondja neked, hogy mit akarj. Ha azt mondod, hogy nem tetszik, akkor árulónak neveznek. A holokauszttal kapcsolatos gondolatok ebben a közegben szinte szükségképpen torzulnak. Az ellenségkép gyártás remekül működik. Mint tudjuk, az antiszemitizmushoz nem feltétlenül kell zsidó. Viszont azok is hangosan mondják véleményüket, akiknek elegük van az állandó zsidózásból. Mindig ki kell hantolnunk a halottakat, hogy érveket sorakoztassunk fel? Lehet, hogy egyszerűen beszélgetni kellene, és az emlékezetkultúránkról kéne eszmét cserélnünk. Mintha az emlékműállítási járvány is arról tanúskodna, hogy folyamatosan újraírjuk a múltunkat. Már-már orwelli állapotba kerültünk, ahogy húzogatjuk ki a számunkra kevésbé kedves sorokat a múltból. Közben nem foglalkozunk a jelennel.
– Ennek köszönhető a szélsőségek megerősödése?
Szerintem nem. A szélsőséges vélemények nemcsak a zsidók és a holokauszt ügyében, hanem minden témában elkezdtek gyarapodni és agresszívebbé válni. Nem mondhatnánk, hogy ez egy helyi fertőzés. Nézd meg Donald Trump kampányát, vagy az egész amerikai elnökválasztási felhajtást! Amit látni fogsz, az egy agresszív marketingfolyamat része. De ha kibillentenek bizonyosnak elfogadott értékeket, morális alapvetéseket, akkor mégis miről szól a hatalom? Arról, hogy hatalomiparos azt tesz, amit csak akar?
– Holokauszt ide vagy oda, szerinted adhat lökést a magyar filmiparnak a Saul fia sikere?
Minden film egyedi alkotás. Nem mondhatják, hogy: „Tessék példát venni Nemes Jeles Lászlóról!”. Már csak azért sem, mert ő sem csinálhat még egy ugyanolyan filmet, mint a Saul fia. Hasonlót sem. Ez egy nyelv, amit erre az egy filmre talált ki. Ha még egy ugyanilyen filmet forgatna, azonnal hátat fordítanának neki azok, akik eddig áldották a nevét. Borzasztó nehéz meccs lesz ez Nemes Jeles Lászlónak! A magyar filmeseknek egyébként is sok mindent kell át- és újragondolniuk. Nem kell feltétlenül azzal próbálkozniuk, hogy az amerikai forgatókönyvírás szabályait átemeljék a magyar alkotásokba. Persze e mögött egy racionálisnak tűnő gondolat áll. Ha beszélgetsz egy magyar nézővel, ki fog derülni, hogy az ő filmes anyanyelve az amerikai film. Tehát ha azt akarod, hogy a magyar film érdekelje, akkor készíts hollywoodi alkotást! De itt jelenik meg az a probléma, hogy a hollywoodi filmhez a hollywoodiak értenek jobban. Ha a hollywoodi forgatókönyvírók tudását akarjuk behozni, akkor szembe kell néznünk vele, hogy bárgyú bohózatok születnek majd Magyarországon.
– Ellenpéldaként fel lehetne hozni a Veszetteket. Goda Krisztina filmje egyértelműen Hollywoodra hajaz, mégsem lett bohózat.
A Veszettek nem hollywoodi film, csak profi. Egy magyar film, a Rosszfiúk remake-je. Bár sokan hisznek benne, a hollywoodi képlet itthon nem működik. Kulturális szempontból az amerikai film ugyanis egyáltalán nem univerzális. Nekünk úgy tűnik, maradéktalanul értjük a hollywoodi filmeket. De valójában nem, mert az amerikai kultúrát sem értjük. Például mi, magyarok nem érezzük át, hogy egy tizenéveseknek szóló amerikai filmben az érettséginek miért van ekkora jelentősége. Ugyanígy nem értjük azokat az utalásokat sem, melyek a különböző identitású csoportokat idézik fel. Nem tudjuk, hogy ha egy film Miamiban játszódik, akkor már magában hordoz bizonyos alapfelvetéseket, szemben egy olyan sztorival, ami Seattle-ben játszódik. Ha Manhattan a helyszíne egy filmnek, az amerikaiak számára világos, hogy az nem Amerika, hanem New York. Számos alkotás megerősíti ezt. A Men in Black látszólag habkönnyű kis mozi, de ha jobban megnézed, a multikulturalitás filmje: a lehető legfurcsább lények közlekednek az utcán, de az alkotás azt mondja, ez így van jól, és együtt élünk ebben a katyvaszban. Elvisről pedig tudjuk, amit tudunk.
– Számos veled készült interjút megnéztem. Feltűnt, hogy mindig vidáman nyilatkozol. Honnan ered ez a derű?
Ha búvalbélelt lennék, akkor jobb lenne? Semmivel sem kerül többe jókedvűnek lenni.
– Sokszor megkapja a kritikát a magyar társadalom, hogy itt mindenki szomorú. Szilágyi János fogalmazta meg kitűnően egy sajtóbeszélgetés alkalmával, hogy mi magyarok nem adunk egymásnak mosolyokat, dicséretet.
Nekem itt feladatom van, emberekkel beszélek. Milyen beszélgetés lenne, ha mindannyian elborult tekintettel bámulnánk egymásra? Ha sanyarú is a helyzet, fontos, hogy őrizd meg az iróniádat, a humorodat, a türelmedet! A gyűlölet alapú kultúra megjelenése már sokkal aggasztóbb. Az egyik legjobb érv a jókedv mellett: aki nevet, az nem harap. (Emlékszik még valaki a Madárijesztő című filmre?) Igenis meg kell néha nevettetni az embereket. Lehetővé kell tenni számukra, hogy ne süllyedjenek bele az önsajnálatba és a keserűségbe. Egyre nyomasztóbb minden. Már nem is a kádárizmus, hanem a brezsnyevizmus érzéseit kell megélnünk. Vidámnak kell lenned ahhoz, hogy bátorságot adj.
A búbánat és befelé fordulás mindig afelé visz, hogy hibáztass másokat és hódolj be a hatalomnak.
Ezzel szemben létezik egy józan stratégia, ami ennek ellent mond. John Wyndham írt egy fantasztikus novellát Szemfényvesztés címmel. Arról szól, ha elfogadod a sorsod, beletörődsz, és úgy gondolod, ez a világ rendje, akkor azt is fogod kapni. Ha azt akarod, hogy mindenkiben maradjon egy kis kurázsi, akkor nem szabad sunnyogni, dörgölőzni, így megmarad a méltóságod. Ha másképp nem megy, röhögd ki a világot! Ez még nem jelenti a probléma elbagatellizálását. Sokkal inkább azt, hogy a rengeteg rossznak nincs feletted hatalma és megőrizted a józan eszedet. Lehet, hogy valahol már megette a kutya a „szabadság, egyenlőség, testvériség”-et, de ha nem őrzöd meg a bátorságod, akkor soha nem lesz jobb a helyzet.
A nyitókép forrása: Marjai Judit
