Réz András: A művészek dörgölőzés nélkül tegyék azt, amiért tartjuk őket!

Réz András

Mi a probléma a Vajna-féle Filmalap struktúrájával? Lehet-e ízlése a hatalomnak?  Adhat-e lökést a magyar filmgyártásnak a Saul fia sikere? Mi okozta a szélsőségek megerősödését Magyarországon? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekről beszélgettünk Réz András filmesztétával a Werk Akadémián. Interjú.

  • Réz András nem sírja vissza a Magyar Mozgókép Közalapítványt
  • “Az alkotóknak kell gondoskodniuk róla, hogy a film eljusson a nézőkhöz”
  •  “Az elmúlt negyed században rengeteg hamis gondolat férkőzött a fejünkbe”
  • “Mostanában a tétovaság és a gyávaság állapotában vagyunk”
  • “Már nem is a kádárizmus, hanem a brezsnyevizmus érzéseit kell megélnünk”
  • Réz Andrást a gyűlölet alapú kultúra megjelenése aggasztja

– Hamarosan órát adsz a Werk Akadémián. Van benned ilyenkor izgalom?

Persze, ezt nem lehet levetkőzni. Minden óra más, a hallgatók sem ugyanazok. Bármi megtörténhet.

Feleséged néhány hónapja közzétett egy bejegyzést a Facebookon, mely szerint sokszor összetévesztenek téged Andy Vajnával, ám a külső hasonlóság ellenére soha nem voltál semmilyen kapcsolatban vele és az általa vezetett Magyar Nemzeti Filmalappal. Miért tartottátok fontosnak, hogy ezt leszögezzétek?

Mivel én nem vagyok fent Facebookon, néhányan a feleségemet kezdték zargatni azzal, hogy el kéne nekik intézni ezt-azt a filmes szakmában. Valószínűleg az járt a fejükben, hogy biztos nagyon befolyásos ember vagyok. Azt hiszik, én is részese vagyok a hatalomnak és mindent el tudok intézni. De ez nem így van. Nem vagyok része a klientúrának, tőlem nem várhatók előnyök, kapcsolatok, belépők, telefonszámok. Ennek okán került ki a poszt a Facebookra, és nem is tiltakoztam ellene. A bejegyzés világossá tette, hogy sem rokona, sem üzletfele nem vagyok Andy Vajnának, nota bene kaszinót sem csinálunk együtt.

– Többször is említetted, hogy nem értesz egyet a Vajna-féle Filmalap ténykedésével.

Tényleg nehezen tudom elfogadni. Maga a gondolat helyénvaló, hogy valaki felügyelje, mire költik a magyar filmek gyártására fordítandó pénzt. Ám sajnos olykor úgy gondolják, az épp hatalmon lévő pártnak kötelessége, hogy pénzt juttasson híveinek. A mostani kádárizmus bő negyed századában ez létező gyakorlat. Nem éreztem nagy drámának, hogy olyan ember kerül a Filmalap élére, akinek van produceri múltja. Az viszont már probléma, amikor egyetlen központot hoznak létre, és mindenki ennek a központnak a kegyeit keresi. Mindent egyedi módon bírálnak el, a forgatókönyv-olvasók néha jó, néha rossz tanácsokat adnak. Ezzel visszajött egy olyan intézmény, amitől a magyar film 1962-ben megvált. Úgy hívták, központi dramaturgia. Nekem ez nagyon nem tetszik. Emberek vagyunk, néha bizony nagy a csábítás. Ha egyetlen központ van, azt keressük, hogy találunk ahhoz támogatót, sógort, komát, csókost, bűnsegédi bűnrészest, aki majd csak kitapossa azt a kis pénzt – ez  vetődik fel sokakban. Ez tényleg komoly csábítás.

Elég lepaktálni a hatalomiparral, és már érkezik is a támogatás.

Nem hiszem, hogy ez a művészetnek jót tenne. Nemes Jeles László korrekt módon Magyarországnak köszönte meg a támogatást. Merthogy aktuális pártjaink és kormányaink tagjai nem a saját zsebükből finanszírozzák a filmeket. Szerencsésebb lenne, ha a művészek szabadon, kacsintgatás, dörgölőzés nélkül tennék, tehetnék azt, amiért tartjuk őket. Tegyenek fel kérdéseket, provokálják a nézőket, ha pedig szórakoztatnak, legyenek valóságos kérdéseik erről a világról!

– Tegyük fel, hogy megkeres a Magyar Filmalap, hogy szakmai tanácsaiddal segítsd a munkájukat. Vállalnád?

Nem. Az előző kádárizmusban a minisztérium film-főigazgatóságán dolgoztam. Fontos tanulság volt számomra. Filmművészeti osztályvezető voltam, és ez súlyos következményekkel járt. A kis lakásunk filmkészítőkkel volt tele, akik el voltak ragadtatva a gondolataimtól. Nagyon hízelgőnek tűnt, hogy kíváncsiak a véleményemre, de ugyanakkor rémes érzés is.

– Miért volt rémes érzés?

Mert egyszer csak rádöbbensz, hogy ilyenkor valójában a tisztségedet nyaldossák körül. Azt feltételezik, hogy majd előnyhöz juttatod őket. Nekem ez nem ízlett.  Rá kellett jönnöm, én ennek a történetnek nem vagyok részese. Ha ott vagy a gépezetben, amelyik jogszabályt alkot, végrehajt, döntéseket hoz, akkor talán jobb is, ha kikapcsolod a saját ízlésed. Kezdetben harcoltam, fontosnak tartottam, hogy milyen az ízlésem, mert akkor meg tudok ítélni helyzeteket. Lehet, hogy amikor az ember kritikát ír, akkor ez helyes, de amikor dönt, gyorsan félre kell tenni az ízlést.

– Döntéshozás során nincs helye az ízlésnek?

Szerintem a hatalomnak ne legyen ízlése! Nem az a dolga.

– De akkor mi a dolga? Mi alapján hozza meg a döntést?

Nem a hatalomnak kell meghoznia minden döntést. A hatalomnak elég azt a döntést meghoznia, hogy akarja-e támogatni a magyar mozgókép alkotásokat, mivel ezek az adott piaci körülmények között nem képesek eltartani magukat. A piac méreteit tekintve Lengyelországnál érdemes elkezdeni abban gondolkozni, hogy egy film a piacon akár el is tarthatja magát. A hatalom döntése, hogy szükség van-e magyar filmekre, vagy pedig nincs.  Ha úgy döntenek, hogy szükség van rá, akkor a továbbiakban a filmről már nem a hatalmi gépezetnek kell döntenie. Sőt, akkor jár el helyesen, ha létrehoz olyan testületeket, zsűriket, kollégiumokat, esetleg stúdiókat, amelyekben szakemberek ülnek. A 1990-es hatalom-újraosztás után már világossá vált, hogy erre nem számíthatunk. Ha valaki véletlenül visszasírná a Magyar Mozgókép Közalapítványt, az sem volt egy használható és működő modell. Az előző kádárizmusban még működött, hogy a stúdiók kaptak költségvetést, és ebből tervezhettek filmeket. A filmkészítés elég hosszadalmas folyamat. Akkor még műhelyek működtek, ahol rendezők, dramaturgok dolgoztak, majd elkezdtek harcolni, hogy a rendelkezésükre álló keretből ki készítsen filmet. Házon belül vívták meg a nagy meccseket. Ebben azért volt ráció. Olyan emberek csaptak össze egymással, akik filmeket készítettek. Lehet, hogy néha az nyert, akinek nagyobb volt a szája, vagy ügyesebben győzte meg a többieket. Viszont megvolt a haszna, hogy nem a hatalomnak kellett meghoznia a végleges döntést, hogy egy adott film elkészülhet-e, vagy nem. A másik nagy előnye az volt, hogy ezek a stúdiók hosszú ideig működtek. Nem egyetlen évre terveztek. Egy stúdió 3-4-5 filmet tervezett évente. Közben összegyűltek az ötletek, a forgatókönyvek, így tudták, később mit lehet megvalósítani. Tudták, hogyan fedezzenek fel új arcokat, új szerzőket, rendezőket. Lehet, hogy ma is lenne értelme a műhelyeknek. A Saul fia forgatókönyve alapján senki nem tudta volna elképzelni, hogy milyen film lesz belőle a végén. Ha lennének műhelyek,  az alkotók készíthetnének egy rövid tanulmányt arról, hogy mit is fogunk látni a vásznon, és ez hogyan fog működni. Mostanában a tétovaság és a gyávaság állapotában vagyunk. Aki megcsíp egy támogatást, azonnal elviszi, de hogy holnap mi lesz, nem érdekli.

Réz 2

Fotó: Marjai Judit

– Többször is említetted a hatalmat.  Nagy port kavart Nemes Gyula Zéró című filmje. A rendező elmondása szerint kvázi nyomást gyakorolt rá a Filmalap, hogy ne látszódjon a magyar miniszterelnök arcképe.

Pontosan erről van szó. Ha egy műhely vezetője mondja neki, hogy: „Gyula, vitassuk meg ezt házon belül!”, az szerintem teljesen rendben van.

Úgy viszont rosszul érzi magát az ember, ha látja, hogy túl kurta a hatalomhoz vezető póráz.

Nem véletlenül mondtam 1962-t. A régi, analóg kádárizmus olyan alkotásokat is kiengedett, amelyekre ma azt mondod, hogy a totális hatalom nem engedhette volna megjelenni őket. Lehet, hogy gubancosabb volt a póráz… Valószínűleg most is egy sajátos, totális hatalom vesz minket körül, amely megpróbálja mindenre kiterjeszteni a hatását, belelóg mindenbe, tematizál. Zűrös gondolatvilágban élünk, mely azt mondja, a mindenkori filmfinanszírozáson múlik, hogy lesznek-e kiemelkedő filmjeink. Kiemelkedő filmjeink akkor lesznek, ha az alkotók bátrak, ha érdekli őket az a világ, melyben élnek. És a filmjeik el is jutnak a nézőkhöz. Ilyenkor bukik ki ennek a rendszernek a veszettsége. Lásd például a Veszettek című filmet! Kapott egy tisztességes támogatást, és készült egy profin összerakott film, mely ráadásul aktuális kérdéseket feszeget.

– És megbukott a moziban.

Sem a Magyar Nemzeti Filmalap feje, sem a mellette dolgozó marketing tanácsadó nem vetette fel, hogy valamit tenni kéne azért, hogy a Veszettek eljusson a nézőkhöz.

– Sokan a film kampányát hibáztatják.

Valószínűleg eleve rosszul gondolkoztak. Ennek a filmnek elsősorban nem óriásplakátokra lett volna szüksége. Ha a Veszetteket elviszik az egyetemvárosokba, filmklubszerű vetítéseket szerveznek köré, lett volna min vitatkozni. Lehetett volna közösen értelmezni az alkotást, ezáltal egészen más hírverést kapott volna.  Lett volna egy kis zsizsegés a világhálón. Egy alkotás sikere nemcsak azon múlik, milyen jó a film. Az alkotóknak gondoskodniuk kell róla, hogy a film eljusson a nézőkhöz.

– A Saul fia ebben élen járt.

Méghozzá példamutató módon. A cannes-i sikert megelőzően végig kellett gondolniuk, hogy hová viszik ezt a filmet. Ha Berlinbe viszik, egyáltalán nem biztos, hogy ilyen jók az esélyei. Cannes ilyen szempontból sokkal szerencsésebb, ott ugyanis Nemes Jeles Lászlónak volt háttere, ismerték, elnyerte a cannes-i fesztivál ösztöndíját. Sokkal jobban ismerték Franciaországban, mint itthon. Bölcs döntés, ha nem idegen terepen, idegenként indul el egy film. Ami utána következett, azért volt lenyűgöző, mert Nemes Jeles László ki tudja hány ezer kilométert röpködött a filmmel. Ment vele Erdély Mátyás, Röhrig Géza és Zányi Tamás. A csapat folyamatosan utazott, és odatette az arcát a film mellé. Ennek őrült nagy ereje van. Mi is rengeteget gondolkozunk ezen, hogy a művészet menedzselése hihetetlenül fontos feladat. Most, ebben a totalizálódó kulturális közegben még nagyobb szükség van rá. Van, akinek jár, aki megkapja a központi zsebből, a mi adóforintjainkból. De mi lesz azokkal, akik nem kapják meg? Sajnos hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a film világában minden a pénzről szól. Pedig ha megnézzük az elmúlt évtized legfontosabb magyar filmjeit, akkor kiderül, hogy ezek nem a legmagasabb költségvetésű alkotások. A Liza, a rókatündér mögött nem volt giga méretű büdzsé, mégis egy jó ízléssel elkészített, érzékeny alkotás lett.

A Liza olyan nyelvet beszél, amelyen magyar filmek ritkán képesek megszólalni.

A számomra legfontosabb alkotás, a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan tulajdonképpen ingyen készült. Ez a sete-suta kis film – amit mindig akkor forgattak, amikor egy kis pénzhez jutottak – teszi fel az évtized legfontosabb kérdését. Erre a kérdésre nincs válasz, de nem is az a feladata a művészeknek, hogy válaszoljanak.

– Visszatérve a Saul fiára, noha Nemes Jeles Lászlóék alkotása nem egy tipikus holokausztfilm, sokakból ellenérzést vált ki a téma.

Lapozz a folytatáshoz!



Nincs hozzászólás

Írd le a véleményed!