Egy másik Anna
Sokszor gondolok arra, milyen szerencse, hogy nőnek születtem. Férfiként, úgy hiszem, egyetlen példaképem lenne, Jézus Krisztus, Isten és ember egy személyben, így bizonyára sokszor érne csalódás az önvizsgálat során.
De nőként megadatott számomra, hogy felszabadultabban elmélkedhessek az evangéliumi nőalakokon megtalálva bennük a saját, földi természetemhez kötött énem legkülönbözőbb szegmenseit is. Ebből a perspektívából nézve Jézus a csodálatos, szépséges Isten, a legyőzhetetlen uralkodó, a dicsőséges és szerető társ, aki magához emel.
Az evangélium nőalakjaival kapcsolatban számtalan felszínes magyarázat él a köztudatban, melyek előszeretettel emelik ki a szűz, az anya és a prostituált háromszögét, miközben a Szentírásban megjelenő asszonyok, lányok egyrészt ugyanolyan árnyalt, sokszínű karakterek, mint a hétköznapi, valóságos nők – másrészt az erős női önbizalommal rendelkező nőket egyáltalán nem sérti a gondolat, hogy a női létezés valamennyi aspektusa megtalálható bennük. Magam részéről kizárólag egyetlen „szerepet” nem szeretnék átélni, ez pedig az özvegyasszony fájdalma.
És mégis! Meglepő módon hetek, hónapok(?) óta pontosan egy ilyen bibliai özvegyasszony élete foglalkoztat: Anna, az Isten Lelke által megragadott. A megkegyelmezett. A prófétanő, akiről Lukács így ír:
Volt ott egy prófétanő is, Anna, Fánuel leánya, Áser törzséből. Nagyon előrehaladott korú volt; csak hét évig élt férjével hajadonkora után, és már nyolcvannégy éve özvegyasszony volt. Nem távozott el a templomból, mert böjtöléssel és imádkozással szolgált éjjel és nappal. Abban az órában ő is odaállt, hálát adott az Istennek, és beszélt róla mindazoknak, akik várták Jeruzsálem megváltását.
Lukács 2,36–38
Ez a néhány mondat olyan mennyiségű tudást, bölcsességet, tapasztalatot zúdít ránk, hogy, őszintén bevallom, csak a legnagyobb alázattal merek egyáltalán hangosan elgondolkozni e sorok tartalmán, és itt kérem Istent, áldja meg az általam leírtakat.
Mert mi tárul a szemünk elé? Egy olyan asszony élete, akit a kis Jézussal való találkozás előtt is már a teljes jeruzsálemi gyülekezet prófétanőként tisztelt. Idős korára pedig az Istennek szentelt élet mintegy megkoronázásaként tanúskodhatott a Messiásról. Ezzel Anna prófétanő abban az órában, amikor odaállt Simeon mellé, beavatkozott a történelem folyásába, hiszen az emberek számára abban a pillanatban új horizont nyílt meg, az új szövetség ígérete. Ez megmásíthatatlan tény, erről számol be a Biblia. Érdekes aspektus, hogy a Lukács evangélista tollából származó idézet stílusa akár tárgyilagosnak is mondható, leíró jellege miatt. Megkockáztatom, hogy a szavak mögött rejlő valódi jelentés csak ebben a mértékletes stílusban elviselhető, mint ahogyan az asszony személyes boldogságélménye is csak sejthető az olvasó számára.
Mit tudhatunk meg biztosan Annáról? Ismerjük a származását. Áser törzséből való, Áser jelentése: boldog, szerencsés, Fánuel leánya, Fánuel jelentése: Isten megjelenése, Anna pedig héberül: a megkegyelmezett. Bizonyosan nagyon fiatalon férjhez adták, szinte még gyereklányként, ha nyolcvannégy évet töltött a templomban. Özvegysége után már nem kereste többé a világi életet. Nem távozott el többé a templomból, böjtölt és imádkozott. Ennek egyetlen oka, hogy addigra Isten őt már közvetítőjeként kiválasztotta, Anna pedig meghallotta Isten elhívását, megfogadta és magáévá tette azt, majd ennek tudatában rendezte be az életét.
És most egy hirtelen gondolatugrással tegyük fel magunkban a kérdést: vajon nekünk mai nőknek vonzó lenne egy ilyen élet? A látszólagos magányban? Férj, család nélkül? Munkahelyi kihívások nélkül? Női traccsolások és csevegések nélkül a templom csendjében? Elvetve minden kulináris és egyéb élvezetet, szigorú szabályokat követve?
Ha pedig ezekre a kérdésekre azonnal tudjuk a választ, és csak úgy egyszerűen tovább lapozunk a Bibliában, mint akiket egy ilyen lemondásokkal teli létezés egyáltalán nem érint, hiszen nekünk más a feladatunk…
Akkor én most mégis azt mondom – utalva a világi nőnapunkra is, amelyet minden évben a mi ünneplésünkre megtartanak, – hogyha tudjuk is magunkról, hogy áthághatatlan a távolság, amely elválaszt minket egy prófétanőtől, annyit mindenképpen meg tudunk tenni, és itt most elsősorban önmagamról beszélek-, hogy a legnagyobb tisztelettel, a szentség iránt érzett megrendültséggel a szívünkben elgondolkozunk egy ilyen asszony életén.
Hol vagyok én tőle?
Most becsukom a szemem és átgondolom, átélem, beleszívom magam abba a légkörbe, abba a megmásíthatatlan, felemelő, minden világi örömöt egyetlen mozdulattal háttérbeszorító boldogságba, amely Annát érhette. Meglátta és felismerte a Megváltót. Legyőzve így nemcsak a halált, hanem az életet is.
