– Miért is?
− Mert 2003-ban megtértem. Ültem egy kocsmában, és arra gondoltam, hogy sikeres vagyok, egészséges vagyok, megittam az összes italt, amit elém raktak, megzabáltam az összes ételt, − Isten bocsássa meg, megbocsájtotta egyébként – megcsináltam az összes csajt, aki jelentkezett, itt ülök, és üres a szívem. A bűn szétrohasztja az embert. Odajött hozzám egy keresztény barátom, és azt kérdezte: meddig akarod ezt csinálni, Tamáskám? Mondtam, hogy már marhára unom. Tudok jobb helyet, mondta ő, elvitt egy nagyszerű gyülekezetbe, és ott éreztem, hogy na, ez az, amit keresek. Ahol öröm van, ahol nincs bűn.
Szegény, de értelmiségi családból származom, pénz nem volt, de műveltség igen, szerettünk olvasni, úgyhogy ismertem a Bibliát és a többi vallás alapjait is. Nekem már kölyökként is a Biblia tetszett a legjobban, de úgy éreztem, hogy valami nem stimmel. Örömökről, dicséretről írnak, de akárhányszor elmentem egy gyülekezetbe, mindenütt savanyú pofák ültek. A Szentírásban az volt, hogy ne csinálj faragott szobrot, de folyton azt láttam, hogy szobrok előtt térdepelnek. Hú, mondom, ennek semmi köze a kereszténységhez. 2003-ban végre találtam egy olyan helyet, ahol öröm van, nem térgyepelnek szobrok előtt, ahol meggyógyulnak a betegek, na, mondom, ez az! Erről olvastam a Bibliában. Öröm, örök élet, itt a helyem! Jézus megtisztított, mindannyiunk helyett, helyettem is elviszi a balhét.
Az Ördög jött, és azt mondta, Takáts Tomi az enyém, mert összevissza ivott, lefektette a szomszédja feleségét, viszem magammal. Jézus meg azt mondta: nem, én magamra vettem a bűnét, meghaltam helyette, majd feltámadtam, nem a tiéd. Hopp, visz engem magával Jézus, az Ördög lába alól meg kihúzza a talajt.
− Nyolc év után most jelent meg egy új albumotok, az Úton. Érdemes még egyáltalán CD-t kiadni?
− Nehéz ügy. A digitális technika padlóra küldte a lemezpiacot a világon mindenhol, mert ma már mindenki ingyen tölti le, tulajdonképpen lopja a zenéket. De meg lehet nekik bocsájtani, mert van egy olyan mondás, hogy őrizetlenül hagyott tárgyakért nem vállalunk felelősséget, tehát ha a technika lehetővé tette, hogy mindent, bármikor ingyen le lehessen tölteni, akkor miért ne. Miután a lemezpiac összeomlott, pénz már csak a koncertéletben van, bár ott is nehéz a helyzet, mert minden átpolitizálódik. Az emberek megszokták az ingyen koncerteket. Ahhoz, hogy ingyenes legyen egy koncert, szponzor kell. Vagy valamelyik cég fizeti, vagy az adott politikai hatalom, amelynél a pénz van. Tehát már nem a közönségnek kell, hogy tessék az előadó, hanem valamelyik pénzes embernek. Mindegy, hogy az miniszter vagy egy világcég igazgatója.
Akkor van pénzed, ha kvázi valamilyen hatalom kiszolgálója vagy, így lassan már a popzene sem demokratikus.
A multik kitalálták az úgynevezett tehetségkutató műsorokat. Rájöttek, hogy belőlünk nem fognak pénzt csinálni, de ha fölfedezik Gézát, aki eddig buszsofőr volt, belőle igen. Aláíratnak vele egy szerződést, hogy minden jövedelme hetven százaléka az övék, mert ők adják a reklámot, ők fognak belőle sztárt csinálni. Géza a maradék harminc százalékkal még mindig jól jár, miközben a multik leszedik a pénzt a poppiacból. Magyarországon hihetetlenül nagy az egy főre jutó énekesek száma, már többen vannak, mint a befogadó közönség.
Boldog-boldogtalan énekes akar lenni, mert nyilván csak a csillogást látják. Azt nem tudják, mennyi munka van mögötte,
igaz, nem is tartozik a közönségre. Egy Amerikából hazajött xilofonos jazzista mondta nekem: kint megtanulta, hogy a popnak, rocknak, jazz-nek soha nem szabad izzadságszagúnak lennie. Jogos elvárás, mert amikor az ember elmegy egy koncertre, nem betegre dolgozott, nyűgös zenész szakmunkásokat akar látni, hanem önfeledten játszó, laza bandákat. Az emberek azt hiszik, jogosan, mert ezt a képet kell mutatni, hogy egy popzenész nem dolgozik. Meg is szokták tőlem kérdezni: te nem dolgozol? Mondom, de, énekes vagyok. Jó, azt tudom, de nem dolgozol? De, énekelek. De mi a munkád? Az, hogy jól érezd magad, te szerencsétlen. (Nevet).
Van a munkának egy szocialista meghatározása: amikor nagyon utálsz valamit, de meg kell csinálnod, és van a szerintem valódi meghatározása: munka az, amikor valamit létrehozol. Az már magánügy, hogy szereted-e, de teremtesz valamit. Kenyeret sütsz, orvos vagy, bűvész a cirkuszban, dalokat írsz, előadó vagy, tök mindegy, valamit csinálsz, ami hasznos. Amit én csinálok, hasznos, látom, hogy ragyog az emberek arca. Ez jó érzés.
− Mi a megoldás arra, hogy fenn tudjatok maradni a piacon?
− Jót kell csinálni. Elég az. Mást nem tudsz csinálni, legalábbis én nem tudok.
− Nagyon sokan csinálnak jót, mégsem tartanak sehol sem.
− Mázli is kell.
− Vagy egy jó menedzser.
− Nekem sosem volt menedzserem. A Karthagóban igen, Szigeti Feri nagyon ügyesen menedzseli a zenekart. A TTBB-ben úgy van, hogy én nem megyek senkihez, engem keresnek meg. Tudják a telefonszámomat, felhívnak, és közlöm, hogy mennyibe kerülünk. Akkor általában azt mondják, hogy „hú, az sok”, én meg azt, hogy „dehogy sok”, és megállapodunk valamiben. Írunk egy szerződést. Nem mondom, hogy könnyű, a popzenében már a szocializmusban is vadkapitalizmus volt. Nem csak velem történt meg, bármelyik zenekar be tud számolni olyan fesztiválról, ahol a csávó meglépett a bevétellel, és soha a büdös életben nem került elő. Eltűnt. Jó napot. A Karthago együttes, a Hobo Blues Band, a Belga ott állt, hogy basszus, ezt most elbuktuk. Ha beteg vagy, nincs fizetett betegállomány. Ha van bulid, van pénzed, ha nincs bulid, nincs pénzed. A rock and roll ilyen, de mi már megszoktuk.
− Úgy látom, derűsen viseled a viszontagságokat.
− Eldöntöttem, hogy semmin nem húzom fel magam, de azért van, ami elgondolkodtat és néha kicsit el is szomorít. Volt egy boldog korszak a rendszerváltás után, amikor fizettek a tévéfellépésért. Nem azt mondták, hogy örülj, hogy mutatunk a tévében, hanem azt, hogy örülünk, hogy szépen énekelsz, és ezért kapsz x összeget. És kérték a bankszámlaszámomat. Mondtam, hogy nekem nincs. Hát, akkor nem tudnak fizetni. Micsoda? Bocsánat, én elvégzek egy munkát, ezért nekem jár egy összeg, egy anyagi juttatás. Lehetne az tizenöt csirke is vagy bármi más, ha nem lenne pénz. A pénz alapvetően okos találmány, mert nem kell tizenöt csirkét hazavinnem egy koncert után. (Egyébként sem tudnék mit csinálni velük, mert a család legfeljebb kettőt eszik meg.) Szóval, papír- meg pénzdarabokat kapok, amin viszont tudok venni csirkét, telefont, akármit. Ha megdolgoztam érte, jár nekem. Bocsánat, nem a magánügyem, hogy hol tartom? Be kell tennem egy bankba? Nem tehetem otthon a párnám alá?
Persze az a kor is eljön majd, amikor már egyáltalán nem lesz készpénz, mindenkinek lesz egy száma, annak alapján jóváírnak valamilyen pontokat, amiket lefogyaszthatsz. Akinek nem lesz száma, az nem adhat, nem vehet, nem vásárolhat, nem ehet semmit.
Kártyád sem lesz, csak a bőrödben egy chip. A kutyáinkban már van. Amerikában azt reklámozgatják, hogy rakjál a gyerekedbe chipet, mert akkor tudni fogod, mikor merre jár. Szép kilátás, de képzeljük el, mi lesz, ha a hatalom egy gonosz ember, mondjuk az antikrisztus kezébe kerül. Bármikor tudják, hogy hol vagy. Bármikor megkereshetnek. Csak halkan jegyzem meg: ez is benne van a Bibliában, a Jelenések könyvében. Errefelé haladunk.
− Negyven éve vagy a nehézségekkel teli zenészpályán. Hogyan sikerül ennyire srácos formában tartanod magad?
− Először is jól teremtett meg az Isten. Másodszor: a szüleim nagyon aranyosak voltak, szerették egymást, harmadszor: sportoltam, úsztam és vízilabdáztam az FTC-ben, negyedszer: van egy jó tulajdonságom: mindennek tudok örülni. Elkönyveltem, hogy az emberek többsége – finoman fogalmazva – idegesítő, ezért különösebben nem foglalkozom velük, csak megpróbálom így is szeretni őket. Ha felkel a nap, örvendezni kezdek, ha lemegy, annak örülök. József Attilát szoktam idézni: ,,ehess, ihass, ölelhess, alhass, a mindenséggel mérd magad”. Ha van hol aludnom, van mit ennem, és van kit megölelnem, akkor már jól vagyok. Ez szerintem formában tart, meg persze a zene! És van egy jó kozmetikusom, úgy hívják: nyolc óra alvás.
Mint rock and roll man-nek, aki a renitens hetvenes években nőtt föl, az öregedés is más. Mick Jagger hetvenhárom éves, és a mai napig olyan zakókban mászkál, amik ,,ki vannak nőve”. Ez egy image. A gombafrizura is. A felnőtt férfiak haja ugyanis olajjal hátra van nyalva. Igaz, hogy a gombafrizura és a kinőtt zakó hetvenévesen már illúzió, az ifjúság illúziója, de a gyökereket, azt, hogy a rockerek nem akarnak úgy élni, mint a második világháborúban megbukott apáik, nem lehet kitépni.
A holokausztot elkövető, húszmillió civil áldozatot követelő világháború után felcseperedő nemzedék azt vallja: soha többé! Nem akarunk olyan felnőttnek lenni, akik valamilyen ideológia vagy gazdasági érdek jegyében kiirtják egymást, vagy akár Allah nevében elvágják egymás nyakát. Sajnos szegény muszlimok nem hallgatnak John Lennont. Ezért olyan dühösek.
