Száraz Miklós György: Erdély csodái – Helikon Kiadó, 2015 – 216 oldal, kemény kötés, védőborító – ISBN 978-963-227-661-8
Erdélyről beszélni nem lehet, ahogy Erdélyről nem beszélni sem lehet, mégis meg kell próbálni újra és újra. Hátha lassacskán valakinek sikerül végre felvillantani egy olyan képet, mely a történelmi tények mellé nem a fájdalmat, nem a nosztalgiát, nem a durcás kisgyermek követelődzését társítja, hanem az őszinte rácsodálkozást arra, ami van, ami maradt, és ami azóta létrejött.
Molnár Zoltán fotóalbuma, a Fényerdők már felmutatott valamit abból az Erdélyből, amelyik a múltban gyökerezik, és a jelenben létezik – nem láttam, hogy hosszú sorokban kígyózva követelnének dedikációt a magukat nemzeti oldalként meghatározó búsongók. Vida Gábor erdélyi magyar író korszakosan fontos regényének könyvbemutatója is elég családias volt, pedig a regény, az Ahol az ő lelke, tényleg fontos… kellene hogy legyen! Muszka Sándort sem versei tették népszerűvé itthon, hanem Sanyi bá’! Sorolhatnám végtelenségig a maiakat és a régieket, akiket a máig ható traumának nevezett sebvakargatás közben/helyett ünnepelni kellene: Bánffy Miklós és Bánffy Katalin, Kós Károly, de lehet felőlem az unalmasságtól irtózó Orbán János Dénes is… terített asztalunk lehetne az erdélyi magyar kulturális élet, s minket mégis valami egészen más foglakoztat. (Ezen a pontos be is fejezem az Olvasók elszámoltatását, hiszen sem Száraz Miklós György, sem az Erdély csodái című kötet nem szolgált rá erre a hangnemre!)
Száraz Miklós György megpróbál utat találni a csodákra nyitott olvasókhoz, nem – illetve csak a szükséges mértékben – ontja az adatokat, évszámokat, oda-vissza sérelmeket, inkább – lévén szó egy fotóktól súlyos albumról – kedvet ébreszt, mesél, megmutat és – ha van ilyen szó – rácsodálkoztat. Mert van mire!… és van miből meríteni képet, élményt, történetet, színes érdekességeket:
Erdély nem csak hegyek és völgyek, nem csak magyar Kolozsvár és szász Nagyszeben. Erdély Európa kicsiben. A Földgolyó kicsiben. A világ. Tündérkert és Pokol. Erdély a múlt, a költészet, a mindig bizonytalan jövő. A soha be nem teljesülő vágy. Ábránd. Erdély az édesanyánk, a szerelmünk, újra és újra elhagyott s megtalált szeretőnk.
Az Erdély csodái című album nem tudományos igényű és nem rendszerező szándékú munka, hiszen alkotója nem történész, nem szociológus, nem néprajztudós és nem is építészeti- vagy agrárszakember, hanem „csak” egy nyitott szemmel – és fényképezőgéppel – járó író. Ilyenformán, szerkezetét tekintve a kötet is inkább olyan, mint egy barokk Kunst- und Wunderkammer – ahol minden érdekesség megtalálható, de semmi sem úgy, ahogy azt a rendezettségre törekvő elme megkövetelné. Ez a könyv, a látnivalóival együtt inkább nézegetésre, mint nézésre teremtetett, és az olvasás helyett is praktikusabbnak tűnik az olvasgatás és a bele-beleolvasás.
[A cigányok] régóta zenélnek, az biztos, mert egy Mátyás király korabeli oklevél is már Beatrix királyné muzsikás cigányairól regél…
– történelemmel telített mondatokon siklik az Olvasó szeme, s ebben a környezetben nem kéri az oklevél iktatási számát, ahogy a napjainkban készült fotók kapcsán sem kutakodik, hogy ez most vajon az impresszumban felsoroltak közül kinek a képe…(persze, az nagyon helyes, hogy a Magyar Nemzeti Múzeumból származó régi fotográfiák ennél pontosabb adatokat kaptak!)
Téli könyv ez, otthonülős, lapozgatós, mélázós. Még szerencse, hogy tél van!
