+ Interjú

Orbán János Dénes: Irtózom az unalmasságtól

orbán jános dénes

Emmanuel Swedenborg Álmoskönyvét a II. világháború után találták meg egy londoni padláson, két évszázaddal megírása után. Nagy kár, mert ha időben megjelenik, nagy műnek tartották volna és a nagy művek nagy hatással vannak. Egy álmot lehetetlen úgy leírni, hogy a szöveg olvasója ugyanúgy lássa azt az álmot, ahogyan te. – meséli könyve keletkezéséről Orbán János Dénes.

  • orbán jános dénes
  • orbán jános dénes

Több mint egy évtizede született meg Orbán János Dénes A Swedenborg kávéházának nyers változata, 2015-ben elkészült a végleges verzió, kiadták, és végre kezünkben tarthatjuk a kék regényt. Az erdélyi irodalmi-kávéházi élet fenegyereke beavat könyve születésének részleteibe és mesél a szereplőiről. Krajcsi Karola beszélgetett vele.

A könyvbemutatón említetted, hogy két hét alatt írtad meg a regény első verzióját, és tulajdonképpen azért nem adtad ki akkor, 11 évvel ezelőtt, mert túl hamar készült el. Mégis melyek voltak azok a problémás, vagy pótolandó részek, amelyek a végső, részedről kiadható formához voltak szükségesek?

Mindig úgy írok, hogy sietve bepötyögöm a nyers verziót, ahogy jön, aztán érlelem, át- meg átírom, mindaddig, amíg a mű egyetlen szavát sem tudom jobbra cserélni. Nyilván két hét alatt nem lehet rendesen megírni egy regényt. Voltak benne gyengébb történetek, melyeket ki kellett cserélni, és majd minden mondatát újra kellett csiszolni, ez evidens volt. Nem hiába hagytam ott, a merevlemezen, bár a régi formában is publikálták volna. Vártam azt a nyugodt két hónapot, amikor átírhatom.

Mikor – és minek, kinek a hatására – vetted elő újra a fiókból? Nehéz volt kikerekíteni, vagy újraírni ennyi idő után? Egyáltalán van köze a megjelent műnek az eredeti alapötlethez?

Mindvégig tervben volt, hogy előveszem, de persze milyen az ember, csak halasztgatja, tologatja. Végül Szabó Tibor Benjámin, az Athenaeum főszerkesztője gyomrozta ki belőlem. Nem volt könnyű az újraírás, mert az a bizonyos nyugodt két hónap most sem jött össze, csak egy nyugtalan három hét, amikor kimentem a Hargitára és az alkotásnak igen kedvező hegyi levegőn erőltetett menetben, napi négy óra alvással újraírtam, majd egy tízfős baráti csapat lektorálta és kiszúrta a bakikat.

Eltelt egy évtized, és közben megváltozott a világ, a fő feladat az volt, hogyan hangszerelem át úgy, hogy ne tűnjön avíttnak a facebook-os világban. De kitaláltam, megoldottam, a többi meló: a gyengébb részek kicserélése, a versbetétek megírása, a szöveg kicsiszolása már könnyebben ment. A lényeg nem változott, a könyv ugyanarról szól, amiről az egykori nyers verzió.

Lehet, hogy nem szívesen teszed, de a kérdés kedvéért: te hová helyezed A Swedenborg kávéházat az irodalmi műfajskálán?

Erről az a bizonyos Dezsőkés vicc jut eszembe, mikor apuci a szülészeten keresi a kisfiát. Az első teremben a szép és okos gyerekek vannak, ott nincs. A következőkben sincs, ahol a szép, de buta vagy a csúf, de okos kölkök vannak. Aztán a végén egy ajtóra ki van írva: Dezsőke.

Meglehetősen virtuóz módon lavírozol a szórakoztató, sokszor obszcén, már-már közönséges és ízléstelen, illetve a már védjegyeddé vált polgárpukkasztó részek, fejezetek és az abszolút metafizikus, nem kevés gondolatisággal megtöltött, filozófiai mélységekben és magasságokban röpködő eszmefuttatások, megindító vallomások között. Volt benned egy minden igényt kielégíteni vágyó törekvés, vagy pusztán a te szerzői virtusod sokféleségének megjelenése ez?

Több műfajban és megannyi hangnemben írok, és nem csak az alkotásban, a magánéletben is egyszerre vagyok mindenből tréfát űző marha és folyton töprengő, vívódó valaki. A legszomorúbb helyzetben is fölcsillan számomra valami humor, és persze fordítva is. Az ételeimet totál túlfűszerezem, és igen, gyakran túlfűszerezem az írásaimat is, mert irtózom az unalmasságtól. Sokkal fontosabb számomra, hogy az, amit írok izgalmas legyen, mint az, hogy tökéletes. Nem mások igényeit akarom kielégíteni, hanem a magamét, nekem meg szükségem van rendes- és faviccre, infantilizmusra, abszurdra, polgárpukkasztásra, túlfűtött szexualitásra, őrült szenvedélyre, ugyanakkor leheletfinom érzelmekre és líraiságra, metafizikai mélységekre és egy pici ezoterikára is. Ha ezek nincsenek meg, unom magam. Ha unom magam, hogy várhatnám el, hogy szeressenek az olvasók?

Ez az első, „igazi” regényed. Mérföldkőnek érzed-e az életművedben? Ezután az olvasóid számíthatnak tőled hasonló, hosszabb lélegzetű könyvekre, netán csak elvétve, tízévenként?

Én a Búbocskát, az ördögregényt teljes értékű regénynek tekintem, és a legtöbb kritikus nem is gyerekkönyvként kezelte. Persze, A Swedenborg kávéház merőben más. Az volna a legjobb, ha minden művünk egy-egy mérföldkő lenne, mert ez azt jelentené, hogy mindegyik baromira sikerült. De ezt nem én vagyok hivatott megmondani, hanem az olvasók. Én most még nem is tudnám megmondani: ilyenkor az ember valósággal utálja a saját művét, annyit bíbelődött a szöveggel, sajtó alá rendezte, aztán megy és író-olvasó találkozókon kínálja a portékáját – már rá sem bír nézni. Majd később, egy idő után. Hogy mire lehet számítani tőlem, nem tudni. Sok tervem van, köztük nagyobb lélegzetű művek, de hetente találok ki újakat és ez felülírja az előzőeket. Csak azokat írom meg, amelyeket évekig nem tudok kicserélni fontosabbra, izgalmasabbra.

Szó esett arról is, hogy a műved nem egy figuráját az életed egy-egy jelentős szereplőjéről, karakteréről mintáztad: egy ikonikus tanárról, közeli barátokról, költőtársakról. Míg a főszereplőről röviden és kategorikusan (bár nem teljesen egyértelműen) annyit mondtál, hogy ő csupán egy alárendelted, a te írói eszközöd. Valóban nincs neked (mármint OJD-nek) semmi közöd hozzá?

Több emberből és még több fantáziából gyúrtam össze minden szereplőt. És persze magamból, hiszen én is költő vagyok és tanár is voltam, mint a regény két kulcsfigurája, André illetve Doktor Hugó. A főszereplő, a narrátor viszont teljesen más, neki össze kell fognia azt a sok különböző világot, amit a regénybe belegyömöszöltem, és ebben nem csak a múlt, nem csak a jelen, nem csak a föld, hanem a menny és a pokol is benne van. Ezért igazából nem lehet tudni, hogy ez a figura ember vagy inkább démon, hogy él vagy pedig már halott, de nem vette észre, vagy észrevette, de nem akarja közölni. Vagy időnként él és időnként halott, azaz időjátékok vannak a műben, holott látszólag lineáris. De én ezt nem akarom lelőni: úgy írtam meg, hogy többféleképpen lehessen értelmezni, megfejteni, de el is lehessen tévedni a labirintusban. Szóval ez a figura nem én vagyok, még ha megtévesztő is az egyes szám első személy, persze vannak közös tulajdonságok, de az, hogy mindketten sokat iszunk és sokat olvasunk azért nem egy lényegi hasonlóság. Ő egy idealista, én a dolgozószobában igen, de az életben földön járó, pragmatikus fazon vagyok, és hálaistennek, reménytelenül szerelmesnek – vele ellentétben – csak nagyon ritkán és nagyon rövid ideig kellett lennem.

Akkor kezdted el írni a regényedet, amikor jóformán még víg egyetemistának számítottál. Azóta azért eltelt egy kis idő, időközben üzletember (is) lettél, valószínűleg az életfelfogásod, gondolkodásmódod is sokat változott – ezen nem feltétlenül „komolyodást” értek, de egy érési, tapasztalási folyamat minden bizonnyal történt. Szükség volt erre az időre ahhoz, hogy most így nézzen ki a regény? Hogyan tekintesz vissza a huszonéves önmagadra?

Kocsmáros voltam tizenkét évig, az pedig egy igen víg mesterség és nem kedvez a megkomolyodásnak. A huszonéves önmagam valamivel többet tanult és olvasott, mint a jelenlegi, ellenben kevesebbet bulizott, duhajkodott, mondhatni tehát, hogy inkább romlott a helyzet és komolytalanabb lettem. De soha, soha nem szeretnék ismét huszonéves lenni, utána sokkal jobb volt. A regénynek nem kellett érnie, ha ezelőtt tíz évvel lett volna módomban átírni, akár még jobban is sikeredett volna, szerintem akkor jobb író voltam, mint most. Most még egy kicsit rozsdás vagyok, nem tettek jót a kihagyott évek.

orbán jános dénesA regény – valljuk be, eléggé sötét hangulatú. Jó, nem egészen fekete, de sötétkék, annál halványabb árnyalatokat már nem nagyon találni. Ez a kékség az, amiben otthon érzed/érezted magad? Első olvasásra nem igazán lágyult fel sem hangulatilag, sem érzelmileg ez a hideg szín, nyomasztó, zárkózott, távolságtartó érzete van. A dolgok főleg történnek, de nem sokat tudni meg a szereplők valódi pszichéjéről. Mégis beindul valami olvasás közben, aminek segítségével valahogy el lehet helyezni, össze lehet rakni azokat a dolgokat is, amelyek nincsenek és nem is lesznek leírva. Ez volna a lírai alkatodból fakadó sűrítés, meg a borges-i hagyomány/utánérzés? Te hogyan gondolsz a regényed összképére?

Ez volt a cél, ilyen hangulatúra akartam a regényt. Nem, nem ebben a kékségben érzem jól magam, én a napfényt szeretem, a tengert, az erdőket és a hegyeket, no meg a hangulatos nyári kerteket, nem pedig a sötétséget, a pincéket, az alvilágot. Ez egy torz, beteg világ, a züllésé, a nihilizmusé és az ostobaságból fakadó érzelmi viharoké – ez folyt akkor, mikor én fiatal voltam és ez folyik most is, és ezt nevezzük boldog ifjúságnak. A regény komor, gonosz, beteg – és az minden szereplője –, és igazából senkit nem lehet szeretni. Mint ahogy nem szeretjük a bennünk lévő másikat, az önpusztítót, aki itat bennünket és aki rágyújt és részegen vagy belőve őrültségeket művel – mégis iszunk meg rágyújtunk, és persze valahogy mindig megbonyolítjuk az életünket, mert ilyenek vagyunk, szükségünk van felfokozott érzésekre. A felfokozott érzéseket visszaadni pedig tömörség és sejtelmesség kell, nem pedig mindennek a részletes kifejtése és leírása.

Az előbbihez kapcsolódva: ez korántsem idilli bölcsészregény. Lehet, hogy a művészet, a szabadság, a pénz, a duhajkodás, a nők, a szerelmek, az orgiák adottak, de a főhős végig szarul érzi magát, mintha ezt az egészet ki akarná okádni. És az egyetlen nő, aki értelmet adna az életének, szinte totálisan elérhetetlenné teszi magát (bár szereti Jausst), és teljes kudarcba fullad a megszerzésének őrült ötlete is. Szimbolikus ez, vagy csak játék az egész?

Szimbolikus játék. A főhős szarul érzi magát, mert mindent szarul csinál. És mindig valami más kell, sosem elégszik meg azzal, ami van. Nézzünk körül ebben a dekadens világban, majdnem mindenkinek olyan a magánélete, mintha egy vad expedíción lenne. Régebben inkább a művészvilágra volt ez jellemző, de most már nem, most már valamiféle érzelmi anarchia uralkodott el mindenfelé, az a rossz kékség, amit a regény is próbál megragadni.

Te, mint Swedenborg-szakértő, kérlek, mondd el, mi a közös, mi a párhuzam Swedenborg és a te Álmoskönyved között? Kétségkívül ez az utolsó szakasz viszi igazán mélyre a regényt.

Emmanuel Swedenborg Álmoskönyvét a II. világháború után találták meg egy londoni padláson, két évszázaddal megírása után. Nagy kár, mert ha időben megjelenik, nagy műnek tartották volna és a nagy művek nagy hatással vannak. Egy álmot lehetetlen úgy leírni, hogy a szöveg olvasója ugyanúgy lássa azt az álmot, ahogyan te. Az általam eddig olvasott álomleírások közül Swedenborg szövegei tudtak a legpontosabban közvetíteni. Ezt egy nagyon lecsupaszított nyelvezettel éri el, nem magyaráz, nem komplikál, nem próbál olyasmit leírni, amit úgysem lehet. Én megtanultam tőle ezt a technikát, és ezt alkalmazom a főhős álmainak leírásánál. Már a lektorok, de azóta több olvasó is jelezte, hogy a regény vége felé beékelt Álmoskönyv egyenesen sokkoló, ez is igazolja azt a nézetemet, hogy az álomleírás technikáját Swedenborgtól kell megtanulni. És abban is biztos vagyok, hogy Freudra – és a lélektan alakulására – hatása lett volna, ha kellő időben megismerik.

Nyáry Krisztián a beszélgetésetek alkalmával Kolozsvárra helyezte volna a mű helyszínét, te ettől elzárkóztál. Nekem inkább egy másik (nem földi, hanem egy párhuzamos) világ és túlvilág közötti ugrálásnak tűnik. Nem tudja, vagy nem akarja eldönteni a regény, hogy egy halál előtti élet, vagy annak az életnek a halál után folytatása, amiről nem egyszer szó esik benne?

Abban, hogy kultúrkörökben Kolozsvár legendás város lett, nekem is tisztes szerepem van, a várost többször megzengő íróként, irodalomszervezőként és nem utolsósorban a Bulgakov korcsmárosaként, ahol Nyáry Krisztián is igen szép napokat töltött… Így érthető, hogy többek között ő is Kolozsvárt látja ebben a regényben, a Bulgakovot meg a Swedenborg kávéházzal azonosítják. De nem így van, mert a regény bárhol játszódhatna, a Swedenborg kávéház pedig nem egy kocsma, hanem egy túlvilági tér. Emmanuel Swedenborg szerint, ha meghalunk, ugyanúgy folynak tovább a dolgok, csak más az intenzitás, álomszerűbbé válik az egész. A menny vagy a pokol nem pozitív vagy negatív, hanem opcionális.

Miért, te meg vagy győződve, hogy mindketten életben vagyunk?

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top